Együttműködés Istennel
2016. március 30. írta: Yoan

Együttműködés Istennel

Nemcsak más vallásokra, hanem a nyugati keresztény teológiára is jellemző azon mesterségesen bonyolított filozófiai útvesztőkben való bolyongás, aminek célja, hogy megfelelő modellt alkosson az isteni hatalom és az emberi szabad akarat, illetve a hit és a cselekedetek viszonyának leírására. A hibás modellekben az isteni oldal gyakran annyira elnyomja az emberit, hogy az emberi tettek értelmüket veszítik, vagy a legtökéletesebb Krisztus is skizofrén tulajdonságokat vesz fel, akinek hol isteni, hol emberi „énje” nyomja el a másikat. Ebből származnak a tévtanok, az Istenhez való természetellenes viszonyulás és az ember munkálkodásának végső soron való értelmetlensége. A problémát általában a keleti teológiában meglévő „synergia” fogalmának nem vagy téves ismerete okozza, pedig ez nemcsak az Isten és ember közötti, hanem a Szentháromság személyei illetve Krisztus isteni és emberi természete közötti dinamika helyes megértéséhez is nélkülözhetetlen.

Induljunk ki abból a teremtés előtti ős-állapotból, amikor még csak Isten létezett. Isten már akkor is Szentháromságként létezett, gyakorlatilag egyetlen tökéletesen harmonikus közösségként, ahol a személyek akarata között nem volt semmilyen zavar, hanem harmónia uralkodott. Isten lényegében, mindenek ős-okában, a szeretetben egy csoportdinamikát, „csapatjátékot”, tökéletes együttműködést találunk. Az isteni energia eleve „akkordként” csengett fel mindig, sosem egyetlen hangként. Sohasem volt olyan, hogy valaki egyedül cselekedett volna bármit, minden cselekvés, minden tökéletes működés csapatmunka eredményeként valósult meg, másfajta cselekvés sohasem létezett! Mielőtt még bármi teremtve lett volna, már akkor minden társas dinamikák révén bontakozott ki a szeretet tökéletes megnyilvánulásaként. A jócselekedet nem pusztán azt jelentette és jelenti, hogy valaki egyszemélyben jót tesz, hanem azt jelenti, hogy egy tett a személyek közötti tökéletes együttműködéssel valósul meg, a személyek jól együtt tudnak működni, az aktív tettek jó hatást érnek el a befogadó személyben. Nemcsak az ember nem tud egymagában jót cselekedni, hanem Isten sem tett és tesz soha semmit pusztán egyedül: a teremtés után is mindent a teremtményeivel együtt valósít meg!

Isten egyedül is legyőzhetné a Sátánt és bukott angyalait, de Ő azt akarja, hogy a jó angyalok és az emberek is együtt harcoljanak ellenük és győzzék le őket. És ehhez minden segítséget megad nekik. De nem helyettük, hanem velük győzi le őket! Mert Ő lényege szerint csapatban cselekszik. Isten egy szavával tökéletessé tudná tenni az embert, de azért alkotta meg annak szabad akaratát, hogy mi magunk is akarjuk a tökéletesedést és Istennel együtt munkálkodjunk rajta. Isten egy szempillantás alatt megsemmisíthetné a jelen világot és újat teremtethetne, de megvárja, hogy mi magunk is akarjuk ezt a változást, mert velünk együtt viszi ezt is végbe. És így tovább. Isten mindent megtehet kapásból, de a teremtés után mindennek van egyfajta időbeli kibontakozása a teremtményekkel való együttműködéssel. Isten a legnagyobb csapatjátékos.

Ha megnézzük, az erkölcsi törvények sem szigorúan azt szabályozzák, hogy az emberek hogyan viselkedjenek önmagukban, hanem a társas viszonyokban való viselkedést. Csak erre az alapra érdemes felépíteni Isten és ember együttműködését és üdvösségünk minden mozzanatát. Isten, azzal, hogy önmagától különböző, saját akarattal rendelkező lényeket teremtett, megadta a lehetőséget, hogy a Szentháromság szimfóniájához csatlakozzon be más hang, ami harmonikusan illeszkedik az isteni dallamhoz, vagy attól eltérő, disszonáns, zavaró hang jelenjen meg. A teremtmények energiájukkal, cselekedeteikkel, maguk is kozmikus „hangot keltenek”, a fő kérdés az, ez mennyire alkot harmonikus szimfóniát Isten tetteivel az együttes felcsengéskor.

Alapvetően hibásak tehát azok a modellek, ahol az ember akaratát elnyomja Isten akarata, hiszen Ő lényegéből fakadóan mindent „polifónikusan”, együttműködéssel valósít meg, még akkor is, ha Ő az Úr. Ő nem elnyomni akarja a szép hangot, hanem saját zengésével felerősíteni azt. A szeretet mindent csak így, másokkal együtt valósít meg. A Szentháromság személyei is állandóan együttműködnek, pl. az Atya elküldte a világba a Fiút, aki a Szentlélektől megfogant, és mennybemenetele után a Szentlélek fejezi be a Fiú művét a földön – alapvetően mindent együtt csinálnak és az egyik személy szerepe a másik személy szerepében folytatódik. Maguk a konkrét akciók lehetnek sokszínűek, változatosak, ahol Isten erőteljesebben vagy szelídebben, uralkodói vagy szolgai formában, gondviselőként vagy szelíd kopogtatóként, apaként, vőlegényként, barátként, mesterként, ihletőként, vigasztalóként, stb. jelenik meg, de mindig szükséges a mi együttműködésünk is, hogy hozzáadjuk a gyermeki, menyasszonyi, befogadó, beleegyező vagy éppen kezdeményező, zörgető, képviselő, alázatos vagy bátor, stb. részünket is. Egy zenei alkotásban sokféle változatos hang szólal meg, van dinamikája, dallama, íve az egész dalnak, amit az egyes szólamok közösen játszanak az elejétől a közepén át a végéig, nem ugyanaz a hang zeng végig. A tökéletes tettek akkor valósulnak meg, amikor a mi akaratunk harmóniába kerül Isten akaratával, és az aktuális célnak megfelelően működünk együtt Vele; amikor közös, változatos dallamot „éneklünk” Vele, amit Ő erőfölényével együtt is szeretetben velünk együtt játszik végig.

A hétköznapi gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt igencsak figyelnünk kell arra, hogy mit tesz Isten aktuálisan. Másképp nem tudjuk követni az Ő szólamát. Az ortodox keresztény szüntelen imádkozás gyakorlata (Jézus-ima) is erre az állandó Istenre figyelésre szoktat rá. Amikor nem akarjuk megérteni, mi Isten akarata, mert pl. értetlenül legyintünk, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek” vagy minden józan jel ellenére orrba-szájba erőltetjük csak a mi akaratunkat, akkor azok arról tanúskodnak, hogy nem figyelünk Istenre, nem vesszük a fáradságot, hogy Őt kövessük, az akaratát kutassuk, meghalljuk az Ő hangját, együttműködjünk Vele. Életünk kellemes és kellemetlen eseményei ahhoz hasonlók, mint amikor egy dallamban magas / lágy vagy mély / kemény hangok váltakoznak. Üdvösségünk szempontjából nem az a mérvadó, hogy éppen kellemes vagy kellemetlen dolgok történnek-e velünk (a hitetlenek szoktak ilyen téves értékrend szerint élni, pedig valójában ez az egyik leglényegtelenebb szempont; minden szent élete tele volt üldözéssel, igazságtalan rágalmakkal, szenvedéssel, mégsem törtek össze, hanem még jobban szerették Istent), mert a mély és a magas hangok együtt adják ki a zenét, és a mélyebb, erőteljesebb részeknek is nagyon fontos értelmük van az egész mű szempontjából. Azt is az alkotó, az előadó szólaltatja meg, nem más. Ne annyira a változatlanságra törekedjünk, hogy ha ér egy csapás, rögtön a szürke hétköznapok kényelmét akarjuk helyreállítani, hanem értsük meg, mi az, amit Isten akar a mélyebb tónussal, a nehézségekkel, és kövessük akkor az Ő szólamát mi is ezzel harmonizáló tettekkel, alázattal, szilárdsággal, buzgóbb imával, stb. Ami a mi hatalmunkban áll, mint az isteni tervvel összhangban lévő jó cselekedetek, imádkozás, stb., azokat meg kell tennünk, de figyelni kell arra, hogy Isten velünk együtt cselekszik-e vagy ettől eltérő tervei vannak. Afelől nyugodtak lehetünk, hogy Isten tervei sokkal jobbak, mint a mieink, de azt is tapasztalhatjuk, hogy attól Ő még figyelembe veszi szerető apaként, hogy mi mit akarunk, mennyit bírunk, sőt, Ő Maga is arra ösztönöz, hogy buzgón kérjük, ha szükségünk van valamire. Az együttműködés sosem passzivitást jelent a mi részünkről, hanem saját magunk részét is hozzá kell tennünk. Hihetetlen zsenialitásával és szeretetével isten a mi tetteinket is bele tudja kalkulálni a terveibe. De neki van igazán érzéke ahhoz, hogy eldöntse, mi az, ami színesíti és mi az, ami tönkreteszi a dallamot, és mi válik leginkább a mi hasznunkra.

Isten és ember együttműködésének helyes modellje tehát valójában nem annyira mechanikus, jogi vagy filozófiai jellegű, mint inkább „összhangzattani”. Nem véletlen, hogy az Isten-tiszteleteken nélkülözhetetlen az ének, és az sem, hogy az Istenhez legközelebb álló angyalok szüntelenül dicsérőéneket zengenek az Úrnak. Mert a harmonikus, tiszta, felemelő karének igen jól meg tudja jeleníteni és közel hozni Istennek ezt a zenei dimenzióját, amely közel áll az Ő lényegéhez. A közös éneket.

Nem annyira azt kell tehát boncolgatnunk, hogy az élet eseményeiben mi az, amit Isten tett és mi az, amit mi tettünk vagy mások. Nem önmagukban izoláltan kell a tettekről beszélni, hanem a személyek közötti viszonyokban. A tettek megítélésének végső kritériuma az, hogy mennyire valósult meg bennük az Istennel való együttműködés. A Szentháromság Isten maga akar szoros közösségbe lépni az emberrel, és Isten közössége a legtökéletesebb csapatjáték, az akaratok legharmonikusabb együttműködése. Nem olyan közösség, mint a viszálykodó politeista pantheonok, mert az Igaz Isten egyetlenegy oszthatatlan létező, akinek egyetlen lényegéhez tartozik a személyek közötti tökéletes szeretet-dinamika. Az ember pedig Isten képmása, ezért neki is lényegéhez tartozik a közösségi lét. Az ember egyedül elkárhozhat, de üdvözülni csak közösségben tud. Belső harmóniája se jöhet létre önmagában, csakis úgy, hogy elsősorban Istennel, másodsorban embertársaival harmonikus szeretet-közösséget alakít ki. Enélkül nem lehet tökéletes az ember, mivel, mint Isten képmásának, neki is lényegéhez tartozik a harmonikus közösségi élet.

Amíg azonban a Szentháromság Isten tökéletes közösségét semmi nem bonthatja meg, addig a teremtmények közösségében beállhat törés. Sőt, ha egy adott közösség Istentől távolodik, akkor az egyén csak úgy menekülhet meg, ha megszakítja az együttműködést azzal a közösséggel, ezért szükséges, hogy szakadások legyenek adott esetben az emberi közösségekben. De csak az az üdvös szakadás, amely az Abszolút Istennel való jobb együttműködés miatt történik, míg a káros szakadások a Tőle, a szeretettől való eltávolodásnak a tünetei, következményei. Manapság ebben nagy a félreértés, és az ördögi ellenfél általában az üdvös közösségeket szakítja szét emberi bűnnel, míg a bűnös közösségekben igyekszik a szeretet karikatúrájára hivatkozva fenntartani az együttműködést. A jó zenészek nem fogják tudni a közönségnek tisztán előadni a zenét, ha a zenekarban vannak párhuzamosan javíthatatlanul hamisan játszók: ekkor az egész zene rossz lesz. A romlásba menő emberi közösségektől az igaz hívő el tud távolodni Isten felé, az Egyház viszont Krisztus teste, akinek alapvetően meg kell javítania a tagjait, de ha azok nem a javulást, hanem a romlást, az Istentől való eltávolodást terjesztik, akkor ki kell vetnie önmagából az ilyen tagokat, megőrizve a tiszta magot. A javulás felé igyekvőket azonban be kell fogadnia, hogy a tökéletes isteni közösség felé vezesse őket.

Ha az együttműködés szimfóniáját, az Isteni kegyelem és az ember szabad akarata közötti harmónia, synergia létrejöttét megértjük, vagy még pontosabban: annak gyönyörű melódiájában megfürdünk, akkor kerül a helyére igazán a hit és a cselekedetek viszonya is. Mert Isten cselekvésére ráhangolódni, Vele együttműködni lehetetlen hit nélkül. A hit tulajdonképpen az Istenre való legtökéletesebb ráhangolódás. Isten nagyobb, mint az ember, így az embernek szükséges önmaga határain túllépni ahhoz, hogy a mindenható Istennel együttműködjön. Azzal az Istennel, aki mindenható és akinek a lényege a szeretet. Ha azt gondoljuk, hogy Ő nem tehet meg bármit vagy nem szereti az embert rendkívüli mértékben, vagy nemtörődöm, vagy téved, vagy igazságtalan, stb. akkor nem tudunk ráhangolódni. Nem jutunk túl egyéni korlátainkon túl Őhozzá. Itt jön be az óriási különbség az önszuggesztió / pozitív gondolkodás és a valódi hit között. Másfelől itt tűnik el a különbség hit és tudás között is! Mert az önszuggesztió, pozitív gondolkodás nem jut túl az emberen, akinek nincs korlátlan hatalma, különösen ha az ellentétben áll a valóban mindenható Isten akaratával. Hiába építenek az építők, ha az Úr nem épít velük: ezt számos módon lehet igazolni a gyakorlatban, minden más csak önáltatás, önbecsapás, a valóság tudomásul nem vétele. Lehet építeni, de nem lesz (tartósan) sikeres. Örüljünk neki, hogy az Isten által teremtett világ végső soron nem a káosznak kedvez, mert Isten az Úr. A valódi hittel rendelkező személy ellenben el is hiszi azt, amit tud Istenről! Így lép túl önmagán! Megpróbáltatásaink során nem az fog megmenteni, amit érzünk, ahogy értelmezzük tévesen az eseményeket, amiben a mi békaperspektívánkból nézve benne vagyunk, hanem az, ha szilárdan elhisszük azt, amit tudunk Istenről és erre építünk! A valódi hit és tudás nem áll ellentétben, hanem egyetlen érme két oldala. Ha megnézzük, a római százados hite, amit Krisztus példaként állított minden hívő elé, egy logikus levezetés volt: ha neki, mint embernek is végrehajtja egy szolga a parancsát akkor is ha ő nincs fizikailag ott, akkor Krisztus is hatalmánál fogva képes csodát tenni egyszerűen úgy, hogy kimondja az akaratát, mint Úr. Hasonlóan Ábrahám, a másik hitóriás, is azért merte feláldozni Izsákot – mint Pál Apostol is írja –, mert előtte Isten megígérte neki, hogy Izsáknak utódai lesznek. Egyikük se azt gondolta, hogy Isten olyan, mint egy ember, aki nem rendelkezik korlátlan hatalommal, vagy elfelejti, mit mondott korábban vagy rosszat akar az embernek, vagy megbízhatatlan. Nem: ők tudták és hitték, megértették és le tudták vezetni, hogy Isten mindenható és jó. És igazuk volt, mert az is történt, amiben hittek az Istenről való tudásuk alapján! És nem az, amit a dolgok látszólagos pillanatnyi állásából esetleg tévesen következtettek volna ki. Ez nem a valósággal szembemenő szellemi önerőszak, hanem önmagunknál nagyobb igazságok józan belátása. A legértelmetlenebb mondás az, hogy "hiszem ha látom", mert amit látunk, azt nem kell hinni, ott nincs jelen a hit. Az értelmes mondás az lenne: "Hiszem, mert tudom."

Mert ha Isten korlátlan hatalommal rendelkezik, akkor bármilyen helyzetet képes  átrendezni, megszüntetni, orvosolni. Ő maga vitt be minket olyan helyzetbe, amelyet éppenséggel lehet úgy is tévesen értelmezni, hogy kételkedünk Isten jóságában, mindenhatóságában, szeretetében, igazságosságában, stb. – vagyis olyan dolgokban, amit egyébként tudunk Istenről. De ha ilyen helyzetben is hiszünk abban, hogy Isten szeret, jó és mindenható, akkor ilyenkor is Rá tudunk hangolódni, nem bomlik meg a köztünk való együttműködés, a nehézségek fölé tudunk emelkedni. Istennek sokszor nincs más célja a megpróbáltatásokkal, mint az, hogy ne a magunk tökéletlen útját járjuk egyedül, hanem újra szorosra fűzzük a Vele való együttműködést a Benne való hitünk megerősítésével. Hogy éljük is azt, amit tudunk Róla. Mivel nem vagyunk olyan szellemóriások, mint Ő, nem feltétlenül tudjuk átlátni az Ő zseniális terveit, de abban megbízhatunk, hogy Ő szeret és mindent megtehet – de ez a minden a legtökéletesebb tervek megvalósulását jelenti, olyan tervekét, amit mi nem igazán tudunk kitalálni és sokszor csak töredékét vagyunk képesek felfogni. De ha sikerül a látszólagos földi nehézségek felé emelkedni, nekünk is kezd majd felderengeni az események mögötti zseniális isteni terv. Lehet, hogy voltak jónak tűnő terveink, amikre Isten áldását akartuk kérni, de nem láttuk át ezek hosszú távú negatív következményeit úgy, mint Ő. Lehet, hogy hálaadással vettünk életünkben számos kellemes dolgot, kapcsolatot, földi jót, de nem vettük észre, hogy ezek szép lassan kezdték megkötözni a lelkünket. Lehet, hogy úgy gondoltuk, jó hívők vagyunk, Isten szerint éltünk, de a mindent leromboló gőg észrevétlenül már igencsak burjánzani kezdett bennünk. Elveszíthetünk anyagi tárgyakat, emberi kapcsolatokat, társadalmi pozíciót, megbecsülést, egészséget, múltbeli és jövőben tervezett alkotásokat: ezeket is Isten küldte ránk, mert Ő jobban átlát mindent, és higgyük el: annál többet nem veszíthetünk el, mint a Vele való kapcsolatot! Ha Isten trónja elé állunk, minden nevetségesen összezsugorodik: teljesen mindegy, a földi hierarchiában előrébb vagy hátrébb kerülünk vagy milyen dolgokat birtoklunk ideig-óráig, amit úgyis elveszítünk egy idő után. Mindent elveszítünk, amit e földön birtokoltunk, még saját testünket is. De ha Isten trónja elől száműznek, akkor veszítettünk el igazán mindent, és akkor semmi sem menthet meg. Csak az a valódi és elkerülhető veszteség, ha Istent veszítjük el, és Ő érzi igazán, mikor sodródtunk veszélyes területre.

Ha tehát a földi dolgok helyett Istenre hangolódunk, akkor mindenen felül tudunk emelkedni. Akkor Annak közelébe kerülünk, aki szeret, aki szüntelenül munkálkodik, aki mindenható. A Rá hangolódás egyúttal minket is arra ösztönöz, hogy Vele együtt munkálkodjunk és a mi lehetőségeinket is kiszélesíti. Ahogy értelmetlen dolog, hogy egy hangszer úgy hangolódik rá egy másik hangszerre, hogy nem szólalnak meg együtt, ugyanúgy halott a hit is cselekedetek nélkül. A hit biztosítja, hogy harmóniában zendülnek fel a mi tetteink Isten szólamával: hogy együtt játszunk. De a játék a cselekedet, ez a cél. Addig rendben van, hogy nincs önmegváltás, és nem elég csak az emberi tett az üdvösséghez, hanem szükséges a Krisztusban való hit és Isten kegyelme is, de ez a hit azonnal elhal, ha nem indukálja az Istennel való cselekvő együttműködést. Ahogy a tudástól sem lehet elválasztani a hitet, úgy a cselekedetektől sem, mert ezek nélkül nem létezik hit önmagában. Ha az Istenről való tudásommal összhangban cselekszem, az a hitemet is megerősíti és életben tartja, míg a hit segít abban, hogy Istenre hangolódott cselekedeteket hajtsunk végre közösen és az Istenről való tudás gyakorlattá váljon, megszilárduljon és gyarapodjon. Hit, tudás és cselekvés összhangja valójában ugyanannak az egyetlen életformának, magatartásnak a három elválaszthatatlan dimenziója. Ha Istenre hangolódunk, akkor sokkal jobban megértjük mi is, hogy mi a szerepünk, mit akar Isten kifejezetten tőlünk. És akkor áthat minket, magával ragad, energiával tölt el és mozgásba hoz az Ő lelkülete, az Ő szólama, és megértjük, hogy Ő mindent velünk együtt akar megvalósítani közösen, hogy együtt „zenéljünk”. Neki minden egyes hangszer drága és csodálatos, azért alkotta őket, hogy egy hatalmas zenekarban egyszerre szólaltassanak meg egy közös zenét, ahol mindenki saját hangját adja harmóniába hozza azt a többiekkel egy cél érdekében  száműzve a hamis hangokat –, amely kozmikus zeneművet mindenki együtt szólaltatja meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://daypologetics.blog.hu/api/trackback/id/tr508547228

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása