Az ateista-keresztény vita manapság sok esetben a legdurvább keretek között zajlik a hétköznapokban, ahol mindkét fél inkább rombolást végez a másik félben és önmagában is, ahelyett, hogy egy józan, visszafogott, építő magatartást és érvelést alkalmazna. Nem véletlen, hogy ez az a terület, ahol talán a legtöbb félreértés van, a legtöbb valótlan dologgal vádolják egymást a felek, és így nehéz a kommunikáció. Ebben a vitában a kereszténynek különösen figyelnie kell a példamutató viselkedésre, az okosság és szelídség gyakorlására és a hosszas meddő hitviták elkerülése helyett a kölcsönös építésre, az Örömhír felvillantására, a türelmes segítőkészségre. A tudósok Isten műveit vizsgálják, és azokról alapvetően nem mondanak rossz dolgokat, sőt tévedéseiket elismerik és korrigálják, csak a tényekhez fűzött magyarázatukat teszik sokszor tévessé saját szűk látókörük korlátai. A keresztény hitvédőnek éppen ezért rossz stratégia, ha azokat a tudományos tényeket akarjuk elvitatni, kétségbe vonni, amiket a tudósok saját területükön elismerést érdemlő szorgalommal kutatnak, hanem inkább egy olyan világot kell feltárni a kereszténynek az ateista előtt – sokszor inkább tettekkel, mint szavakkal –, amely nem ellentétben áll a tényekkel, hanem azokat nagyobb perspektívába helyezi el, amelyben a megtérő ateista nagyobb, biztosabb tudásra tehet szert, mint amit eddig megismert a valóságból. Az ateisták sokszor hiszik azt, hogy a vallásosok képtelenek értelmesen, ésszel gondolkodni, ami egyáltalán nem igaz, mert a legnagyobb vallásos emberek általában a legértelmesebbek is. Mind vallásosok, mind vallástalanok között is vannak magasabb és alacsonyabb intelligenciájú emberek, a kétfajta ember között egyáltalán nem az intelligenciában van különbség, hanem abban, hogy a vallásos a valóságot jóval tágabb perspektívában látja, mint a vallástalan. Ennek érdekében első lépésként célszerűbb a közeledést gátló (ehhez hasonló) félreértéseket tisztázni, amikről józan megfontolással kimutatható, hogy tévedésen alapszanak. Ilyenből szedtem össze néhány tipikus példát, amik a hétköznapi hitvédelemben előfordulnak.

1. "A vallás és a tudomány kibékíthetetlen ellentétek"

Ha ilyen globális kijelentést akarunk tenni, ahhoz globálisan kell vizsgálnunk a történelmet is. De ekkor könnyen beláthatjuk, hogy számos olyan korszak volt, amikor a tudomány és a vallás békésen kéz a kézben fejlődött. Számos kultúrában nem válik szét a fizikai és lelki tudás, egyszerűen tudás, bölcsesség van, vezetők, sámánok, filozófusok, papok, gyógyítók, bölcs vének stb. akik egyaránt jól ismerik a természetet és a természetfelettit, és ez a korai évezredekben gyakorlatilag mindenhol így volt, de különösen keleten és a természeti népeknél. Még a középkorban is, amit valamilyen érthetetlen logikával igyekeznek "sötétnek" beállítani (ha mást nem, nézzük meg pl. a mérnöki tudomány színvonalát, amely olyan épületeket hozott létre, amelyek még ma, évszázadokkal később is állnak és ámulatba ejtenek), számos kiváló tudós volt, akik egyúttal papok is voltak, és rengeteg felfedezéssel gazdagították az emberiség tudását, a legnagyobb teológusok egyúttal koruk legműveltebb emberei közé tartoztak. Még maga az evolúcióelmélet is egy Ágoston-rendi szerzetes, Mendel kísérleteinek köszönhette megtámogatását, aki gyakorlatilag felfedezte a géneket (mivel ezt nem Darwin fedezte fel, ő csak sejtette). Még a reneszánszban sem vált el annyira a tudomány és a vallás, ez inkább csak a felvilágosodás és az ateizmus modern kori terjedésének volt köszönhető, amikor egyes tudományos elméletek szerepet tévesztve világnézetté nőttek és egyes vallási személyek is elhibázott apologetikával néha igyekeztek a vallást idegen világi szerepekbe bújtatni (pl. Istent technikusként beállítani, a vallást hasznos világi intézményre redukálva védelmezni, stb.). Posztmodern korunkban viszont talán ismét megbékél majd a kettő (és ne feledkezzünk el arról, hogy ma is számos nagy tekintélyű hívő tudós van, pl. a Templeton-díjasok között), de csak ha mindkettő visszatalál eredeti szerepére. Ahogy egy hidegburkoló sem szaktekintély nyelvészeti kérdésekben, ugyanúgy a természettudomány se nyilatkozzon a természetfelettiről, amely saját területén kívül van, de a vallásnak sem feltétlenül kell állandóan állást foglalnia vagy belekontárkodnia a tudomány eredményei és útjai tekintetében.

Egyébként pedig figyelemreméltó az a bibliai tény is, hogy Isten nem egy kényelmes trónra ültette az embert, hanem azt mondta neki, hogy "hajtsd uralmad alá a földet!" (IMóz 1, 28) Ez tehát egy aktívan megvalósítandó feladat. Ha pedig valamit uralni akarunk, annak meg kell ismerünk a működését. Autót vezetni se lehet anélkül, hogy ne tudnánk, hogy működik, aki ezt nem tudja, az nem tudja uralni a járművet. Éppen ezért a természet törvényeinek megismerése, kutatása valójában ennek az isteni parancsnak a megvalósítása (pontosabban szerves része), vagyis Isten szándéka szerinti!

 2. "A vallás tekintélyelvű, míg a tudomány egyéni gondolkodásra ösztönöz"

Ez a kijelentés megint nem állja meg a helyét a gyakorlatban, sőt inkább pont az ellentéte igaz. Valóban lehetnek olyan papok, akik maguk is rágás nélkül nyelik le a lelki táplálékot így nem értik azt kellőképpen, melynek következtében a híveiknek is tekintélyelven adják tovább a tudást, de ez nem a vallás szabadságon és megélésen alapuló fő irányvonala, csak a hivatásukat sajnálatosan alacsony színvonalon művelő papok hibája. Az Egyetemes Zsinatok korában az Egyház papjai és hívei egyaránt demokratikus keretek között gondolkodtak olyan problémákon, amelyet a később eretneknek ítélt tanítók vetettek fel, majd a kikristályosodott tanítást kellő magyarázattal alátámasztva fogadták el, inkább negatív megközelítésből definiálva az igaz hitet (hogy mi nem az és miért), majd ezeket a magyarázatokat sem elrejtve igyekeztek, hogy a hívek liturgikus és mindennapi életében gyakorlati szinten minél jobban megvalósuljanak e tanok következményei. Valójában a vallás - lévén egy életforma - egy szüntelenül megélendő dolog, ezért a kísérletezés, gyakorlati alkalmazás sokkal jobban elérhető és megvalósuló jelenség az átlag hívő számára, aki saját bőrén tapasztalhatja a vallási tanok hatását, mint a tudományok sokszor nehezen reprodukálható (különösen az átlagember számára) és kevesebb mindennapi gyakorlati haszonnal kecsegtető laboratóriumi kísérletei. Így a tudományos eredmények esetében az átlagember többször rákényszerülhet egy vezető tudós tekintélyére hivatkozva elfogadni azokat kipróbálatlanul, mint a vallás esetében! Az átlagember szintjén tehát a gyakorlatban sokkal gyakoribb az ateisták esetében a tekintélyelven való elfogadás (pl. azt se tapasztalja közvetlenül senki, hogy a Föld gömbölyű és a Nap körül kering, mégis elfogadja), míg a keresztény ember esetében a saját bőrén való kipróbálás minden nap érvényesül. Egy tudós tud nem tudósként is gondolkodni, viselkedni különösebb következmények nélkül, míg egy hívő minden tettében és gondolatában folyamatosan a hit elveit igyekszik megvalósítani (még azok áthágásában is, mivel azok a hit szerint áthágásnak minősülnek és akár súlyos következményei is lehetnek), folyamatosan teszteli a gyakorlatban saját maga a hitigazságokat, gondolkodik róluk, erkölcsi problémákkal szembesül és boncolgat stb.

 3. "A vallás "vakhit", a tudomány biztos tudás"

Sokszor éri a vallást az a vád, hogy a tudománnyal szemben sokkal megalapozatlanabb ismereteken nyugszik, hogy a hit bizonytalan a biztos tudáshoz képest, ezért másodrendű. Ha ez így lenne, arra már réges-régen rájött volna az a rengeteg hívő tudós, akik az átlagembernél jóval magasabb szinten és intenzívebben ismerték és alkalmazták a tudományos gondolkodás elveit, azok viszont mégsem dobták ki azt, hogy a hitük tévedés vagy képzelgés lett volna csupán!

Létezik persze a vakhit is, de minden komoly vallásban elmélyült ember egyetért abban, hogy ez nem az igaz vallásosság sajátja. W. H. Griffith-Thomas definíciója szerint:

"[A hit] az egész emberi természetre hatással van. Első lépésként megfelelő bizonyítékok alapján kialakul az elme meggyőződése; ezt követően a meggyőződés alapján a szívben vagy az érzelmekben létrejön a bizalom, majd az egész folyamatot az akarat jóváhagyása koronázza meg, amelynek révén a meggyőződés és a bizalom a magatartásban fejeződnek ki." (The Principles of Theology, xviii)

Bár nem feltétlen ez a hit legjobb definíciója, de így is meg lehet közelíteni a tudósoknak megszokottabb módon, és ez tartalmazza a tudást is, amely bizonyítékokon alapszik, és egyúttal meg is haladja azt, jóval több annál, az egész embert megragadja, nem csupán az intellektust. A valódi hit pont, hogy nem "hiszem, ha látom" alapon működik, hanem sokkal inkább a "hiszem, mert tudom" elvén! Olyan, mint amikor felhők takarják el a napot, így közvetlenül nem látom azt, mégis hiszem és tudom, hogy a nap a felhők mögött ugyanúgy ragyog és nem tűnt el attól még, hogy én nem látom! A hit valójában az érzékszervek pillanatnyi állapotától független tudás, látás feletti látás, bizonytalanságon felülemelkedő bizonyosság. A tudományban egyébként is azt tapasztaljuk, hogy állandó vita folyik, időnként teljes paradigmaváltások következnek és az egykor teljesen biztosnak vélt tudást (pl. a newtoni fizikát) is porig tudja rombolni vagy nagyságrendekkel túlhaladni egy új ismeret vagy látásmód (pl. a kvantummechanika vagy a szuperhúr-elmélet). Ezzel szemben a nagy világvallásokban évezredeken át ugyanazon elvek maradnak meg, amelyek rengeteg kritikát túlélnek és amelyek mindenkinek jók, akármilyen intellektuális szinten vannak. Többnyire a tudomány saját maga alkotta fogalomrendszerénél sokkal egyszerűbb, hétköznapibb nyelvezettel vannak benne megfogalmazva olyan alapigazságok, amiket az egyszerűbb ember is ért, de a nagy teológus koponyák is még ezer kincset találnak bennük. Ami pedig az igaz hit vakságát illeti, pont hogy nem vakságot, hanem egyfajta többletlátást ad az embernek - ha a valódi hitről beszélünk! Teljes bizonyossággal meglátunk olyan dolgokat, amiket más nem ismer fel vagy amik még nem következtek be, képesek vagyunk olyan dolgokat befogadni, amik az elménk, testi érzékszerveink korlátain túl helyezkednek el, sőt képesek leszünk a hitből fakadó cselekvéssel úgy változtatni a dolgokon, ahogy a megszokott módszerekkel nem lehetne (csodák). Ilyet persze az ateisták általában nem tapasztalnak, ebből is ered a félreértés, és ezért azonosítják a vallásos tanokat a képzelgéssel. Pedig a másik oldalon a hívő ismeri a képzelgést és a hitből fakadó többlettudást is, és hatalmas különbséget tapasztal közöttük. De még ha képzelgéssel, elmezavarral is vádolnák az ateisták a hívőket, akkor is tudományosan, pszichológiailag meg lehet vizsgálni, hogy valóban az elmezavar jelei mutatkoznak-e valakin, vagy ezek a jelek egyáltalán nem mutatkoznak, sőt, pont egy kiegyensűlyozott, bölcs emberrel van dolgunk. A tények sokkal inkább abba az irányba mutatnak, hogy az ateisták azonosítják tévesen képzelgéssel a hitet (amikor az adott ember nem mutatja a képzelgő világlátás pszichológiai jeleit), csupán csak azért, mert a hívők tágabb világképe az ateisták szűkebb gondolati rendszerén kívül helyezkednek el - és arról az ateistáknak nincs kellő tapasztalatuk.

A fentiek pedig érintik az igaz keresztények alapvető biztonságérzetét is. Az ateista általában úgy látja, hogy ő a nagy tág világ egyik kis eleme, és ha a világ összedől, az az ő halálát is jelenti. Teljes biztonságban sohasem érzi önmagát és ha kitüntetett szerepet akar, azért bizonytalan, keserves harcot kell vívnia. Ezzel szemben az igaz keresztény úgy érzi, hogy közte és a világmindenség Ura és fenntartója között létrejött egy közvetlen központi tengely, kapcsolat, amelyben ő teljes biztonságot élvez, olyannyira, hogy ha még az egész világ el is pusztulna, ő akkor is megmenekülne Istennel való szoros kapcsolata miatt. A valódi hit ismertetőjele ez az alapvető biztonságérzet. Az elmebetegek viszont pont, hogy irreális félelmektől gyötörtek.

4. "A vallás nevében rengeteg kegyetlen tettet követtek el"

Valóban voltak erre példák több vallásban is, amikor a vallási fanatizmus összefonódott a világi hatalommal, politikával. De ha az egész vallástörténetet és magukat a tanokat nézzük, akkor megint csak nem ez jellemző a nagy világvallások tiszta lényegére (egyikre sem). Persze egy békés, erkölcsös tanítást hirdető vallás esetében sokkal durvábban hat a tanok visszájára fordulása, de ne felejtsük el, hogy számos valláson kívüli eszme is rengeteg, sőt jóval nagyobb pusztításra adott okot az emberi történelemben. Rengeteg olyan találmányt köszönhetünk a tudománynak is (pl. atombomba, vegyi és biológiai fegyverek, napalm, náci orvosi kísérletek, stb.), amik hihetetlenül kegyetlen pusztítást voltak képesek okozni, vagy egy kimondottan ateista ideológia, mint amilyen a kommunizmus volt, sokkal több áldozatot követelt, mint akármelyik vallási indítékú háború vagy rezsim. Az evolúció esetében pedig maga az elmélet támogatja azt, hogy az erősebbek nyomják el, irtsák ki a gyengébbeket, és hogy a halál a génfrissülés szempontjából hasznos dolog. Emellett az igaz vallásosság pont, hogy a békét, a gyógyulást, a humanitárius segítségnyújtást, a javak igazságosabb elosztását, vagyis a társadalom szempontjából számos hasznos tevékenységet támogat saját parancsolataiból kifolyólag. És természetesen ahogy az átlag vallásos ember sem egy szadista állat, ugyanúgy az átlag tudós és átlag ateista sem az, ezek csak emberi elferdülések, nem képezik feltétlenül egyik jó szándékú emberi eszmerendszer alapját sem.

5. "A természettudomány Isten nélkül is meg tudja magyarázni a világot"

Ez az állítás túlzott, sokkal inkább igaz az, hogy a mesterségesen lezárt rendszereket vizsgáló természettudományos magyarázatokhoz nem feltétlenül kell Isten, illetve hogy az összefüggéseket nem képesek a tudósok olyan magasabb szinten szemlélni, amelyben Isten egyértelműbben fellelhető. Sokmindent magyaráznak véletlennel vagy puszta valószínűséggekkel, ismeretlen sötét anyaggal, energiával stb. Ne feledkezzünk meg arról az egyszerű tényről, hogy minden tudománynak van egy behatárolt területe, vizsgálódási tárgya, és e határon kívül nincs alapja nyilatkozni bármiről is. A nyelvészet se tehet kijelentést arról, hogy vannak-e kvarkok, mivel a nyelv a tárgya, éppen ezért mivel a természettudományoknak a természet (és nem a természetfelettit is tartalmazó teljes létező világ) a tárgya, nem tehet kijelentést egy olyan lény létezéséről, aki - az e téren sokkal kompetensebb filozófia és teológia szerint - természetFELETTI. Minden tudomány a saját területéről nyilatkozzon, ahol valóban azt látjuk, hogy a legtöbb tudós világnézete alapján hisz vagy nem hisz Istenben és nem annyira a tények vizsgálatából szigorúan levonható következtetések alapján, de hívő és nem hívő is lehet jó természettudós. Abból pedig, hogy a természet folyamatainak magyarázatához nem feltétlenül kell Isten (bár mióta a tudomány "sötét anyagról", "sötét energiáról" beszél, és abban sem biztos, hány dimenziós modell a jó, azóta igen bizonytalan, hogy mennyit ismer a kozmoszból), nem következik az, hogy Ő nem is létezik, mert Istennel is megmagyarázható minden egy magasabb összefüggésrendszerben. A világ számos dolgára, józanul szemlélve, az Isten fogalom sokkal egyszerűbb magyarázatot ad, míg ha mindenáron ki akarjuk Őt hagyni, sokszor nagyon nyakatekert, bonyolult, önellentmondásos és hézagos magyarázatot tudunk csak adni. A tudomány pedig általában törekszik az egyszerűbb magyarázatokra – egészen addig, amíg ez az egyszerűbb magyarázat nem Isten. Ez pedig már diszkriminatív.

Az ateisták gyakran jönnek Ockham borotvájának elvével (amely szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb), de ez az egyik legnagyobb öngól az ő érvelésükben. Eleve ez sem természettudományos, hanem filozófiai elv, amit történetesen egy hívő szerzetes vezett be. Továbbá, ez az elv sohasem nyert bizonyítást, egyáltalán semmi garancia nincs arra, hogy mindig az egyszerűbb magyarázat az igaz, ez nem több egy puszta kis módszernél, amivel egyszerűsítheti a gondolkodó saját dolgát. Soha nem volt minden igazság megtalálásának univerzális alapelve. Ráadásul amint feljebb lép a tudomány a 3 dimenziós világmodellnél (márpedig az elméleti fizika rögtön megteszi ezt a lépést, az M-elmélet pedig már nem kevesebb, mint 11 dimenzióval számol) máris nem alkalmazza ő maga sem Ockham borotváját.

 6. "A vallási eszmék mémek, az Isten-mém vírus"

Ezek a gondolatok Richard Dawkinstől származnak, de más ateistáknál is előjön a gondolat, mely szerint a vallások nem egyebek, mint kulturálisan meghatározott, generációról generációra áthagyományozott eszmék, amelyek akár a fajokhoz hasonló természetes szelekción is átesnek. (A mém Dawkins szerint "a kulturális átadás egységének vagy az utánzás, az imitáció egységének gondolatát hordozza", Az önző gén, 192. o.)

Ezt az elméletet sokan támadták már tudományos berkekből is, olyannyira hogy A hódító gén c., az "önző"-nél kevésbé ismert munkájában maga Dawkins is korrigálja elméletét (109. o.), elismerve, hogy nem teljesen jó a mém analógiája a génnel, hiszen amíg a gén a „rejtett” genotípushoz tartozik, addig ő mémek alatt korábban a láthatóan megvalósult fenotipusokat elemezgette. Ezen elmélet fő kritikája az alábbi pontokban foglalható össze:

a) Nincs semmi ok azt feltételezni, hogy a kulturális fejlődés a darwini törvényszerűségeket követi, a szellemtörténetben számos teljesen tudatos visszatérés van korábbi eszmerendszerekhez (pl. klasszicizmus => antikvitás), sokkal inkább egyfajta "ingázást", olykor "devolúciót" figyelhetünk meg, mint "evolúciót".

b) Nincs közvetlen bizonyítékunk maguknak a mémeknek a létezésére, tehát tudományos szempontból nem is léteznek (legfeljebb hipotetikusan).

c) A mémek analógiája a génekkel önkényes és megkérdőjelezhető. Hasonló ezzel a helyzet, mint amikor önkényes analógiát állítottak a fény és hang között a tudósok egészen addig, amíg rá kellett jönniük, hogy míg a hang terjedéséhez szükség van közvetítő közegre, a fény enélkül is terjed. Ahelyett, hogy a gének és a mémek között hasonló párhuzamokat találnánk, a behatóbb vizsgálat egyre inkább azok eltérését mutatja ki - ha egyáltalán léteznek mémek.

d) Nincs szükség a mémeknek, mint magyarázatot segítő konstrukciónak a bevezetésére, hiszen a megfigyelt tények más modellekkel és mechanizmusokkal (akár közgazdasági, informatikai modellekkel is) sokkal jobban megmagyarázhatóak az eszmetörténetben. A memetika tudománya nemcsak felesleges, de haszontalannak is bizonyul.

(v.ö. Alister MacGrath: Dawkins Istene)

Az Isten, mint vírus analógia is teljesen hibás a megfigyelt tények alapján, hiszen egyrészt számos kutatás kimutatta a vallás és a testi/lelki egészség szoros összefüggését (mint mondtuk, a fanatizmus nem a normális vallásosság), a vírusok meg ugye nem fejtenek ki pozitív hatást, másrészt a vírusok közvetlenül megfigyelhetők, elemezhetők, terjedésük nyomon követhető, stb., amíg az eszme-vírusok esetében ez nem igazán megoldott. Mellesleg, ha a vallás egy mém (vagy mémrendszer), akkor az ateizmus vagy akár a tudományos gondolkodás milyen alapon nem az? Sőt, ha az ateizmus és a vallások történetét vetjük össze, pont az jön le, hogy a vallás mémje sokkal rátermettebb, kitartóbb, adott esetben alkalmazkodóbb, mint az ateizmusé, tehát nagyobb esélye van a túlélésre.

Már csak azért is, mert szerény véleményem szerint az ateizmusnak nincs genotípusa, ha ezalatt azt értjük, hogy valaki tudatalatt ateista (bár maga a háttérelmélet is erőltetett, így ez az analógia is az lehet). Ugyanis egyetlenegy olyan ateista evolúcióbiológiai cikket nem láttam még (akármilyen rövid is volt), amely ne hemzsegett volna megszemélyesítésektől és ne csempészte volna vissza az intelligenciát oda (a természetbe), ahonnan száműzni akarta, vagyis ne ruházta volna fel az élettelen anyagokat önzőséggel, stratégiákkal, távlati gondolkodással, tudatos önfejlesztéssel, gondoskodással, stb. - persze mindezt tudatalatti szinten. Egyszer kellene erről egy nyelvészeti-pszichológiai tanulmányt írni. Egy következetesen ateista elméletnek nem szabadna ezt a következetlen luxust megengednie magának, ezt a kölcsönmankót használnia, ha azt akarja, hogy komolyan vegyék, mert egyébként szimplán egy bújtatott panteizmusról van szó, amelyben az intelligens módon gondoskodó természet tudat alatt vallásos jegyeket magán viselő tisztelete manifesztálódik.

 7. „Ami nem a tudományos kísérletezgető-modellező-bizonyító módszerrel szerzett objektív tudás, az nem is igaz.”

Itt először is egyszerűen a megismerés módszerének a különbségéről van szó. A tudomány így tartja célszerűnek saját anyagának megismerését, míg a (valódi) keresztény úgy ismeri meg Istent és a világot, hogy imádságban egyesül, szeretetközösséget alkot a Teremtővel, és az Ő megismerésén keresztül világosodik meg az Általa alkotott dolgok valódi természetét, rendeltetését, értékét illetően is. A keresztény is ugyanúgy vádolhatná az ateistát, hogy miért nem próbál szeretetben egyesülni vizsgálata tárgyaival, hogy így kapcsolatba lépve velük belülről (és ne közvetve) ismerje meg azokat, és ha nem így ismeri meg, akkor nem is igaz, amit mond róluk.

Másodszor pedig az ateista és a keresztény is ismeri a fantáziálgatás szintjét, ugyanakkor mindkettő meghaladja azt egy 2. szinttel, ahol a külső világot akarjuk megérteni. Itt a tudós a bizonytalanságból indul ki, hiszen érzi tudása hiányát és ezt a bizonytalanságot akarja csökkenteni azzal, hogy előfeltevéseket vetít ki, modelleket alkot, amiknek kísérletileg aláveti a vizsgált tárgyat és megnézi, hogy azok előfeltevéseinek megfelelően vagy attól eltérve reagálnak-e, és ebből következtet. Azért akarja bizonyítani a dolgokat, mert a kiinduló helyzete bizonytalan. Ebből a rendszerből, bármennyire is törekszik az objektivitásra, amelyet mások is meg tudnak ismételni, nem lehet eltüntetni a szubjektív előfeltevéseket, vagyis azt, hogy az előfeltevések, a modellek, a kísérlet megtervezése egy olyan elme szüleménye, aki bizonytalanságból indul ki és egyéni korlátai vannak, saját világnézettel. A keresztény is hasonló bizonytalanságból indul ki, amikor tudásra akar szert tenni, de tudását – ha jó keresztény – nem saját korlátozott szubjektív előfeltevései igazolásával vagy cáfolatával szerzi, hanem sokkal inkább egy lélektani módszerrel, amelyben alázattal megnyílik egy biztos forrás, az Alkotó Isten előtt. A kapott kinyilatkoztatást befogadja és annak megértése, mélységébe hatolás egy olyan folyamat, ahol egy önmagánál nagyobb igazságba hatol bele, a bizonyosság jobb megértése felé halad miközben egyéni korlátai csökkennek. A jó (haladó) keresztény különbséget tud tenni saját fantáziája és olyan tapasztalatok között, amik szívig hatoló bizonyossággal, megvilágosodással töltik el, és a megbízhatatlan 1. szint (fantáziálgatás) és a bizonytalanságot részben csökkentő 2. szint (tudományos megismerés) felett ismer egy módszert és ismeretszerzést (3. szint), amely magasabb bizonyossággal rendelkezik, mint bármi olyan ismeret, amit testi érzékszervein keresztül, zajos csatornákon át szerezhet. Az ateista csak az első 2 szintet ismeri, ezért keveri a 3. szintet (mivel a 2. szintet tartja a csúcsnak, és a 3. szint attól eltérő) tapasztalatlansága miatt az 1. szinttel, vagyis tartja a korlátozott testi érzékszerveket meghaladó valós vallási tapasztalatokat fantáziálásnak, míg az igaz keresztény meg tudja különböztetni a kettőt (mint arról fentebb is írtunk).

Itt térünk rá a harmadik területre, amely az „objektivitás” hamis bálványa. Következetesen és józanul vizsgálva beláthatjuk, hogy a teljes objektivitás nem érhető el, mert ami a tárgyakról egyáltalán eljut az emberhez, az mindig különböző csatornákon, érzékszerveken, egyéni nézőpontokon keresztül jut el, amelyek torzítják a dolgokat és megőrzik a távolságot az elemző szubjektum és az elemzett objektum között. Pl. a látást befolyásolják a légköri torzítások, optikai csalódások, a szemek állapota, tudjuk, hogy a szemünkkel ténylegesen érzékelt képből (fejjel lefelé, csak bizonyos színtartományban, bizonyos felbontásban, amelynek a kicsiny közepe sűrűbb, mint a nagy perifériája, két eltérő szögű képből összerakva, a vakfoltnál 1-1- lyukkal) saját agyunk rak össze egy javított, 3 dimenziós változatot, de valójában a kommunikációs zajok és a szubjektum és objektum távolsága miatt ugyanazt a tárgyat nem valószínű, hogy akár csak 2 ember is teljesen ugyanúgy érzékeli. Tudunk-e univerzális igazságokat az objektivitás elérhetetlensége mellett megfogalmazni, ha objektumokat vizsgálunk? Abszolút értelemben biztosan nem. Ezzel szemben az a módszer, ahogy a keresztény egyesül az egyetlen Istennel (vizsgálata tárgyával), akitől önmagánál nagyobb igazságok birtokába juthat, számos módon túllépi, kiküszöböli az „objektív” megismerés problémáit. Ebben az egyesülésben megszűnik a távolság a vizsgált és a vizsgáló között, ezért a kommunikációs „zaj”, torzítások is csökkennek. Ugyanakkor, amikor a vallás lélektani dolgokról beszél, egy olyan dolgot vizsgál, ahol a vizsgált és vizsgáló ugyanaz, vagyis teljes egészében megszűnik a nézőpont, a távolság torzítása. A lélek működését kiválóan ismerő Hitvalló szent Maximosz leírása alapján a lélek maga is hasonló "alakot" vesz fel, mint megismerése tárgya (Istent szemlélve pedig alaktalanná válik). Így tudja önmaga teljes valójában közvetlenül, introspektíven megismerni azt, amivel egyesült. Ráadásul az emberi lélek mindenkiben alapvetően ugyanolyan, tehát – kapaszkodjunk – univerzális igazságokat gyakorlatilag csak (nemes értelemben vett) szubjektív dolgokról tudunk mondani! Vagyis amikor saját magunk lelkébe ásunk, az emberiség lelkét elemezzük, ahol vizsgáló és vizsgált ugyanaz, tehát nincs torzító tényező a megismerés csatornájában. A vallás éppen ezért, pusztán eltérő módszere miatt is, egyetemesebb, kevésbé torzított igazságokat képes megfogalmazni, mint a tudomány - és összehasonlíthatatlanul kevesebbszer kell korrigálnia korábbi állításait! Ami eltérések vannak a vallásban, azok nem a közvetítő közegek defektjei, relativitásai, hanem legfeljebb az egyén, a szubjektum, vagy a lelki szemének épsége, felfogóképessége, illetve Isten akaratából fakadó kinyilatkoztatás mértéke és ideje. Ez utóbbi összefügg azzal a kulturálisan befolyásolt világképpel is, amelyben a vallásos egyén értelmezi a lelki tapasztalatokat. De ez így is sokkal kevesebb, mint amennyi torzítás van a tudomány fizikai megismerésének folyamatában. Ha az ateisták azzal érvelnek, hogy melyik istenben kellene hinniük a töbezer közül, mi is kérdezhetjük, hogy melyik tudósnak kellene hinnünk a többmillió közül. Valójában azonban ez a kérdés egy teljes mértékű kutatási igénytelenségről árulkodik, mivel mind a vallásban, mind a tudományban meg lehet ismerni a különböző tanításokat, modelleket, és össze lehet azokat hasonlítani illetve a mélyére ásni annak, hogy melyik miben tévedett vagy tartalmazott részleges igazságot másokhoz képest.

Ezzel kapcsolatos még az az időnként hangoztatott ateista szöveg is, hogy "ha Isten megjelenne / ha Istent látnám, azonnal hívő lennék" - aminek viszont semmi alapja nincs. Ha megnézzük, a hívők túlnyomó többségének Isten soha nem jelent meg, mégis hisznek Benne, míg amikor Isten Krisztusként megjelent igen sok ember előtt, igen sok ember nem hitt benne. Pedig ott volt az orruk előtt Isten! Azért mondja ezt egy ateista, mert nem hiszi el, hogy a fizikai szemével érzékelt valóságon kívül bármi más létezik, tehát azt akarja, hogy Isten is ilyen elemként jelenjen meg - ami egy logikai következetlenség, hiszen Isten nem ilyen természetű. Ez az érv kicsit olyan, mint ha azt mondanánk, hogy akkor hiszem el, hogy hangok léteznek, ha hőmérővel tudom őket mérni. Ha valamit hőmérővel lehet mérni, az viszont már nem hang. De attól még a hang létezik, csak a mérőműszerünket választottuk meg rosszul. Ha Isten egy ateistának megjelenne fizikailag látható módon, akkor az ateista azt hinné, hogy Ő is csak egy fizikai objektum, és nem hinne a valódi transzcendens Isten létében, tehát nem válna valódi hívővé. Az igaz Istent pont hogy másfajta, ezért lelki módon kell megismerni - még akkor is, ha mindenhatóságából fakadóan akár látható formát is tud ölteni, de mindig több lesz, mint amilyen formában megjelenik, így megismeréséhez nem elegendő a látás.

Az a vád pedig, hogy Istent nem lehet vizsgálni, a legnagyobb képtelenség! Istent lehet vizsgálni, fent is többször utaltunk erre és a tudományos irodalomnál jóval nagyobb irodalom szól ezekről a tapasztalatokról! Pusztán csak azt kellene megérteniük az ateistáknak - ami egyébként teljesen logikus és soha sem mondtak a hívők mást - hogy a természetfeletti Istent nem a természettudomány eszközeivel lehet vizsgálni, hanem lelki eszközökkel: imádsággal, szemlélődéssel.

8. „Nem létezik lélek.”

A lélek bizonyítása egy ateistának nem könnyű. Több dolog miatt is. Megnehezíti ezt a vulgárpszichológiai vagy  wellness kultúra is, ami a lélek tevékenységét alapvetően idegi vagy hormonális folyamatokban látja, vagyis a lelket érzelmekkel, ösztönökkel azonosítja, holott ez nem így van, de az is megnehezíti, hogy a lélek valójában annyira össze van fonódva a testtel, hogy általában a lélek minden mozdulatát kíséri a test is (de visszafelé is hat ez az emberben), mert az ember a kettő együttese; illetve a lélek tulajdonsága, hogy hasonul figyelme tárgyához (mint a vallásos megismerésnél is utaltunk rá), és ha valaki állandóan az anyaggal foglalkozik, annak a lelke is elnehezül, felszínesedik, az anyaghoz hasonlóvá válik; végül pedig az a megismerő módszer, amit a tudomány alkalmaz és amit az ateista a megismerés egyetlen jó módszerének gondol, nem használható a lélek bizonyítására, amely kívül esik az ebben alkalmazott fizikai kísérleti objektumokon, mivel más természetű, ő maga a szubjektum, és legfeljebb azokat a fizikai megnyilvánulásokat lehet vizsgálat alá vetni, amik összefüggésben vannak a lélek folyamatival, de amelyek az anyagi rendszer elemei így is. A fizikai objektumok és a lélek tulajdonságainak egyik alapvető különbsége az, hogy a fizikai tárgyak azért mérhetők primitív, véges mérőeszközökkel, mert felszínesek, és ha bennük egyre mélyebbre hatolunk, akkor a középpontjukat elérve a "befelé" átfordul az ellentétes "kifelé"-be és kijutunk a tárgyból. Ezzel szemben a lélek esetében a fogalmak nem fordulnak át, mert az irány minőségjez is kapcsolódik, vagyis a lélek terében bármeddig mehetünk befelé, az mindig befelé lesz... Más a lelki világ térstruktúrája (ott minden tágabb, végtelenebb, tisztább), ezért amely mérőeszközök alkalmasak az anyagi világ mérésére, azok teljesen alkalmatlanok a lelki világ vizsgálatára.

Az ateizmusban/materializmusban pont az a Sátán legfőbb taktikája, hogy olyan beszűkült módszert adott a tudósoknak az igazság felderítésére, amely sohasem irányul a lélekre: mindig csak fizikai objektumokat vizsgál és sosem foglalkozik az azokat vizsgáló, más természetű szubjektummal. Bár a pszichológia gyakorlatilag a szubjektív pszichével foglalkozik, az is objektumként jelenik meg vizsgálataiban, és a keresztény antropológia ezt a modellt is meghaladja. A Biblia eredeti nyelvében az embernek a testén kívül nemcsak pszichéje (nefes) van (ami van az állatoknak is), hanem pneumája (ruah), ami viszont isteni eredetű. A pszichológi a pszicé működését írja le, míg a valódi emberi (és isteni) lélekkel, a valódi szubjektummal csak a vallás foglalkozik, amelynek megismerési módszerei eltérőek a tudományos megismeréstől. A természettudományos módszer lehet, hogy jól működik az anyagi világ megismerésében, de semmilyen ésszerű logika alapján nincs okunk feltételezni azt, hogy ugyanez a módszer a nem anyagi természetű dolgok vizsgálatára/mérésére/bizonyítására is alkalmazható. Az, hogy az ateisták ezt minden józan logika ellenére ki akarják terjeszteni a lelki szférára is, és ez alapján mondják, hogy nincs lélek, csak gondolkodásbeli torzulás következménye! Pedig az objektív fizikai tudományos tényeket is az ateista tudós sohasem közvetlenül ismeri meg, hanem mindig eszközökön, csatornákon keresztül csak azokkal a (lélekben/elmében lévő) tudati képzetekkel foglalkozik, azokról gondolkodik, amiket a tárgyak által keltett ingerekből felfog. Az agyban lévő elektromos aktivitás is csupán ilyen ingerekből áll, azokból nem lehet közvetlenül rekonstruálni azokat a fogalmakat, amikben a lélek gondolkodik, az agyterületek aktivitása csak durvábban, a maga primitívebb szintjén és síkján követi le azt, ami felé az ember figyelme (testileg és lelkileg) fordul. Az elmében (ha önmagunk gondolatait vizsgáljuk közvetlen önmegfigyeléssel) pedig egyaránt vannak a külső fizikai világból és a spirituális világból származó fogalmak és ingerek. Az elme különbséget tud tenni ezek között, és tudja kezelni például azt is, hogy ha sosem látott még ideális kör alakú tárgyat a fizikai valóságban, attól még tudja ezeket a tárgyakat alakilag egy fogalmi ideális körhöz hasonlítani. Alapvetően az emberi nyelv is az elmében lévő érzékelt fogalmaknak adott nevet, ahol egyaránt vannak fizikai és lelki természetű fogalmak, de alapvetően egyetlen olyan fogalom sincs, aminek nincs valamilyen valóság-alapja! A "babig" érv az Isten-fogalom ellen például teljesen képtelen érv, mivel a "babig" szó teljesen másképp keletkezett, mint a nyelvek minden más valóban létező szava, amely mindig a valóságnak valamilyen közösségileg eleve érzékelt egységének fogalmi leképezésén és annak egy hangsorhoz történő rendelésén alapult.

Érdemes megnézni még esetleg azt is ebben a témában, hogy valójában a testünket is csak addig tartjuk a magunkénak, amíg összefüggő egységet alkotnak annak tagjai, amint elhullik egy hajszálunk vagy levágjuk a körmünk, vagy akár tagjainkat veszítjük el, azok a továbbiakban már csak tárgyak, nem „mi” vagyunk. Ez az egyik legalapvetőbb jel arra, hogy az ember énje valójában nem a teste, mert a testétől könnyen el tud idegenedni, ha már nincs benne az éltető lelke. A klinikai halálból visszatértek tapasztalata is megerősíti, hogy az ember akár az egész testétől képes elválni, miközben önmagát továbbra sem veszíti el, vagyis a lelke a valódibb önmaga, ahol a tudat, gondolkodás, megismerés, stb. fészkel. De a hívő polihisztor, korábbi MTA elnök Vízi E. Szilveszter is feltette a kérdést, hogy ha az emberi test sejtjei többször is teljesen lecserélődnek élete során, akkor hogy lehet, hogy az emberi öntudat, emlékek, attitűdök, stb. mégis eléggé állandóak az emberben?

Mégis ameddig az ateista a priori módon tagadja, hogy bármi létezne az anyagi valóságon túl (pedig, mint láttuk, ennek a látásmódnak a logikátlan kialakításában is már egy lelki természetű ellenfél működött közre), addig a figyelme az anyag felszíni folyamatait fogja csak valósnak vélni, holott az csak a jéghegy csúcsa.  De ha másért nem, hát talán azzal gyengíthetjük ezt a korlátot, hogy ha megnézzük az összemberiség teljes történelmét, a valaha is élt embereknek minimum kb. 95%-a hitt a lélek, a profántól különböző trnaszcendens, szent minőség létezésében, ezt alapvető evidenciaként kezelte, ami nem szorul bizonyításra, mert nem bizonytalan! Már csak statisztikailag sem valószínű, hogy az emberiség túlnyomó többsége lenne tök hülye, miközben a XX.-XXI. századi ateisták / materialisták szűk rétegének lenne csak igaza. Ez is inkább arra enged következtetni, hogy az ember alapvető természete szerint képes a nem anyagi valóság érzékelésére, és e képesség torzulása egy deviancia. Ha legalább hipotetikusan elfogadná az ateista a lélek létezését, akkor egy idő után ő maga is találhatna bizonyítékot rá, mert egyszerűen az értelme kinyitja a bezárt ajtót és előítéletek nélkül kezdi értelmezni a valóságot.

Tehát ha esetleg sikerül egy ateistának elmagyarázni, hogy a hangok (lélek) attól még léteznek, hogy hőmérővel (anyagi mérőeszközök) nem lehet őket érzékelni, kimutatni, adhatunk nekik egy módszert, ahol van némi esélyük eljutni saját lelkükhöz. Mivel a lélek nem anyagi természetű, ezért annak vizsgálatához fordítsák el az egész anyagi világtól a figyelmüket. Keressenek ingerszegény környezetet, csukják be a szemüket és figyeljenek önmagukra. Ha ezt teszik, első körben a gondolataikat fogják jobban hallani. Ez már egy lépés előre, mivel a gondolatok tulajdonképpen lelki ingerek, amik mozgásra késztetik a lelket. Először ezeket figyeljék meg, hogyan keletkeznek, mi az útjuk, hogyan játszadoznak a gondolatok az elmével, a vágyakkal, az akarattal stb. Ha ez már jól megy nekik (és pl. felfedezik, hogy nem minden gondolatuk származik saját magukból, valami kívülről próbáűlja a figyelmet vagy az akaratot bizonyos irányba kényszeríteni), akkor próbálják ezeket a lelki ingereket is kizárni. Próbálják meg elméjüket lecsendesíteni, figyelmüket kizárólag önmagukra fordítani, a gondolatoktól is elszakadva.  Legyen teljesen azonos a megfigyelő és a megfigyelt! Ne legyenek illuzióink: ennek a sztintnek az elérése akár több év munkája is lehet! Egyáltalán nem fog gyorsan bekövetkezni, mert ez egy olyan készség, amit éveken át sohasem gyakorolt az ember. De csakis így találhatják meg saját lelküket, amely maga a - gondolatoktól is különböző - megfigyelő szubjektum, valódi énjük. Akkor érezhetik, hogy valóban a lélekre találtak rá, ha megtapasztalják a korábban említett "térstruktúrát", amely szerint bármeddig is mennek beljebb és beljebb a lélekben, sosem fognak kifelé jönni, hanem végtelen mélységet találnak. A lélek ilyen dimenziója valójában nagyobb az egész univerzumnál! Az egész felfoghatatlanul hatalmas univerzum ugyanis a maga anyagi térstruktúrájával is csaak egy felszíni réteg a lelki világ teljes mélységeihez és magasságaihoz képest! Ekkor érthetik meg, hogy miről is szólnak a vallások és valóban létezik az anyagi világot meghaladó, attól különböző lelki világ is. Sziddhártha Buddha is önmagába fordulva fedezve fel, hogy a alelke magasabb minőséget képvisel az egész anyagi világnál! Ez egy olyan valós tapasztalat volt, amire egy egész vallás tudott épülni!

9. „Az evolúció hozott létre mindent”

Az evolúciós elmélettel azt hiszik az ateisták, hogy egy egész arzenálnyi fegyvertárat tudnak kilőni a keresztényekre, pedig ez az egyik legérdekesebb téma (inkább pszichológiai, mint biológiai szempontból), ugyanis ha józanul állunk a kérdéshez (és ezen a téren ez elég ritka mindkét oldalon sajnos), és elválasztjuk a tényeket az elméletektől, akkor azt látjuk, hogy a tudomány által tapasztalt tények alapvetően nem állnak szemben az – egyszerűbb nyelven megfogalmazott és más dolgokra hangsúlyt helyező – keresztény tanítással, emellett viszont pont a köréjük szőtt tudományos elmélet lesz nyakatekertebb és értelmetlenebb, mint a keresztény magyarázat! Merthogy mind a tudományos eredmények, mind a keresztény Teremtéstörténet (és a többi vallás teremtéstörténetéhez képest a zsidó-keresztény történet különösen közel áll a tudomány elképzeléseihez!) arról szól alapvetően, hogy a Föld kialakulása szakaszokban történt meg, ahol volt olyan szakasz, ahol csak rendezetlenül, élettelenül kavargott minden, aztán először a szervetlen világ rendeződött el földmozgásokkal, a csapadék körfogásával, a légkör kialakulásával, stb., aztán előbb a primitívebb szerves élőlények, a növények jelentek meg, majd egyre fejlettebb állatok, és csak a legvégén az ember. Gyakorlatilag ugyanarról szól a kettő a felszíni tények terén nagy távlatokban! LÉnyeges az is, hogy Isten többször a földet szólítja meg (teremjen a föld növényeket, hozzon létre a föld állatokat), vagyis bizonyos szempontból a természeten keresztül alkot, azt utasítja, azt hozza mozgásba!

Aki pedig egy kicsit is ismeri a bibliai és általában a keleti időérzékelést, az tudja, hogy a nap nem feltétlenül 24 órát jelent, mert ez akár rengeteg év is lehet Isten számára (mint maga a Biblia is utal rá, illetve amíg nem volt Nap és Hold, addig nem is lehetett a megszokott értelemben napról beszélni), tehát a hatnapos teremtéstörténeten nem kell fennakadni, másfelől az se feltétlenül gond, hogy a vallási tárgyú Biblia csak a 4. napra teszi az égitestek kialakulását. Már addig is megfigyelhető volt, hogy Isten nem pusztán a semmiből hozott létre dolgokat, hanem egyfajta őskáoszt vagy az újonnan megteremtett dolgokat is közben rendezgette, szétválasztotta, helyet jelölt ki nekik, vagy felhasználta a korábbi anyagot is felsőbbrendű lények megalkotására („teremjen/hozzon a föld…!” illetve még az embert is a már meglévő földből alkotta meg), tehát a 4. nap a Föld körüli égitestek elrendezéseként, a Naprendszer és a Hold végső kialakítását és az égitestek pályáinak belövéséként is értelmezhető. Ugyanakkor 2 fontos járulékos tanítást ad ez, miszerint Isten számára az Ő népe van mindig a mindenség közepén, az Ő figyelme mindig erre fókuszál, minden más (az egész űr) számára csak periféria; másfelől pedig nincsenek földönkívüli lények, mert az égitestek alapvető funkciója az idő és hely jelzése – amelynél többet egyébként a tényszerű tudományos csillagászat sem mond vagy alkalmaz. Persze mindez nem arról szól, hogy a mindenható Isten ne lett volna képes akár 6 x 24 óra vagy egy szempillantás alatt megteremteni az egész világot (pláne akkor, amikor még nem létezett nő :) ), mert aki ismeri Őt, az tudja, hogy erre is képes, hanem arról szól, hogy a mi teremtett téridőnknek Isten tervei szerint van egyfajta kifejlése, kibontakozása, ahogy Isten parancsára megjelennek és elrendeződnek benne az Ő bölcs gondviselésének irányításával a dolgok. Mellesleg pedig, az egész világban valójában érdekes, hogy szinte minden afelé irányul (még az evolúció-elméletben is), hogy az ember létrejöjjön, vajon miért pont minden efelé irányul és ennek kedvez?

A tapasztalt tények magyarázata viszont igen mókássá válik, ha józanul megvizsgáljuk tudatalatti szinten is, hogy miben hisznek az evolúcióbiológus vagy ateista fizikus tudósok. Merthogy a jelenlegi tudományos álláspont nagyjából arról szól, hogy az egész mindenség, ami ki tudja honnan és minek jött létre, egyetlenegy kis pontban sűrűsödött össze először, ami valami miatt felrobbant és szétszóródott, de a kezdeti robbanás lendülete nem lassult, hanem valami ismeretlen sötét energia azt gyorsítja is, és így jött létre intelligencia nélküli vakvéletlen következtében az az ámulatba ejtő világ – oly módon, hogy a véletlen hibákat gyakorlatilag felruházták olyan tulajdonságokkal, amelyek inkább az intelligens fejlődés sajátjai –, amelynek titkaiba a mi kialakult és deklaráltan legmagasabb intelligenciánk is csak apránként tud behatolni, mint önmagánál nagyobb rendszerbe. Józanul szemlélve, ez a magyarázat semmivel sem értelmesebb, mint az, hogy pl. egy mitikus madár pottyantott ki egy tojást az ősóceánba, ami kettétört és lett belőle az ég és a föld, vagy hogy a Földet mindenképpen a vállain kell tartania egy izomkolosszusnak, aki egy úszó óriásteknős hátán térdepel...

Ráadásul – mint már említettük – pszichológiai szinten az evolúcióelméletben is vissza van csempészve tudat alatt a természetbe az az intelligencia, amelyet az ateisták száműzni akartak. A megszemélyesítésektől hemzsegő evolúciós cikkek jelzik, hogy tudat alatt az ateista evolúció-hívő inkább a panteista természetimádókhoz hasonlóan gondolkodik, vagyis az anyagot, a természetet teszi meg egyfajta istenségnek. Vagy ha nézünk egy egyszerű példát, igyekeznek a természetes szelekció elméletével úgy megmagyarázni a törzsfejlődést, hogy az úgy tűnjön, egy intelligens isten nélkül is működik magától, csak éppen minden meglévő faj viszonylag intelligens mögöttes irányítással alakult ki (mivel a tudósok intelligens módon próbálják magyarázni a nem-intelligenst!), és ha egyetlenegy állat kifejlődését kell megmagyarázni, azt olyan elméletekkel teszik, ahol tetten érhető, hogy csak úgy tudnak gondolkodni, hogy már a természetes szelekció ELŐTT a mutációk úgy történtek, mintha azt egy intelligens tervező ebbe az irányba terelte volna! Valójában intelligensnek tartják a természetet, még ha annak fő eszköze a mutáció is. De ez a rejtett intelligenciát tartalmazó világkép csak tudatalatti, tudatosan igyekeznek palástolni látens panteista világképüket. Mert hogy pl. ha száműzünk mindenféle intelligenciát a természetből, akkor még egy egyszerű zsiráf se jut el addig, hogy azt a természetes szelekció ki tudja választani, mert – ha más génmódosulást nem is veszünk figyelembe –minimum egy mutáció kell a nyak megnyúlásához, egy másik pedig a szív megnövekedéséhez és olyan szuper vérkeringéshez, hogy a zsiráf ne ájuljon be, ha ilyen nagy magasságot kell áthidalnia a fejével annak fel-le mozgatásával. Az már egy intelligenciát tartalmazó ésszerű magyarázat részükről, hogy a vakvéletlen valahogy abba az irányba terelődött, hogy valahogyan egyszerre vagy mondjuk lépésenként, egymást megfelelően bevárva mutálódott a két tulajdonság. Csakhogy ilyet csak egy intelligens tervező képes irányítani, egy intelligencia nélküli természet vagy létrehoz egy szimplán hosszú nyakú egyedet, ami az első ragadozótól megijedve felkapja a fejét és ájultan esik támadója fogai közé mielőtt továbbörökíthetni génjeit (nem beszélve arról, hogy társai valószínűleg már hamarabb kiközösítik a mutáns egyedet, ami egyéb negatív hatással van génjei továbbörökítésére nézve), vagy létrejön egy aránytalan nagy szívű állat, aminek ha beindul a szíve, valószínűleg még magzati korában elpattannak a hajszálerei és elvetél. Ennyi. Ahhoz, hogy a nagy nyak, a nagy szív, a hatékony vérkeringés egyszerre mutálódjon egyetlen egyedben (vagyis nem laza évezredes eltéréssekkel, hanem másodpercre egyszerre), amit aztán a természetes szelekció mechanizmusa eljuttathat olyan stádiumba, hogy új fajként továbbörökítse génjeit, egy olyan intelligens irányítás szükséges, amelyet bár tudatosan tagadnak az evolúcióbiológusok, freudi elszólásaikban mégis tetten érhető, mivel a nem intelligens törzsfejlődésre tudatalatt ilyen intelligens mozzanatokat csempésznek bele magyarázatként. Még ha véletlennek is nevezik, ez a véletlen furcsa módon egy intelligens véletlen tulajdonságait mutatja! Ha nincs az embernél magasabb intelligencia, akkor az ember irányításán kívül csupa értelmetlen dolognak kellene történnie. A zsiráfnak nem a nyaka nő meg, hogy elérje a magasabb leveleket, hanem három füle nő, megrövidül a farka, nyitott tüdővel elvetél, zöld ormánya lesz stb. De nem ezt látjuk, mert a mi intelligenciánk is csak lassan fogja fel a természet törvényeit, találgatva, kísérletezgetve. Viszont ha mögöttes intelligenciát feltételezünk, akkor nem szükséges orrba-szájba erőltetni a mutációt sem, mert enélkül is alkothat az Alkotó új fajokat, akár a semmiből (vagy szimplán a "földből") is - bár az is reálisnak tűnik, hogy amikor Isten beavatkozik az élővilágba, az a felszínen egy mutációként jelenik meg. Isten pedig már rendelkezik intelligenciával, így sokkal értelmesebb magyarázatként szolgál számos megfigyelt jelenségre. A mutáció viszont józanul, csak önmagában szemlélve egy ritka genetikai defekt, aminek elhanyagolható esélye van arra, hogy egy sikeres új fajt hoz létre, akárhogy is próbáljuk ezt erőltetni. De már minden élet alapja, a DNS kialakulása is teljesen esélytelen dolog intelligens tervezés nélkül, józanul szemlélve a valószínűség-számításokat. 

Ugyanakkor, az evolúcióbiológa és az intelligens tervezés hívei sokszor lényegtelen részleteken pörögnek. A természetben fel lehet mutatni mind hihetetlenül frankón működő, mind olyan "technikai megoldásokat", amelyeknél tudnánk jobbat is elképzelni a mi szemszögünkből, vagy pillanatnyilag még nem jöttünk rá az értelmére. A vallás azonban sohasem hirdette azt, hogy a jelen világ lenne tökéletes, korlátlan, a jelen emberi test lenne a legjobb és Isten ne vetette volna korlátok, átok alá a világot. Pont azt hirdeti, hogy nem ez Isten gyermekeinek a valódi otthona, ez a világ és a mi testünk korlátozott, elvész és majd a feltámadás utáni Új Ég és Új Föld lesz a tökéletes. Az ateisták érvelnek azzal, hogy egy tökéletes Alkotó hibátlan világot teremtett volna, a vallás viszont azt mondja, hogy kezdetben az Alkotó egy jó világot hozott létre, amit nem sokkal később az ember bukása miatt megátkozott! Az Isten által alkotott világ további alakulását, művelését Isten ránk, emberekre bízta. Nem Isten, hanem leginkább mi szemeteltük azt tele és az Ellenfél hintette el benne a konkolyt. De még az is a Teremtő zsenialitását tanúsítja, hogy ha az ember leáll a természet pusztításával, a természet képes meggyógyulni, megújulni. Jelenleg tehát nem teljesen olyan a világ, mint ahogy kijött az Alkotó kezéből. A jelen világról a vallás igenis azt hirdeti, hogy bűnnel, korlátokkal, defektekkel teli. Az emberi lélek betegsége a legnagyobb gond benne, miért lenne az anyag tökéletesebb a léleknél, pláne akkor, ha az anyag mindenképp tűzre vettetik, de a lélek túlélheti azt? Isten intelligenciáját nemcsak az tükrözi, hogy alapvetően elképesztően jónak, működőképesnek, szépnek, erősnek teremtette a világot, hanem az is, hogy amikor az ember elrontotta a világot, Isten megengedte, hogy ez olyan korlátokat, defekteket okozzon az egész világban, amely miatt az ember alaptapasztalatként érzékeli az elromlást, hogy lehetne ennél jobb világ, szeretné meghaladni azokat, amiket korlátokként érzékel (vajon miért?), és sóvárog egy olyan világ után, amely az ő saját istenképiségének megfelelőbb otthon, és motiválva van, hogy tegyen olyan erőfeszítéseket, hogy eljusson ebbe a világba.

Az ateisták meg szoktak feledkezni erről az empirikus alaptapasztalatról, illetve ők maguk is hirdetik tudattalanul, csak éppen nem járnak utána a végső okának, miszerint az ember korlátokként, defektekként érzékel olyan dolgokat a világban, amelyeket éppenséggel semleges tényként is elfogadhatna. Még ha magára is erőlteti a korlátok elfogadását, ez már egy utólagos kényszer-reakció és nem az ember első zsigeri reflexe velük szemben, és azok elfogadása diszkomfort-érzést okoz az emberben, nem egy természetes dolog. Az ember alapvető vágyai, elméjében lévő ideái mindig túlmutatnak a fizikai világban tapasztalt dolgoknál, azért él meg hiányként, defektként, kielégületlenségként a jelen világban lévő dolgokat, mert önmagában a világnál magasabb ideák, vágyak léteznek. Az, hogy az ember önmagában hordoz egy az anyagi világot meghaladó minőséget, vágyakat, szinte minden vallás alaptapasztalata, amikre különböző reakciókat adtak, és az ateisták is észrevehetnék ezt, ha nem hessegetnék el maguktól ezt a tényt. Egy másik témában majd szólunk még ezekről a vágyakról, amik csak a jelen világon kívül tudnak maradéktalanul kielégülni az emberben, de ez is egy lényeges érv az empirikus síkon folyó hívő-hitelen párbeszédben.

És csendesen még megjegyezném, hogy a tudományos szenzáció-hajhászás is sokat torzít a tények józan megítélésén, mivel különösen a dinoszauruszok terén csak addig lesz tutti egy törzsfejlődési ágrajz, amíg nem találnak egy újabb csontot... Nincs olyan dínós cikk, ami ne rajzolná át valahol az addig tuttinak hirdetett törzsfejlődési vonalat, pedig egyszerűen csak nem úgy kellene hozzáállni, hogy én most megmondom a frankót mi volt ötmillió éve, hanem egyszerűen és józanul beismerni, hogy ilyen hosszú időszak távlatából az ember csak nagyon nagy bizonytalansági tényezőkkel tud bármit állítani akkor is, ha tudós.

Nagy körvonalakban tehát mind a tényszerű tudomány, mind a Biblia hasonló dolgokat állít a világ keletkezésének folyamatáról, de a kereszténység erre józanabb, egyszerűbb, értelmesebb, időtállóbb, valószerűbb és önellentmondásoktól mentesebb magyarázatot ad azzal, hogy a természetben tapasztalható intelligencia nyomait egy hozzánk hasonló, de nálunk magasabbrendű értelmes lény tevékenysége eredményének nevezi. A tudomány magyarázata ugyanerre nagyon nyögvenyelősen erőltetett és bizonytalanságokkal teli (hogy mást ne mondjak).

10.  „A Biblia tanítása önellentmondásos”

Ebben a témában több érvet is szoktak emlegetni, most csak a legfontosabbakat nézzük meg. Például az Evangéliumokkal kapcsolatban szokták mondani, hogy vannak részletek, amikben eltérnek. nem veszik észre, hogy pont ezek az apró eltérések (amik egyébként sosem érintik a hit központi igazságait, amelyben elképeztő egység van többezer éven átívelő, rengeteg szerzőtől származó műn keresztül) azok, amik nem hiteltelenebbé, hanem pont, hogy hitele4sebbé teszik az Írást! Ugyanis az Evangéliumokat ugyanaz a személy írta? Nem! Közismert tény, hogy ha valódi emberek valódi eseményeket idéznek fel, a beszámolókban mindig vannak epró eltérések: bizonyos részletekre emlékszik valaki, míg mások nem. Pontosan a valódi esmeényekről történő valódi emlékezés hordozza ezeket a tulajdonságokat! Ha egyetlen szerő manipulatív szerkesztése lenne a Szentírás, abban nem lennének ilyen hibák, de felmerülhetne a kérdés, hoyg mennyire valódiak voltak ezek az események. A szerzők közötti apró eltérések pontosan azt jelzik, hogy itt valóban megtörtént eseményekről számolnak be valódi emberek!

Azt is szokták emlegetni az ateisták, hogy Isten nem lehet egyszerre végtelenül jó és mindenható is, hiszen a világban lévő rossz a kettőt együtt kizárja: vagy nem jó, mert Tőle származik a rossz, vagy nem mindenható, mert nem tudja azt legyőzni. Valójában ezt a látszólagos ellentmondást logikailag nem is annyira nehéz feloldani - és megintcsak az a megoldás, amit a kereszténység mindig is hirdetett, ettől eltérő dolgokat csak az ateisták találtak ki saját okoskodásaikkal. A rossz nem Istentől származik, hanem a teremtmények bukásából, aminek Isten (1) a teremtmények szabad akarata miatt valamennyi teret ad, (2) Isten a rosszat jóra is fel tudja használni (talán ez a legfontosabb ellenérv), (3) Isten az Idők végén megszünteti a rosszat. Nincs itt semmiféle következetlenség, csak egy zseniális terv, amelyben benne van a mi szabadságunk is és Isten ezzel karöltve megvalósuló zseniális győzelme.

De vannak egyébként ehhez hasonló érvek is, amik valójában nem a valóságos Isten önellentmodásosságáról szólnak (mivel Róla nincs személyes tapasztalatuk az ateistáknak), hanem arról, hogy a valós Isten helyett az ateisták olyan torz elméleti modelleket alakotnak, amivel a valódi Istent akarják nevetségessé tenni - miközben csak saját modelljük válik nevetségessé és önellentmondásossá. Gyakori például, hogy Isten mindenhatóságát kiemelik eredeti "környezetéből" és egy mindentől leválasztott elméleti modellel akarják nevetségessé tenni. Isten mindenhatósága valójában nem ilyen izolált elméleti okosokodás formájában létezik, hanem Isten összes többi tulajdonságával összhangban. Egy egyszerű példával élve: ha valaki baromi erős, mégsem berúgja az ajtókat, hanem ugyanúgy finoman lenyomva a kilincset megy át rajtuk, mint minden ember, az nem azt jelenti, hogy ő akkor már tuttira tévedett, aki őt erősnek hitte, mert nem is erős, hanem valójában gyenge, hanem azt is jelentheti, hogy ő valóban baromi erős, de emellett alázatos és kulturált is, vagyis tudja azt is, hogy a hatalmas potenciális erejéből az adott aktuális helyzetben mennyit használjon fel. Ha minden ajtót berúgna, akkor ezzel szemben olyan erős ember lenne, aki emellett magamutogató és egy agresszív tahó is. Egyszóval: Isten nem pusztán mindenható, hanem alázatos és bölcs is, így tud szelíd és engedékeny is lenni adott szituációkban bölcsességéből, alázatából, szeretetéből fakadóan. Valójában az ilyen ateista érvek megint csak azt bizonyítják, hogy a keresztény Istenkép egy valós személy megtapasztalásán alapulnak és nem mesterséges elméletekből tákolták azt össze: a mesterséges elméleti modellek azok, amik valóban nevetségesek és defektesek tudnak lenni.

Talán a legnagyobb logikai öngóluk az ateistáknak az, amikor azzal jönnek, hogy Istent ki teremtette, mi az Ő kezdete? Nem tudom, tényleg érdemes-e erről is szólni, vagy megy az olvasónak magától is :), de megint soha nem mondott mást a kereszténység, mint azt, hogy a Teremtő nem a teremtett világ része. Azaz csak mi, teremtmények kötjük a kezdetet léthez - pontosan azért, mert teremtmények vagyunk, azaz volt a létünknek (és a körülöttünk lévő világban létező dolgoknak is) kezdete! A kezdet nélküli létet teremtményként nehezen tudjuk elképzelni, ugyanakkor logikailag tuduk arra következtetni, hogy maga a Teremtő léte nem kell, hogy kezdettel rendelkezzen, mivel Ő nem teremtmény. Itt akkor is az a logikusabb modell, amelyben a Teremtőnek nincs kezdete, ha ezt mi teremtményként nehezen tudjuk elképzelni - de pont ez a nehézség erősíti meg, hogy mi teremtmények vagyunk, Istent viszont nem mi találtuk ki, hanem Ő valóban olyan léttel rendelkezik, amely meghaladja a mi léttapasztalatunkat. Ebből is látszik, hogy az ateista rögtön logikátlanul kezd gondolkozni, ha a logika túlmutat saját szűk gondolati rendszerén. 

11.  „Istenre nincs kétséget kizáró bizonyíték”

Érdekes módon ezzel a kijelentéssel az ateisták indirekten nem cáfolják, hanem pont megerősítik a keresztény Isten alapvető transzcendens létét és a teremtés lényegét. Merthogy az, hogy az ember egy olyan világban él, ahol egyáltalán kifejlődhet az ateizmus (még ha tudati beszűkülésként is), azt bizonyítja, hogy Isten szándékosan olyan világot teremtett, amikor a mi világunkat megalkotta, ahol Ő nem érzékelhető közvetlenül, amihez képest Ő egy láthatatlan transzcendens létező. Nahát, itt gyakorlatilag ugyanazt mondja az ateista tudomány és a kereszténység! De felmerül akkor a kérdés, hogy Isten miért teremtett ilyen világot? Erre már korábbi cikkekben is kitértünk, mivel amikor Ő az angyali világ után társat akart alkotni és nem szolgákat, akkor azt egy olyan világba alkotta meg, amelynek természete távolabb van Isten természetétől, hogy Ő ne nyomuljon kéretlenül elénk, hanem kettőnk egyesülése, egymásra találása önkéntes, valódi szabad szeretet-döntésen alapuljon. Ez kedvez a társ-viszonynak a szolgai helyett; ha Istent közvetlenül érzékeljük, érzékeljük az Ő hihetetlen hatalmát is, így viszont a mi hatalmunk könnyebben kibontakozhat és önkéntesebb lehet az Istennel való kapcsolat. Még ha az ember nem is volt elszakítva Istentől kezdetben, mégis mivel természete szerint nem pusztán az isteni mennyei, hanem a lelki és testi, láthatatlan és látható világhoz is tartozott, ezért megvolt a lehetősége, hogy Istennel szoros kapcsolatot alakítson ki, vagy elrejtőzzön, eltávolodjon Tőle, bezárkózzon saját világába. Magának az ateizmusnak a léte is bizonyítja az Istenről alkotott keresztény kép igazságát! Ha mégis lenne a jelen világunkban minden kétséget kizáró közvetlen bizonyíték Isten létére, amely előtt kényszeredetten fejet kell hajtania mindenkinek, akkor felmerül a kérdés, hogy Isten akkor miért szórakozik itt egy olyan világ megteremtésével, ahol Ő láthatatlan, amikor simán tudna olyan világot teremteni, ahol Ő közvetlen evidenciaként érzékelhető. (Egyébként az angyali világ ilyen, ezért is szolgáló lelkek az angyalok!) Sokkal értelmesebb tett az, hogy megteremt egy az Ő természetétől távolabbi világot, amely egyfajta fátyolként szolgál számára, amelyet át kell hidalnunk hittel, szeretettel, bizalommal, hogy egyesülni tudjunk valódi önkéntes szeretetben! A kétséget kizáró evidencia kényszerítő erejű lenne, tehát mégsem lenne önkéntes az egyesülés, és Isten tudathasadásosan nyomulna is meg nem is. Ráadásul akkor Isten elfogadása nem lenne több, mint egy matematikai levezetés megértése. Ő ehelyett inkább egy diszkrét arányt tart meg, ahol az emberre egy páratlan kozmikus döntést bízott. Ő Maga irányított úgy, hogy ne 100% kétséget kizáró bizonyíték legyen Mellette, hanem ez mindig egy személyes DÖNTÉS legyen. Istenre nem bizonyítékot kell találni, hanem Isten mellett dönteni kell. Ezt maga Isten intézte így. A keresztény hitvédőnek tehát nem azon kell fáradoznia, hogy atombiztos Istenbizonyítékot találjon, mert Maga Isten sem akar ilyen kényszerítő eszközt alkalmazni, hanem az ateisták alapvetően valós tapasztalatának (Istentől való eltávolodás) az értelmét, okát kell megértetnie, hogy Isten nem kényszeríti önmagát az emberre. Az Istenhez hasonló ember számára viszont egy idő után hiányozhat a valódi társ…

Végezetül viszont ne felejtsük el Mk 4: 11-12 figyelmeztetését se, amit tapasztalhatunk, hogy az ateisták sajnos tényleg nem látják és alapvetően nem is akarják látni, amit a keresztények. A velük való párbeszéd sokszor az alábbiakhoz hasonló:

A és G ül egy autóban. A ül a vezetőülésen.

A: Jó találmány ez a kocsi, csak lenyomom a pedált és a kocsi is elindul. Arra, amerre a pedált nyomom.
G: És szerinted a pedál hajtja az autót?
A: Persze! Hiszen látod: amerre nyomom a pedált, arra megy az autó. Ha nem nyomom, nem megy.
G: Hát azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Ha lenyomod azt a pedált, azzal valójában a motorba fecskendezett üzemanyag mennyiségét szabályozod, amit meggyújt egy elektromos szikra, és az okozott robbanás energiája hajtja meg a hengereket, amik a kerekeket hajtják.
A: Hát ez fantasztikus! Ilyen őrült mesét én még nem hallottam! Egy pedál nem tud fecskendezni, csak mozogni, látod? Mi az az üzemanyag, amit árammal meg lehet gyújtani és egyébként is, a robbanástól az egész kocsinak szét kellene esnie! Nézd: semmit nem látunk abból, amit mondasz, de azt látjuk, hogy ha lenyomom a pedált, arra megy a kocsi. Ez a legegyszerűbb magyarázat. Minek bonyolítani felesleges képzelgésekkel, ha mindez egyszerűbben is megmagyarázható az alapján, amit látunk?
G: Nézd, a kocsit nem én raktam össze, én csak láttam, hogy így működik. De Te is láthatod, ha kiszállsz a kocsiból és megnézed a motort és mindazt, amiről beszéltem! Nem mindig a legegyszerűbb magyarázat az igaz, ez inkább csak a legkényelmesebb.
A: Haha, ez jó, ki kell szállni a kocsiból! Nem vagy képes megmagyarázni azzal, amit látunk innen, ahonnan irányítjuk? Ilyenek vagytok ti: meseszerű dolgokat hisztek el, és közlitek, hogy csak az érti meg ezeket, aki kiszáll a kocsiból és onnan nézi azt, ahol ti vagytok!
G: Igen. Mondd már meg, mi ezen az érthetetlen, hogy van más nézőpont is, ami a kocsi belsejébe hatol egy tágabb perspektívából?
A: Az, hogy a kocsi működését meg lehet érteni teljesen jól úgy is, hogy onnan nézem, ahonnan irányítom. Mint mondtam: arra megy, amerre a pedált nyomod. Minden más kitaláció!
G: Nem kitaláció, mert éppenséggel lehet látni, ha kiszállsz a kocsiból. Te is láthatod.
A: Köszönöm, én most is látom az egészet és nincs szükségem más magyarázatra, pláne nem mesékre. Még hogy robbanás...? A kocsit nem hagyom el egy mese kedvéért, mert akkor nem fogom tudni nyomni a pedált sem. Nem dőlök be ilyen trükköknek!
G: Ha nem szállsz ki a kocsiból, akkor is hallhatod a motor zúgását. Az hajtja a kocsit.
A: Milyen motor zúgása? Igen, hallok egy zúgást, de ez bármi lehet: zúg a szél, körülöttünk a világ, amiben mi csak egy kis pont vagyunk, szerinted nem zúghat bármi más ebben az irdatlan nagy világban a motoron kívül? Tipikus!
G: Na jó, egy pillanat, kinyitom a kesztyűtartót. Igen, itt van: a műszaki leírás. Ha nem hagyod el a kocsit, akkor legalább a műszaki leírást olvasd el, amelyben le van írva az, amit mondtam, hogy hogyan működik a kocsi.
A: Képzeld, olvastam! Az egész ugyanolyan fantázia és mese, mint amit Te mondtál! Sőt, jobbat mondok: nemcsak ezt a kézikönyvet olvastam, hanem más kézikönyveket is. Mindegyik másképp írta le a kocsit, szinte semmi hasonlóság nem volt bennük. És persze mindegyik azt gondolta, hogy az ő kocsija és leírása a legjobb!
G: Attól függetlenül, hogy ki mit tart magáról, a kocsikat össze lehet hasonlítani műszaki paraméterek alapján, mint például gyorsulás, fogyasztás, maximális sebesség, biztonság. De ehhez alaposan tanulmányozni kell a leírást és megérteni, miért olyanok az egyes kocsik. De neked szerencséd van, mert történbetesen amiben ülünk, az tényleg a legjobb kocsi. A legkevesebb üzemanyaggal és a legbiztonságosabban eljuttat a leggyorsabban a legmesszebbre!
A: Erről beszélek, Te sem mondasz mást, mint a kézikönyvek, mindegyik a sajátját tartja a legjobbnak!
G: Én pont arról beszélek, hogy nem pusztán én tartom a legjobbnak, hanem vannak általános műszaki adatok, amik alapján össze lehet hasonlítani a kocsikat. Sok közös van bennük, más dolgokban viszont eltérnek, és ez alapján látható, hogy pont a legjobb kocsiban ülünk. Keress az adatok alapján jobbat!
A: Keressek jobbat, amikor az egész leírás eleve egy mese? Az én mesém jobb, mint tiéd, ennyiről szól az egész és ez alapján ölik egymást versengve a gyártók!
G: Jó, akkor próbáld ki Te magad, ha ez neked kevés. Ülj be több kocsiba, vezesd hosszú távon azokat, aztán rájösz, hogy nem mese az egész, és valóban vannak jobb és rosszabb kocsik.
A: Minek szánjak rá ennyi energiát? Azt mondod, ennek a kocsinak a legjobb a fogyasztása? Képzeld, aki folyamatos padlógázzal megy ezzel a kocsival, az többet fogyaszt, mint aki más kocsival lassabban megy. Mert hát ugye Te mondtad, hogy ez a kocsi juttat el a leggyorsabban a legtovább, ahhoz viszont nyomni kell a padlógázt! Akkor meg már nem fog a legjobb fogyasztás mellett a leggyorsabban eljuttatni a legmesszebb! És Te tényleg elhiszed, hogy a műszerfalon megjelenő maximális sebességgel tud menni a kocsi? Ki ment már ilyen sebességgel bizonyíthatóan? És a legbiztonságosabb? Ne röhögtess, olvasol Te híreket? Ezzel a kocsival is történnek halálos balesetek! Míg egy egyszerűbb kocsival, gyalogosan meg méginkább, sokan életük végéig baleset nélkül közlekednek!
G: Most két különböző dologról beszélünk. Te a sofőrök használatából akarod levonni a kocsi tulajdonságait. De az, hogy a sofőrök hogyan használják a kocsit más, mint magának a kocsinak a tulajdonságai. A tulajdonságokat továbbra is össze lehet mérni objektíven.
A: Amiről Te beszélsz, azok csak a kézikönyvek leírásai, de nem a valóság! A valóság az, hogy minden kocsival mindenféleképpen lehet menni és balesetet is lehet okozni! Ezek a tények. A kézikönyvek csak mesék, amiket csak a hülyék hisznek el.
G: Mint mondtam, ki lehet szállni a kocsiból, megnézni, hogyan szabályozzák az üzemanyagfelhasználást, mennyi légzsák van beépítve...
A: Hagyjuk ezt! Megint mese arról, amit nem látunk!

G hallgat. Aztán elköszön, nyílik az ajtó, G el.

A ül a kocsiban egyedül, győztes mosollyal. Aztán leszáll az éj. Tél van. A kezd fázni. Miért hideg a kocsi, amikor be vannak zárva az ajtók? Ennek nem kellene így lennie! Kinéz az ablakon. Gondolkozzunk logikusan: kint hideg és sötét van, itt a kocsiban biztonságban vagyok. Ha kilépek, még hidegebb lesz és még sötétebb. Igaz, látok házakat is. De olyan sok ház van! Ki tudja, hogy melyikben van tényleg melegebb és világosabb, mint a kocsiban? Ezt nem tudhatjuk biztosan! És milyenek ott az emberek, befogadnak-e? Na persze: a versengő gyártók, egymást ölik, terroristák... Jobb, ha itt maradok, ez a biztos.

A vacogva, sötétben tovább ül a kocsiban.

G eközben a meleg otthonában vacsorázik a családjával... Aztán másnap felkel, és lemegy a műhelybe kocsit szerelni.