Az idő fogalmát azért fontos tisztázni - hitvédelmi szempontból is -, mert szorosan hozzátartozik ahhoz a gondolati struktúrához, amelyben nemcsak a próféciákat, hanem saját sorsunkat, lehetőségeinket, szabad akaratunkat is értelmezzük. Személyes beszélgetgetéseim és filmélményeim során tapasztaltam azt a jelenséget, hogy sokan (még apologéták is) úgy tekintenek az időre, mint ami objektíven létezik, abba előre, filmszerűen be lehet tekinteni (látomások) vagy abban akár ténylegesenen is lehet előre és hátra utazni (sci-fi vagy fantasy műfajú időutazás). A szigorú kálvinista értelmezés is hajlamossá teszi az embert arra, hogy olyan időfogalmat alkosson, amelyen még Isten sem tud változtatni, legfeljebb csak előre meglátni azt. Így az idő gyakorlatilag nagyobb lesz Istennél, mert Istennek nincs hatalma a jövő felett, mivel csak passzívan olvashatja azt, és istensége legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy jól olvassa azt ki, mert be is jön, amit mond.

Távol legyen tőlünk minden ilyen elképzelés, amely vagy istenkáromló vagy csak pusztán a fantázia terméke minden valós alap nélkül. Ha teret engedünk BÁRMILYEN olyan törvénynek vagy fogalomnak, amely felett Istennek nincs hatalma, amelyhez Ő is kénytelen igazodni, akkor máris olyan alapvetően defektes világképünk van, amelynek semmi köze a kereszténységhez, de sok rokon vonást mutat egyes pogány vagy éppen ateista elképzelésekkel, amelyek követői személytelen elveket vagy törvényeket tesznek világképük csúcsára. 

Mi tehát az idő? Induljunk ki tiszta tapasztalatokból (és végső soron ezzel a(z elméleti) fizika és más filozófiák sincsenek alapvetően ellentétben): vajon létezik-e egyáltalán objektíven önmagában az idő? Ha az órát nézzük, ott pusztán fogaskerekek forognak körbe vagy anyagi rezgéseket számlál a szerkezet, és ehhez kapcsolódik egy kijelző, amit érzékelünk és erre mondjuk, hogy ez az idő. De valójában nem halad az idő, csak fizikai változások vannak, amiket próbálunk egyezményesen összehangolni, egymáshoz képest korrigálni, és erre rámondani, hogy az az idő. Pedig valójában nem az időt figyeljük meg, hanem egyéb fizikai változásokat: az egyik állapothoz képest a másik állapotot viszonyítva alkotunk egy időfogalmat - kizárólag saját tudatunkban! Megfigyeljük a nappal és az éjszaka változását és elnevezzük napnak, körbeforog egy fogaskerék vagy a 60. egységnél változik egy másik egység és elnevezzük ezt órának, percnek stb. Ha nem lennének ilyen egyezményesen megfigyelt változások, sokkal nehezebben lehetne összehangolni a közös cselekvéseket, mivel az időérzéke eltérő az embereknek. Ha kellemes élményekben van részünk, repül az idő, ha ilyenkor ránézünk az egyezményes változásjelző órára, meglepődünk, hogy mennyi idő telt már el, pedig nem ennyinek érzékeltük. Ha valami unalmas, pont a fordítja történik: sokkal lassabban telik az idő számunkra. Einstein sem mondott végső soron nagyon mást: az idő múlása (pontosabban annak érzékelése) függ a megfigyelő relatív pozíciójától, sebességétől. A téridő a fizikai világ változása, de vajon létezik-e objektíven idő a szubjektíven megfigyelt változásokon kívül? Az idő fogalma ugyanis a megfigyelőben keletkezik és tisztázódik le pontosan. Einstein nem azt mondta, hogy oda-vissza tudunk utazni az időben, hanem azt, hogy az idő érzékelése függ a megfigyelő és a megfigyelt egymáshoz képesti helyzetének változásától.

Amikor a Szentírás arról beszél, hogy "egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő és ezer esztendő, mint egy nap", akkor sem valami sci-fi-be illő párhuzamos idősíkokra kell feltétlenül gondolni (és ilyenkor mindig elfelejtjük, hogy Istennél nemcsak gyorsabban, hanem lassabban is haladhat az idő, mint nálunk), hanem megint arra, hogy a változások érzékelése mindig függ a szemlélőtől. Jóllehet, Isten természetesen ismeri a Föld nevű bolygó forgásának és keringésének ciklusait, az Ő "időfogalmát" transzcendens lényként nem határozza ez meg annyira, mint a mi esetünkben. Az események, állapotváltozások az objektív valóságban zajlanak le, de a hozzájuk kapcsolódó időérzékelés mindig a szubjektum tudatában alakul csak ki. Ezért sincs túl sok értelme pl. azt kutatni, vajon melyik évben jön el a világ vége, közel vagy távol vannak-e ezek az események, vagy hogy egyáltalán a múltban vagy a jövőben következnek-e be? Nemcsak azért, mert - amint a világ végéről írt cikkemben is írtam - az utolsó napot egyesegyedül az Atya tudhatja, hanem azért is, mert nem az számít, vajon milyen szubjektív vagy közmegegyezésen alapuló (valamelyik naptár a sok közül) időben történnek meg ezek az események. Ennél sokal fontosabbak maguk az események, amelyek egyfajta változási irány kibontakozásai. Olyan eseményeké, amelyekre Isten már előre készült.

Az időutazással kapcsolatban szintén felmerül az idő szubjektív jellegének problémája: vajon létezik-e objektíven az a múlt vagy jövő, ahová szeretnénk elutazni? Miért létezne? Ha a múltat vizsgáljuk, azt találjuk, hogy vannak korábbi eseményeknek lenyomatai bennünk, olyan hatások, amik változást értek el a tudatunkban, lelkünkben (vagy pl. a testünk hordozza korábbi sérülések nyomait). Ugyanarra az eseményre nem tud két ember teljesen ugyanúgy visszaemlékezni, mert az adott eseményeket a saját szemszögükből érzékeltek, és az bennük különböző hatást ért el, különböző lenyomatok keletkeztek. Létezik-e az emberek által hordozott lenyomatokon kívül bármi más, amit objektíve létező múltnak nevezhetünk? A múlt idő egy szubjektív tudati koncepció, amelyet a tudatunkban az ilyen lenyomatokhoz, emlékekhez társítunk. Azért nem tudunk fizikailag visszautazni időgéppel a múltba, mert nem létező helyre nem tudunk elutazni. A múlt csupán szubjektív tudati emlékekben létezik - a jelenben. Ha a múltbeli korok tárgyi emlékeit nézzük, akkor is csak azt a jelen állapotot érzékeljük, amikből pusztán tudatilag következtetünk vissza - nem mindig helyesen - egy korábbi állapotra, eseményre.

Ezzel pedig elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy tulajdonképpen mi a jövő? Felejtsük el a sci-fik légből kapott fantáziavilágát és nézzük meg józanul, mit ír a Biblia. Először is cáfoljuk meg azt, miszerint a jövő egy olyan létező valóság, amelybe Isten is csak betekinteni tud és csupán ezt közli a prófétákkal. Olvassuk el ezzel kapcsolatban II Kir 20-at. Itt először azt mondja az Úr a megbetegedett Ezekiás királynak Ézsaiás próféta által, hogy végrendelkezzen, mert meg fog halni. Pont. Minden egyéb feltétel nélkül. Erre Ezekiás király könnyek között könyörög az Úrhoz, aki erre visszafordítja a közben útnak indult prófétáját, hogy elmondja a királynak, hogy meghallgatta az imáját, meg fog gyógyulni és még tizenöt évig élni fog. Látjuk mi történik? Az Úr először közli a jövőt, aztán Isten ezt a jövőt megváltoztatja az ember kérésére! Istennek hatalma van a jövő felett, Ő irányítja azt. Nem mond ellent ennek más hely sem. A próféciák mindig úgy kezdődnek, hogy így szól az Úr (és az Ő szavának teremtő ereje van), ezt határozta el stb. Az Úr az, aki gyakorlatilag alkotja a jövőt. De ennek alakításában figyelembe veszi azt is, hogy az ember mit akar. Amikor választás elé állítja az embert jó és rossz között, megmondja, hogy ha az egyiket választja, annak ez lesz a következménye, ha a másikat, annak az. Isten a jelen állapot, a döntések, cselekedetek alapján meg tudja mondani, hogy mi lesz az ember végső sorsa - ha nem változik. A jövőt tehát Isten vagy úgy alakítja, hogy Ő Maga rendeli el, hogy mi fog történni, vagy tudja előre, hogy bizonyos tettek milyen változást fognak előidézni a rendszerben, milyen jövőbeli lefolyása van az emberi döntéseknek. V Móz 29-30 is pontosan erről szól: elmondja az Úr, mi lesz a sorsa annak, aki a jót vagy a rosszat választja, és végül az ember kezébe helyezi a döntést. Isten egyénileg is meg tudja mondani, mi fog történni valakivel az Ő lelki állapota alapján, és vannak emberekkel is tervei, de a Maga hatalmába helyezett globális, örök végzéseibe bele van kalkulálva az, hogy az emberek mit fognak egyénileg választani (bármit is választanak), ezeket magasabb, tömegi, globális szinten szervezi. Egy uralkodónak is vannak az egész országára vonatkozó rendeletei, törvényei, de attól még egyéni szinten is foglalkozhat alattvalóival, ahol van, hogy csak kéri őket, nem parancsol, vagy Ő enged az alattvalók kérésének.

Nézzünk meg ezzel kapcsolatban más helyeket is. Isten gyakran használja a jövővel kapcsolatban a "meg van írva" kifejezést, a jövő gyakran könyvekbe, tekercsekre van írva (akár az embernek átadott korábbi szent iratokban, amikor az Evangélium az ószövetségi prófétákat idézi), akár mennyei könyvekben (pl. a Jelenések Könyvében). Az "írási jogosultság" az informatika világában is több, mint az "olvasási jogosultság", ez valódi hatalmat jelent, amellyel meg lehet változtatni a dolgokat, azok jövőbeli hatását, sorsát. Ezek olyan isteni tervek, királyi rendeletek, amelyeket Isten bölcsen elhatározott előre, hogy majd a jövőben bekövetkezzenek. És hogy következnek be? Ezzel kapcsolatban Krisztus mondott egy zseniális dolgot, amire nem nagyon figyelünk. Előre meg volt prófétálva, hogy a Messiásnak hogyan kell meghalnia, és amikor efelé kezdtek menni az események, Péter meg akarta akadályozni az Ő elfogatását. Erre Krisztus így szólt (Mt 26: 53-54):

Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál? De mi módon teljesednének be az írások, hogy így kell lenni?

Abból, hogy Krisztus pont így nyilatkozik meg és nem máshogy, sokminden következik:
1) Az a megváltási terv, amit jó előre megmondtak a próféták, jó, és azon nem kell változtatni. Amikor Isten ezeket a végzéseket megírja, határtalan bölcsességében határoz. Ennek talán látszólag ellentmondhat az, hogy Ezekiás esetében mégis változtatott a tervén, de ott azért egy egyszerűbb dologról volt szó, mint az egész emberiség megváltásának uralkodói elrendelése: Isten tudthatta előre azt is, hogy a halál hírére Ezekiás meg fog térni és könyörögni hozzá, amely üdvösségére szolgál, ezért módosította ily módon a jövőt, megmentve őt is, és megmutatva azt is, hogy Ő ura a jövőnek is. De a Gecsemáné kertben nem merül fel annak lehetősége, hogy más történjen Péter egyéni akciójának hatására, mint amit már korszakokkal előbb elhatározott Isten.
2) Az események beteljesedésekor nem egy programot hajtanak végre cselekvésképtelen bábok, hanem ugyanúgy megvan a szabad akaratuk. Krisztus valóban kérhette volna az Atyát, hogy adjon védelmére egy egész sereget a legkiválóbb harcosokból. Nem volt Ő ott Isten Fiaként védtelen, nem szorult Péter védelmére. Ha kért volna sereget, másképp mentek volna tovább az események, de a Megváltás akkor is megtörtént volna végső soron valamilyen módon, hiszen ezért jött a világba Krisztus. Ebből következik Krisztus következő kérdése is.
3) Krisztus nem azt mondta, hogy nem tudunk mit csinálni, muszáj ezt végrehajtani, hanem egy kérdést tett fel Péternek, ami arra vonatkozott, hogy HOGYAN valósítsák meg másképpen a tervet. Ha Péter szerint nem Krisztus elfogatása és halála a legjobb mód az emberiség megváltására - amelyet Isten megírt és a prófétákkal átadott az embernek -, akkor mondjon Péter ennél jobbat! Mondja meg, milyen más módon teljesedhetne be Isten terve akkor, ha most Krisztust nem fogják el! Nem egyszerűen közölte, hogy passzív, dróton rángatott bábok vagyunk mindannyian és muszáj ezt a sötét tervet megvalósítanunk, hanem most is mindenki dönthet másként. De mondjon jobbat, hogy akkor hogyan legyen megváltva az emberiség.
Ugyanezt láttuk nem sokkal korábban, amikor Krisztus imádkozott a bekövetkező események (vagy ha úgy tetszik: a kibontakozni látszó változások) súlya alatt a 39. versben: "Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te." Felszínes ítélettel rávághatnánk, hogy hohó, nem múlt el a pohár, tehát nem volt lehetséges, hogy elmúljon, de csak olyan mond ilyet, aki nem ismeri Istent. Ha Krisztus így imádkozik, hogy "ha lehetséges", akkor az pontosan azt jelenti, hogy reálisan volt arra lehetőség, hogy elmúljon a pohár. Ha az Atya tud más megoldást, legyen az, mindazonáltal alárendelte a saját akaratát (és itt látható, hogy két különböző akaratról beszélt) az Atya akaratának. Nem azért kell ennek megtörténnie, mert lehetetlen ezen változtatni, hanem azért, mert nincs ennél jobb és az embernek helyre kell állítania Krisztusban az engedelmességet az Atya iránt, amit a bukáskor elvesztett. A halálba menésben kell azt helyreállítani, hogy a legtökéletesebben helyreálljon! Krisztus saját elhatározásából rendeli alá akaratát az Atya akaratának, így a próféciákat a lehető legjobban cselekvően beteljesíti.

A jövő tehát egy olyan komplex jelenség, amely a jelenben lévő állapotok és cselekedetek későbbi változásának rendszeréből bontakozik ki. A legfőbb változáselőidéző Maga Isten, aki királyi örök végzésekkel és személyes imameghallgatások alapján egyaránt teremti meg a jövőt, de a jövőben is mindenki az, ami a jelenben: cselekvőképes, szabad akarattal rendelkező teremtmény vagy Teremtő. Isten nemcsak saját terveit látja (vagy pontosabban: írta meg) előre, hanem azt is, hogy egy jelen állapot a jövőben hogyan fog kifejlődni, milyen hatásokat fog okozni, és ennek megfelelően készíti elő a dolgokat előre (lásd pl. Mk 10:40, ahol Krisztus megmondta, hogy az Atya már elkészített olyan pozíciókat, amelyeket az tölt be a jövőben, aki arra alkalmas lesz). Isten a büntetést és a jutalmat előre bekészíti, hogy amikor majd megérik rá az illető, megkapja azt. Azért nem rögtön, mert idő közben még változhat az illető és a helyzetnek meg kell érnie a jutalom vagy büntetés megkapására (itt van tere a megpróbáltatásoknak és a megtérésnek). Nem hagyja egyszerűen menni az eseményeket a maguk feje után, hanem előre tervezi a jövőt. De mivel Ő tervezi azt, tud is rajta változtatni, de ez attól is függ, hogy a változás nem okoz-e rosszabb hatást. Az igaz próféták - szemben a hamis prófétákkal - azért tudják pontosan megmondani, mi fog történni a jövőben, mert Isten a fenti pontos rálátást és az Ő hatalmából hozott végzéseket közli általuk az emberekkel. Ha a jövőt akarjuk tudni, nem a saját fantáziánkra kell hagyatkozni valamifajta transzállapotban, hogy olyan dolgot érzékeljünk, amely reálisan (még) NEM létezik, hanem arra kell hagyatkozni, ami ezzel kapcsolatban Isten végzésére meg van írva és/vagy Isten szóban közli. A jövőbeli események bekövetkezésének ideje attól is függ, hogy mikor halmoz fel az ember annyi múltbeli tapasztalatot, amelyre alapozva a következő betervezett szakaszba lehet lépni. Ez az érés folyamata, egy bizonyos szükséges ideig zajló állapotváltozás. De a múltat, pontosabban annak lenyomatát a lelkében, mindig a jelenben hordozza az ember, más reális léte nincs egy korábbi állapotnak, mert abban már változás történt. 

A nagyobb teljesség kedvéért ki kell még térnünk a prófétai irodalom sajátos látomásaira. Dávid király például több olyan zsoltárt írt (pl. a 69-t), amelyben úgy tűnik, keveredik saját élménye, érzelmi állapota a Messiásra vonatkozó próféciákkal. Nem akarom frankón megmondani, hogyan zajlik le ez a folyamat, de megint az ingoványos talajra vivő álmisztikus értelmezések helyett elfogadhatjuk azt a magyarázatot is, hogy ebben az ihletett imádságos állapotban Isten megmutatta Dávid királynak, hogy az ő szenvedése olyan, amelyet az igazak, és elsősorban a Messiás is vállalni fog. Saját egyéni szenvedésére vígaszként Isten megmutatta neki terveit, amely a Messiással fog történni, hogy tudja Dávid: a Messiást sem fogja kímélni Isten. Ezek sokszor olyan apró események, részletek, amelyek hitelesebbé teszik a próféciákat, és amelyeket Isten az adott események bekövetkeztekor azért alakított úgy, hogy megtörténjen, hogy a szemtanú felismerje, hogy itt Isten tervei szerinti események mennek végbe. Gondoljunk pl. bele abba az apró részletbe, hogy Krisztus csontja nem töretett meg halálakor. Ezt János ismerte fel a kereszt alatt (Jn 19: 36), ráébredve a sok száz évvel ezelőtt megíratott törvényi rendelkezés jelentőségére, amely előírta, hogy a Páska bárány csontját ne törjék meg (II Móz 12: 46). Gondoljuk végig, milyen eseményeknek kellett előre bekövetkeznie ahhoz, hogy ez megtörténhessen. A mózesi törvényben a halálbüntetés módja a megkövezés volt, amelyben nemcsak egy közösség fordult drasztikusan a bűn ellen (ezért volt rá szükség), hanem jó eséllyel törtek el csontok (akár úgy is, hogy azt a külső szemtanú nem látta). Ahhoz, hogy Jézus ne így haljon meg, és a törvény mégse kerüljön eltörlésre, Krisztus idejében Izraelnek olyan gyarmatosító fennhatóság alatt kellett állnia, amely saját hatalmába helyezte a halálbüntetés végrehajtását, és az nem olyan kivégzés volt, amelyben biztosan eltörhetett a csont (a római ak által alkalmazott keresztrefeszítés). Ennek ellenére mégis eltörték a jobb és a bal lator csontjait, mivel Krisztus és a latrok kivégzésére az ünnepi Szombat előtti napon került sor és nem akarták a tetemeket ott hagyni a kereszten a nyugalom napján. Mivel a keresztrefeszítés (amely csak nem-római állapolgárok kivégzési eszköze volt) lassú fulladásos halállal jár, pont úgy gyorsították meg a haldoklás folyamatát, hogy eltörték a kivégzettek lábszárcsontját, így azok nem tudtak úgy kitámasztani, hogy normálisabban levegőt tudjanak venni, és hamarabb megfulladtak. Jézus csontját viszont azért nem törték el, mert előtte Őt sokkal jobban meghurcolták és meg is ostorozták (amit egyébként a római jog nem írt elő plusz büntetésként azok esetében, akiket egyébként is ki fognak végezni, csak a bizonytalankodó Pilátus azt hitte először, ez is elég lesz a népnek), így Ő hamarabb meghalt, mint a két lator. Ezen globális és lokális események összjátéka vezetett el ahhoz az eseményhez, amelyben kivételes - azaz figyelemfelhívó módon - megtörtént, hogy Krisztus csontjait megkímélték halálakor, miközben másét eltörték. Gondoljunk bele, melyik valószínűbb: hogy Isten valami látomásban bepillantott a jövőbe, ahol látta, hogy ez fog bekövetkezni, abból kiragadott egy apró részletet, aztán elhelyezett egy látszólag tök semmitmondó rendelkezést a törvénybe, hogy végül Jánosnak leesen a tantusz, vagy belevette ezt a rendelkezést a törvénybe egy olyan szertartásba, amely előre vetítette az Ő megváltó tervét (a töretlen csontú hibátlan bárány vére megment a haláltól), ezután az Ő hatalmával és zsenialitásával úgy irányította tudatosan az eseményeket, hogy úgy történjen meg a csonttörés elmaradása, hogy az figyelemfelhívó legyen, és János észrevegye az összefüggést Krisztus és a Páska báránya között, hogy jobban megértse az ember a megváltást?

Isten tehát nem valamiféle pogány jósként "tekint be" a jövőbe vagy csak passzívan tudja azt, hanem Ő Maga az, aki azt alakítja, az abban résztvevő tudatos lényekben beálló változások figyelembevételével. Nem kell ezzel kapcsolatban álmisztikus látomásokra törekedni és bonyolult, beteges összeesküvéselméleteket magyarázni bele a próféciákba. Ezek mind annak az Istennek a tudatos és bölcs tervei, Aki a mi Atyánk, és Akihez mi bármikor fordulhatunk a kéréseinkkel.