Krisztus Isten megtestesülése
2015. augusztus 12. írta: Yoan

Krisztus Isten megtestesülése

Jézus Krisztus személye mindig is kulcsfontosságú volt a kereszténység, a hitvédelem, végső soron az egész kozmosz számára. Rengeteg dolgot el lehet mondani Róla, Akiben az egész mindenség lakozik, és nem nagyon lehet semmilyen olyan létezőt, fogalmat vagy bármit mondani, ami valamilyen módon nem kapcsolódik Hozzá. Most viszont szorítkozzunk az Ő megtestesülésének hitvédelmi jelentőségére.

Sokan sajnos a keresztények között sem látják vagy értik meg Krisztus megtestesülésének igazi kozmikus jelentőségét, így az ő tudatalatti gondolati struktúráik közelebb állnak a pogányok világképéhez. Ennek következtében kevésbé tudják megvédelmezni Krisztus egyediségét a pogányok prófétái, küldöttei, avatárjai közepette. Pedig sokféle különbség felsorolható (pl. szűztől születés, életét adta a népért, feltámadt, mennybe emelkedett, megalapította az Eucharisztiát, stb. – ehhez csak hasonló jelenségek vannak más vallásokban, de nem ennyire tiszták, kerekek vagy bizonyíthatóak), de talán a megtestesülése szempontjából a legalapvetőbb különbség abban ragadható meg (és ennek számos következménye van), hogy Krisztus Isten nem ideiglenesen, hanem véglegesen vált emberré!

Sokan úgy gondolkodnak tudatalatt, hogy Krisztus ideiglenesen itt járt a földön, mint Isten küldötte, majd feladatát elvégezve visszament az Atyához, és most ugyanúgy megmaradt a távolság közöttünk, mint korábban volt, Ő fönt, mi lent. Ilyen gondolkodásban Krisztus nem sokban különbözik pl. egy avatártól vagy félistentől, illetve Krisztus második eljövetelével gyakorlatilag mi hasonló várakozásban vagyunk, mint a zsidók, akik még mindig várják a Messiást. Ezek az emberek nem igazán fogják fel azt a döbbenetes változást, ami Krisztus Megtestesülésével már most „kifordította az univerzumot a négy sarkából” és teljesen egyedivé és egyetemessé teszi a kereszténységet bármilyen más elképzeléssel szemben. Így nem tudják kellő átütő erővel védelmezni a hitet vagy hirdetni az örömhírt a mai pogány áradat közepette. Krisztus valóban visszament az Atyához, de ezt már nemcsak Istenként, hanem emberként is tette (és nem is félisten/félemberként, hanem teljes csorbítatlan Istenként és emberként), miközben kozmikus testét, az Egyházat megalapította a földön, tehát már most ha van bármilyen ontológiai távolság (a teljes) ember és (a teljes) Isten között, vagy a Menny és a föld között, az csak olyan "távolság" lehet, amely egyetlen személyen belül létezhet! Ezt a titkot fejezi ki az ortodox mennybemeneteli kondákion is:

Betöltvén a rólunk való gondviselést, és a földieket az égiekkel egyesítvén, mennybe mentél dicsőséggel Krisztus Istenünk, el nem válva egyiktől sem, hanem távozás nélkül köztünk maradva és így kiáltva azokhoz, kik szeretnek Téged: Én vagyok tivéletek és senki ellenetek.

Ez valójában egy olyan drasztikus fordulat a vallási világképben, amely fordulatot egyik vallás sem tette meg. Pedig a világnézet alapjait érinti, nem egy felszínes dolog, sőt: gyakorlatilag ez a legmélyebb réteg. Ha megfigyeljük, a hindu-buddhista vallás kifejezetten test-ellenes. A reinkarnációs cikkben is írtam, hogy számukra a test nem annyira az ember szerves része, másodrangú, cserélgethető, ideiglenes, börtön, büntetés, illúzió, karmikus produktum, stb. Nem véletlen, hogy halottaikat is elégetik, meggyorsítva a test természetes bomlását is, és a testetlen világba akarnak menekülni. Ilyen valóságellenes gondolati struktúrába helyezik el avatárjaikat is, amikről majd még később lesz szó, és ezért nem hasonlíthat alapvetően még egy avatár sem Krisztushoz. De hogy is áll össze a teljes kép?

Mint máshol említettük, az anyagi világ egyfajta természeti távolságra volt kezdetben Istentől, ezért kellett azt hangsúlyozni, hogy Isten transzcendens. Különbözik a világtól, felette van, elérhetetlen, láthatatlan, felfoghatatlan, nem lakik anyagi hajlékban, stb. A zsidó népet körülvették bálványimádó vallások, és állandóan tévelygésbe vitték, amik ellen Isten keményen fellépett. Nem kézzel alkotott anyagi tárgyakban lakozik Isten, nem ezekben kell Őt imádni, nincs a tárgyaknak spirituális ereje, mert az igaz Isten transzcendens, szellemi, meghaladja a világot, magasabbrendű minden látható alkotásánál. Ez a vonal igen keményen benne van az Ószövetségben. Csakhogy, ha figyelünk, nem pusztán ez a vonal…

Mert a transzcendens Isten, aki meghaladja a világot, mégis számos módon kapcsolatba lép az emberrel, amihez bizony Ő maga anyagi tárgyakat is felhasznál. Ha jól odafigyelünk a Tízparancsolat bevezető soraira, ott nem az van tiltva, hogy olyan tárgyakat készítsünk, amik az igaz Isten imádatát és jelenlétének érzékelését segítik, hanem az van tiltva, hogy ne készítsünk olyan tárgyakat, amik az igaz Istentől eltérő teremtményeket ábrázolnak, hogy aztán ezeket imádjuk istenként! Ez azért is lényeges, mert így marad következetes a Törvény önmagával is, hiszen a Tízparancsolat után nem sokkal Isten kifejezetten arra ad parancsot, hogy készítsenek Mózesék egy ládát, arra faragjanak ki két mennyei élőlényt (kerubot), tegyék bele Isten földi beavatkozásának egyéb kulcsfontosságú tárgyait, és ez a Láda menjen a nép előtt, a mozgását az Úr mozgásával azonosítsák, kapjon helyet a legszentebb helyen, ezen keresztül beszél innentől fogva Isten Mózessel, akinek az utódja, Józsué is ez előtt leborulva imádkozik, ha pedig avatatlan kéz érinti, annak meg kell halnia. A Szövetség ládája – és azok a részletes leírások a Bibliában, amik arról szólnak, hogy milyen gazdag, értékes díszítéssel és szimbolikával kell berendezni már Isten hordozható sátor-templomát is (és később a salamoni Templomot is) – kellőképpen kifejezik, hogy a Tízparancsolat mi ellen irányul és mi ellen NEM irányul. Pedig akkor még Isten nem lépett a világba, de már ekkor Isten előrevetítette ezt a lépést, ezt a közösséget azzal, hogy a transzcendens Isten tiszteletét a Biblia már az Ószövetségben is megfelelő anyagi körítéssel, eszközökkel, ábrázolással tartotta követendőnek. A törvény előírta az istentiszteleti eszközök, oltár, papi ruhák megszentelését és tiszteletben tartását, megkülönböztetését más profán tárgyaktól, és erre is a legjobb példa a Szövetség Ládája. De arra is látunk példát, hogy amikor a nép pl. Mózes rézkígyójával kapcsolatban – ami kezdetben a haláltól menekítette meg a népet – bálványimádásba esett, az Úr ennek is véget vetett, a tárgy megsemmisítésével együtt.

A Bibliából tehát nem a puritán, dísztelen Istentisztelet indokolható meg, ahol nincsenek Istennek szentelt tárgyak, amiket megkülönböztetünk a profán tárgyaktól, hanem egy olyan szabályozott, díszekkel teli Istentiszteletre látunk példát, ahol tudjuk, hogy Isten minden anyagi tárgyat meghalad, ezért imádat csak Neki jár, de nincs tiltva, hanem pont hogy ösztönözve van, hogy a transzcendens Isten emberrel való szoros kapcsolatát az evilágból megszentelt anyagi tárgyak is megjelenítsék, segítsék. Történhet-e jobb dolog az anyaggal, mint hogy az ember azt beemeli Isten tiszteletének eszközei közé? Nem az anyagot imádjuk istenként, hanem azt ajánljuk fel az Igaz Istennek. És azt is megfigyelhetjük, hogy erre általában nem egyszerűbb, hanem leginkább olyan értékes anyagok használatát kívánta Isten, mint pl. az arany, ezüst vagy a tömjén.

Ha pedig már az Ószövetségben ilyen Istentiszteletre nevelte az Ő imádóit, akkor mi a helyzet akkor, amikor a transzcendens Isten megtestesült, belépett ebbe az anyagi világba és közöttünk lakozott? Lényeges megérteni, hogy Krisztus nem pusztán egy küldött, próféta, félisten vagy avatár volt, hanem a Legfelsőbb helyről jött, a Szentháromság Isten egyik személye volt. Egy olyan hatalmú valaki, aki az egész univerzumot fenntartja, és ha a kisujját megemeli, annak visszhangja van az univerzum másik szegletében is. Az Ószövetségi Istenimádat kettőssége, amely hangsúlyozta Isten transzcendens felsőbbrendűségét az egész anyagi világhoz képest, ennek ellenére mégsem az anyag megvetésére buzdított, hanem arra, hogy ne az anyagot imádjuk istenként, hanem az anyagot is állítsuk a transzcendens Isten tiszteletének szolgálatába, megjelenítve Isten közösség-keresését a népével, Krisztus megtestesülésében éri el csúcsát és oldja fel az ellentéteket. A vallások többségében (különösen a zsidóknál és a muzulmánoknál) Isten nem keres ilyen szintű fizikai közösséget a népével, mindig megmarad fent, miközben mi megmaradunk lent. Számos kisebb törzsi vallásra is jellemző, hogy a főisten távol van, sokszor még kultusza sem alakul ki, mert ő maga sem nagyon foglalkozik az emberekkel, miközben az emberben mégis benne van az igény a közeli istenre, ezért alkotnak maguknak bálványokat vagy tisztelnek kisebb isteneket (akik valójában lehetnek angyalok, démonok vagy csak saját fantáziáik szüleményei - mivel nem ismerték a Megtestesülő Krisztust, aki a távoli istent közelivé hozza). Nincs is ezeknek a vallásoknak olyan átütő Örömhírük, mint a keresztényeknek, és nem is tudnak elképzelni ilyen hajmeresztő lépést. Sajnálatos, hogy némely keresztények sem érzik át Isten megtestesülésének elképesztő voltát és nem hatol ez le a tudatalattijukba is és nem fejeződik ki Istentiszteleti formáikban (sőt a puritán szemléletek még az ószövetségi biblikus Isten-közösség megjelenítéséhez képest is visszalépnek). Mert ha Isten volt az Ige, aki testté lett és közöttünk lakozott (ahogy János Apostol kezdi Evangéliumát), akkor a transzcendens Isten egyesült az anyaggal, a legfelső szintre emelte azt, Önmaga részévé téve, tehát – logikusan – innentől kezdve Istent nem tudjuk az anyag tisztelete nélkül tisztelni!

Az ószövetségi szent tárgyak pusztán segítették az ember tekintetét az igaz Isten felé fordítani, és megjelenítették azt, hogy Isten keresi a kapcsolatot az emberrel, közöttünk akar lakozni. Ha viszont Isten Maga egyesül az anyaggal, megtestesül, akkor az anyag óriásit emelkedik, nem pusztán emlékeztető segéd-jelkép lesz, hanem Maga Isten és az Ő tiszteletének elválaszthatatlan része! Pontosan azért védelmezte a VII. Egyetemes Zsinat az ikontiszteletet az ikonrombolókkal szemben – és nem véletlen, hogy az ikonrombolást a pogány iszlám gondolkodása ösztönözte, tehát a „keresztény” ikonrombolók ugyanolyan tudatalatti világkép-struktúrával rendelkeztek, mint az iszlám hívei! Mert az ikontisztelet egy olyan mély igazságot fejezett ki Isten megtestesüléséről, amely elvetésével a keresztény Örömhír legfontosabb belső misztériuma sérül és okoz tudatalatti torzulást, közelítve a keresztények belső világképét a pogányokéhoz – és gyengítve ezzel a hitvédelem és a hirdetendő Örömhír erejét. Az Isten megtestesüléséről, az anyaggal történő egyesüléséről tanúskodó tárgyak innentől kezdve nem egy jövőbeli reménységet vetítenek előre, hanem egy alapvető jelenlegi igazságot, Krisztus megtestesülése óta egyszerűen lehetetlen anyagi eszközök nélkül a valóságos Istent tisztelni, mert ebben az esetben nem az Ő megtestesülését és közöttünk lakozását, hanem akaratlanul is az Ő tőlünk való távolságát hirdetjük! A muszlimok, zsidók és mások istenét lehet így hirdetni, de nem a keresztények megtestesült igaz Istenét, aki önmagához ölelte az anyagot, önmagához ölelte a testtel is rendelkező embert és a mi emberi világunkat – és ez a mi Örömhírünk!

Ha pedig megnézzük, maga a Biblia sem különbözik nagyon az ikonoktól. Ez is egy olyan tárgy, amely Istenre emlékezteti az embert, Istenhez vezeti őt, Istenről tanúskodik, arról, ahogy Ő keresi a kapcsolatot az emberrel. A Bibliát nem önmaga anyaga miatt tiszteljük, nem varázstárgynak tartjuk, nem bálványozzuk, hanem azért tartja tiszteletben még a puritánabb keresztény is, mert Istenhez kötődik, az Ő emberrel való kapcsolatának eszköze! Ha megvetünk egy olyan tárgyat, amely szorosan kötődik valakihez, amely kifejezi a kettőnk közötti szeretetet, akkor azt az illető személyt is megvetjük és sérül a vele való kapcsolatunk. Ha viszont szeretjük és tiszteljük az adott személyt, akkor becsben fogunk tartani minden olyan tárgyat, ami hozzá kötődik. Az ember szerettei fényképét is akkor égeti el, dobja ki (vagy törli az adathordozóról), ha meggyűlölte az ábrázolt személyt, egyébként magát a képmást is megkülönböztetett tiszteletben tartja és szeretettel veszi körül. Ha a képmást nézi, az ábrázolt személyhez kerül közelebb (és nem távolodik tőle). Hasonlóképpen viszonyul pl. azokhoz a levelekhez is, amiket az illető személytől kapott, amelyek az ő neki címzett szavait rögzítik. Miért kellene jobban tisztelnünk egy olyan tárgyat, amely Isten tetteit önkényes szimbólumokkal örökítette meg (Biblia) olyan tárgyaknál, amelyek ugyanerre a célra univerzálisabb vizuális elemeket használnak (ikonok, de az egyéb istentiszteleti eszközök is ide sorolandók)? Nem azzal van gond, ha természetes módon tiszteletben tartunk olyan tárgyakat, amelyek az Igaz Istenre emlékeztetnek, Felé vonzzák a figyelmünket (hiszen láthattuk, erre a Bibliában is számos példa, törvény van), hanem az a gond, ha olyan tárgyakat részesítünk túlzott tiszteletben, imádatban, amik elvonnak az Igaz Istentől, amik defektes világképet okoznak bennünk Isten világhoz való viszonyában. Krisztus ikonikus ábrázolása pont a helyes világképet erősíti az emberben, hiszen arról tanúskodik, hogy ha a transzcendens Isten megtestesült, belépett ebbe a világba, akkor Isten igenis láthatóvá vált, egyesült az anyaggal, Krisztus megmutatta, hogy milyen Isten, tehát ábrázolhatóvá vált és az Ő képét megjeleníthetjük a később élő hívőknek is az Örömhirdetés részeként.

Továbbá, az is lényeges – és ezért is fontos, hogy generációról generációra megjelenítsük ezt az Örömhírt –, hogy Krisztus nem pusztán ideiglenesen vált emberré, hanem végleg (amellett, hogy megmaradt csorbítatlanul Istennek is.) Nem emberi mivoltát, a testet, fizikai dimenzióját elhagyva ment fel a Mennybe, tért vissza az Atyához, hanem már a világrend drasztikus fordulatát megőrizve: testben ment fel oda. Feltámadt teste nem volt a sírban és Mennybemenetelekor sem maradt a földön. Krisztus Isten végleg emberré vált és a mi emberi természetünket juttatta el a legmagasabb helyre. Innentől fogva nem pusztán Isten trónol a mindenség felett, hanem a mi emberségünk is! Innentől fogva, tulajdonképpen ha az emberről beszélünk, akkor Istenről is beszélünk, és ha Istenről beszélünk, az emberről is beszélünk! Amit Isten egybekötött, ember ne válassza szét!

Isten olyan világot teremtett, ahol az ember apától és anyától születik. Bármilyet teremthetett volna, de Ő ezt adta át az embernek az egyik legalapvetőbb élettapasztalatként, hogy egy új személy teljes létét apjának és anyjának együttesen köszönheti. A korábbi témákban láttuk, hogy a női szerep a mi teremtett világunkhoz kötődik, mert az Atya első körben egyfajta tökéletes "ősnemzéssel" adta át életét a Fiúnak. Krisztus viszont azért mindenek áthidalója, közbenjárója, egyesítője, mert gyermeki mivolta is kettős, amit Ő egyetlen személyben egyesít. Először tökéletes Istenként minden időknek előtte született az Atyától. Majd a mi téridőnkben tökéletes emberként megszületett a szűz Istenszülőtől, emberi anyjától. A két párhuzamos idősíkban való megszületése adja az Ő tökéletes mindeneket egyesítő Fiúságát, személyét. Benne vég nélkül, véglegesen egyesült minden, Ő nem pusztán vendéglátogató volt a mi világunkban (mint a félistenek, avatárok és hasonlók, akiknek valódi léte és személye Jézushoz képest azért eléggé kérdéses), hanem egyetlen tökéletes Fiúi személyét és összekötő szerepét a mi világunkban történő megszületése tette teljessé irántunk való végsőkig elmenő szeretetében. Krisztus gyakorlatilag már megtestesülésével, megszületésével lerakta a megváltás alapját, mert új világrend állt be, ahol az emberi természet tökéletesen, csorbítatlanul, véglegesen és szétválaszthatatlanul egyesült az isteni természettel, összekeveredés nélküli harmóniát hozva létre. Krisztus további tettei ezt a titkot teljesítették ki és tették számunkra személyesen is elérhetővé, egyéni döntésünktől is függően.

Megalapította az Egyházat, amiről a Szentségek Szentségében írtunk részletesen, és ez lehetővé tette a mi szerves és valóságos személyes egyesülésünket az Istenember Krisztussal, az egész Szentháromsággal szorosra fűzve a kapcsolatunkat. Amikor Krisztus meghalt értünk, már Istenemberként szállt az alvilágba. Az Alvilág pedig megrettent, mert amikor embert ragadott meg, Istent talált, aki erősebb volt nála. Krisztus pedig felemelte onnan elbukott Ősszüleinket. Amikor felment a Mennybe, hogy ott helyet készítsen számunkra előttünk járva, az angyalok elámultak, mert ahol eddig Isten trónolt, ott most embert is láttak, aki előtt minden térd meghajol! Hogy fognak ámulni, milyen soha nem látott csoda és öröm fogja bejárni a mindenséget, amikor mi személyesen is megjelenünk ott és Isten lesz minden mindenekben! Mily hihetetlen csoda, mennyire szavakkal ki nem fejezhető félelmetes öröm, hogy Isten a velünk, a földből alkotott emberrel való egyesüléssel az egész mindenséget megrengeti és új világrendet teremt! Mik vagyunk mi, hogy velünk egyesül a Legmagasabb? Nemcsak meglátogat, hanem véglegesen önmaga lényébe ölel és épít be? És nem pusztán az Ő egyszemélyes szintjén az Atya jobbján, hanem lent a földön, az Egyházban már most, hogy ne maradjunk ki ebből a titokból, ebből az új világrendből! Kicsoda az ember, hogy képes bekerülni a Szentháromság köreibe és mekkora szeretet, hatalom és kegyelem van Istenben…? Ne hirdessünk ennél kisebb Örömhírt!

A bejegyzés trackback címe:

https://daypologetics.blog.hu/api/trackback/id/tr237700580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása