Istennel kapcsolatban többféle vélekedés van a különböző vallásokban, szellemi iskolákban, de a legtöbben azért egyetértenek azzal, hogy Isten alapvetően a legmagasabbrendű létező. Ha csak pusztán ezt gondolnánk végig minden oldalról következetesen, akkor is megerősítést nyerne a Szentháromság tana, de azért nézzük meg részletesebben, hogy miért.

Mivel Isten minden egyéb létezőnél nagyobb, ezért nálunk, embereknél is nagyobb. Ebből az is következik, hogy mivel mi emberként gondolkodunk Róla, ezért szükségképpen Isten fogalmának túl kell mutatni a mi felfogóképességünk határain is. Olyan Isten-fogalom, amelyben Isten pontosan körülírható általunk ismert és teljes mértékben megragadható fogalmakkal, nem több az emberi elme termékénél, vagyis nem nagyobb az embernél, tehát nem Isten. Ugyanakkor ez nem azt a vonalat erősíti, hogy szükségképpen minél vadabb kreténségeket állítunk Istenről, az annál nagyobb eséllyel pályázik a legigazabb Isten-fogalom címre, mivel az Isten-fogalom nem egyszerűen kívül helyezkedik az általunk pozitívnak vélt fogalmakon, mint pl. a logika, vagy a létezők érzékelt hierarchikus szintje, hanem azoknál sem kevesebb, de meg is haladja azokat. Tehát az Isten-fogalomnak egyszerre kell egyfajta ésszerűséget tükröznie, amellett, hogy túl is mutat az általunk ismert fogalmakon és racionális kereteken. Tehát az a vonal is zsákutca, hogy Istenről semmi sem mondható, mert a mi szintünkön is mondható értelmes dolog róla.

A létezők hierarchiájában pedig Isten, a legmagasabb létező nem lehet olyan, ami alacsonyabb szinten áll, mint amit találunk a világban, de magasabb szinten is kell állnia, mint bármi más, amivel a világban találkozunk. A létezőkben pedig láthatjuk, hogy az alacsonyabb szinten vannak személyiség nélküli élettelen tömegek, elemek, rendszerek, majd egyre magasabb szinten az önálló akarattal, egyéni személyiséggel rendelkező lények vannak. Isten a személyiség szintjénél nem lehet alacsonyabb, ugyanakkor meg is kell, hogy haladja a személyiség szintjét, mivel így lesz csak mindennél magasabb, definíciója szerint.

Emellett, mivel Isten ad létet a nála alacsonyabb szintű létezőknek is (abban is egyetért a többség, hogy Isten egyúttal a világ teremtője is), ezért magának a teremtett világ szerkezetének is tükröznie kell Isten tulajdonságait. Az alkotás mindig az alkotóról is beszél. Nem lehet olyan Istenkép helyes, amely nincs összhangban a teremtett világ alapvető szerkezetével.

Ugyanakkor, abból következően, hogy Isten meg is haladja a mi okoskodásunk szintjét, szükséges, hogy Maga Isten is megszólaljon saját magát illetően, tehát alapvetően nem alulról emberileg okoskodva kell felépíteni az Isten-fogalmat, hanem Istennek azt a kinyilatkoztatását megvizsgálni, amit a mi szintünkön tárt fel önmagából, és azt megérteni, amennyire tudjuk. Ha ez megfelel a fenti kritériumoknak is, akkor hihető, hogy a kinyilatkoztatás valóban az Igaz Istentől jött és nem más forrásból.

Ha mindezeket végiggondoljuk, az a nagy helyzet, hogy egyedül a Szentháromság Isten-fogalom felel meg maradéktalanul ezeknek a józan kritériumoknak. Induljunk ki megint egy általánosan elfogadott, gyakorlatilag mindenki által érzékelt tapasztalatból, miszerint a legnagyobb érték a szeretet. A szeretet a forrása minden olyan tettnek, amely jó irányba változtat a világon, minden pozitívumot gyakorlatilag összesűrítve bele lehet foglalni ebbe a csúcsfogalomba. Ugyanakkor a szeretet nemcsak a jó tettek mozgatórugója, egy magatartásforma, hanem alapvetően egy személyek között létrejövő kötelék, amelyben a személyek különböző szintű egyesülésre, közös tevékenységre, létezésre törekednek, amelyben egyik fél sem olvasztja önmagába vagy nyomja el a másikat, hanem többedmagukkal alkotnak egy közösséget, amely önmaguknál nagyobb, és ahol ők maguk is kiteljesíthetik személyes szerepüket, küldetésüket, gyakorlatilag a rendszerben valósítják meg igazán önmagukat is. Ennek óriási irodalma van mind a szépirodalom, mind a pszichológia és egyéb területeken. De ha megnézzük, hasonló alapelvek alapján működik minden a világban. Az elemek – a legkisebb elemi részecskétől az égitestekig – nem önmagukban keringenek, hanem kölcsönhatások révén törekszenek olyan rendszerek létrehozására, ahol nem szűnnek meg ők maguk, hanem társaikkal együtt egy magasabb rendszert alkotnak, amelyben kulcsszerepet tölt be minden elem. Ezek a rendszerek (az atomtól az egész univerzum rendszeréig) biztosítják az elemek stabilitását is. Mivel mind az objektív, mind a szubjektív világunkban hasonló fogalmat találunk a csúcson, ezért mindkettővel összhangban van egy olyan Isten-fogalom, ahol Maga Isten is a legtökéletesebb rendszer, közösség, minden egyesülés, együttműködés, szeretet mintája.

A kinyilatkoztatott Írás szintén úgy is definiálja Istent, hogy Ő a szeretet (I Jn 4: 8). Tehát pontosan azért érzékeljük a világban és önmagunkban a szeretetet, a harmonikus közösségalkotást, együttműködést a legmagasabb értéknek és célnak, mert magának a legnagyobb létezőnek és teremtőnek a lényegéhez tartozik a szeretet. Ha a legnagyobb létező nem a szeretet lenne, akkor nem ilyen világban élnénk, akkor nem törekednének az elemek a közösségalkotásra, nem kölcsönhatások tartanák fenn a világot, hanem az egyedüllét vagy a széthúzó sokaság lenne a csúcs. Az lenne a legnagyobb érték, amit defektként érzékelünk a világban és önmagunkban, más szóval, ha Isten nem egy tökéletes közösség lenne, akkor nem ebben a világban élnénk! Sőt: Ha Isten egyetlen személyben és nem személyes közösségben létezik, tehát az egyedüllét a hiánytalan tökéletesség, fakadhat-e ebből egyáltalán az, hogy teremtsen bármit? Végső soron csak a Szentháromság közösségéből fakadhat az, hogy megossza ezt az alapvető szeretetdinamikát másokkal Isten, azaz teremtsen!

Isten tehát a szeretet, neki, a Teremtőnek és mindenek csúcsának, ez a kinyilatkoztatott lényege, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem egyszerűen azért ilyen Isten, mert Ő szeret, hanem pontosabban fogalmazva, azért ilyen a szeretet, mert ilyen Isten.

Ha pedig a világ a Teremtőtől származott egy bizonyos téridő rendszer megalkotásával, akkor szükségképpen volt olyan állapot, amikor csak Isten létezett e téridő létrejöttét megelőzően. De ha neki a lényege a szeretet, és mivel Ő tökéletes lény és, mint ilyen, sohasem változik (hiszen egy tökéletes létező, ha változáson megy keresztül, akkor csak tökéletlenebb lehet, de akkor már önmaga lényegével hasonlik meg), ezért akkor is a szeretet volt Isten, amikor még nem volt rajta kívül más létező. Szükségképpen tehát Isten mindig is egy tökéletes közösségben létezett és nem szigorúan egyedül. És pont az Ő Szentháromság szeretet-közösségéből fakad maga a teremtés is, a létezés megosztása! És ezért érezte magát Isten képmása is egyedül, amíg személyesen egyedül volt a Paradicsomban.

Ugyanakkor, mivel Isten minden általunk ismert lénynél magasabbrendű, ezért ebből – és az eddigiekből – az is következik, hogy Isten szigorú értelemben túlhaladja mind a monoteista, mind a politeista istenképeket. A monoteista Istenképekben Isten is végső soron egy személy, vagyis még ha a legmagasabb titokzatos személy is, valójában nem ugrásszerűen nagyobb, mint az, amit érzékelünk a világban vagy el tudunk képzelni. Hasonló a gond a politeista világképekkel, ahol egy isten szintén ugyanilyen személy, csak éppen több személy az olyan csúcslény, aki nem különbözik ugrásszerűen azoktól a teremtett létezőktől, amiket látunk vagy el tudunk képzelni. Közöttük pedig nem feltétlenül van meg egy harmonikus egység, tökéletes közösség, sőt a politeista vallások istenei gyakran ellenségeskednek egymással, és erkölcsileg nincsenek sokkal magasabb szinten bármely más teremtménynél, pusztán a hatalmuk nagyobb és tovább élnek. Mind a személyes szinten monoteista, mind a politeista Isten-kép valójában nem nagyon lépi túl az emberi képzelet határait. Az az Istenkép tehát, ahol Isten valóban ugrásszerűen magasabb szinten van minden másnál, és mindentől különbözik azokat túlhaladóan, egy olyan Istenkép, ahol Isten még a személyi szintet is meghaladva (legyen az bár egy tökéletes személy szintje) önmagában alkot egyetlen egységes közösséget. Mert a személyes szint meghaladása nem annak elvesztése (mint pl. a buddhizmusban), hanem a közösségi szint. Az egyedileg létező Istennek az egyetlen tökéletesen harmonikus és örökké stabil szeretetközösségi lét a saját egyedi léte. A Szentháromság 3=1 képlete tehát csak látszólagos paradoxon, valójában ésszerűen alátámasztható helyes értelmezéssel az eddigiekből.

Egyébként, hogy miért pont három személy van (nem mintha nekünk kellene magyarázni, hogy miért ilyen Isten, hiszen minden dolog Tőle ered, tehát Ő ad magyarázatot minden másra), azonkívül, hogy a 3 több szempontból az első  legstabilabb (önmagába záródó) absztrakt rendszer, a szeretet is 3 személy között a legtökéletesebb. 2 személy között van benne még a másokat kizáró önzőségnek egy leheletnyi árnyalata, de 3 személy között, ahol mindenki 2 másik személyt szeret egyformán, a szeretet már mindenképpen egy minőségileg tisztább, egyetemesebb, önzetlenebb formában áll fenn. Ebben nincs személyválogatás sem. És az is belátható, hogy 3-nál több személy már nem okozna újabb minőségi ugrást.

De közbe lehet itt vetni, hogy akkor ez az Istenfogalom is az emberi elme terméke, ha ilyen logikusan következik Isten definíciójából? A helyzet az, hogy évezredeken keresztül elmélkedett az ember Istenről, mégis homályban maradt ez az ésszerűen alátámasztható (de a szigorú racionális kereteket már túllépő) igazság számára (bár nyomokban utalásokat találunk azért rá több helyen, de az Isten és az ember közötti távolság miatt csak részleges dolgokat érzékelt az ember Istenből), és csak akkor kristályosodott ki mindez, amikor Maga Isten emberré lett és kinyilatkoztatta magát nekünk. Mert még ha ésszerűen megérthető és levezethető is a fenti közelítő és még általunk felfogható kép, az, hogy az Isteni közösség konkrétan Atya, Fiú és Szentlélek személyekből áll, már végképp nem okoskodható ki pusztán emberileg, ezt egyértelműen Maga Isten tárta fel önmagáról (lásd Jézus erre vonatkozó szavait, pl. a Tőle származó keresztelési formulát). Az ember könnyebben elképzel három különböző funkciójú csúcslényt (amilyen pl. a hindu világképben is van, noha a három főisten között nincs ilyen nemes egysége a személyeknek, mert alapvetően politeista struktúrájú a hindu panteon), vagy esetleg a legerősebb érzékelt mikroközösség, a család mintájára egy apa-anya-gyerek formációt, mint egy  Atya, Fiú, Szentlélek alkotta közösséget. Ez az a pont, amikor az Istenkép egyértelműen túlhaladja az emberi elme kereteit és nem lehet egy alulról történő logikai építkezés eredménye. Ugyanakkor ez is érthetővé válik valamennyire a mi szintünkön, amennyiben megvizsgáljuk Isten egyéb kinyilatkoztatott terveit, amelyek első ránézésre talán nem függenek össze annyira szorosan a Szentháromsággal.

Egyesek talán megütköznek azon, hogy nem a mi emberi világunkban megszokottabb apa-anya-gyerek felállás van a Szentháromságban. Emiatt talán erőltetni is kezdik a Szentlélek női karakterét (bár e némiképp feminista beütésű gondolkodás szembesül a gyermek nemének további problémájával is). Ez bizony megint az a mód, ahogy Istent akarjuk saját szűk gondolkodásunk keretei közé szorítani, mivel soha semmilyen kinyilatkoztatás nem szól arról, hogy a Szentlélek bármilyen szinten női vagy anya szerepet töltene be vagy ilyen karaktere lenne, sőt, ha azt nézzük, hogy Krisztus emberi fogantatása a Szentlélektől és Szűz Máriától történt, akkor ott a Szentlélek gyakorlatilag férfi szerepben jelenik meg a mi szemszögünkből. Vizsgáljunk meg ezzel kapcsolatban néhány dolgot.

Tulajdonképpen mindhárom isteni személynek életetadó szerepe van a Bibliában, mint a létezés továbbadói. Az Atya szüli a Fiút minden idők előtt, a Szentlélek pedig a teremtéssel kapcsolatban ad életet a dolgoknak azzal, hogy már a teremtés kezdetén a vizek felett lebeg, a Fiú Isten emberi fogantatásában is részt vesz, illetve a megtérő hívőket is Ő szüli újjá. A Fiú pedig az Élet kenyere, aki feltámaszt az örök életre és fizikai szinten is éltető táplálékot ad a híveknek az Eucharisztia szentségében. Mindhárom isteni személy az egyetlen Istenben tehát az élet adományozója, forrása és nem befogadója, ilyen értelemben mindhárom személy kozmikus férfi szerepben jelenik meg (nem mintha szükségszerűen erőltetni kellene egy természetfeletti létező esetében a földi természetben található nemek fogalmát). De logikus is ez, hiszen Isten maga az örök lét, akinek önmagában áll fenn a létezése mielőtt bármit megteremtett volna. De még az angyali világban, amely természetben Istenhez közelebb áll – vagy pontosabban közelebb állt a Megtestesülés előtt – sincs meg a férfi-női nem kategóriája, ott is az a szinguláris „ősnemzés”, egyszerű életadás, teremtés történik, amelyben Isten adja tovább az életet az élet egyedüli forrásaként. 

Az Alapozás c. bejegyzésben volt róla szó, hogy a mi fizikai világunk az, amely célzatosan más természetűre lett teremtve Istenhez képest, amelynek nagyobb kezdeti távolsága van Istentől, mint a láthatatlan Mennynek. Azért, mert egy ilyen világban tud igazán érvényesülni az a csodálatos isteni terv, amelyben a felek önkéntesen keresik egymást és fonódnak össze a szeretetben. Ez a távolságokat áthidaló szeretet, a különböző felek egymásra találása az, amelyben Istenhez, az Élet forrásához közeledni kell a másik félnek, hogy befogadja Őt és beteljen az élettel. Ez a fajta távolság és önkéntes befogadás az, amely a női karakterhez kötődik, és ezért mondja Pál Apostol is, hogy a felette nagy titok a férfi-női dinamikában az, hogy a férfi elhagyja apját, hogy egy test legyen az asszonyával, és ugyanez történik a mennyből alászálló és megtestesülő Krisztussal, akit az Egyház, és annak tagjai kozmikus női szerepben személyesen befogadnak, hogy örök életük legyen. A teremtéskor ugyanis a teremtett lény nem fogadja be tudatosan az életet, hiszen ehhez előbb létre kell jönnie, a teremtés az élet továbbadásának a szüléshez képest egy alacsonyabbrendű formája, ezért is abban a világban, ahol Isten közvetlen Úr, lényegüket tekintve csak szolgáló lelkek jöhetnek létre, mint amilyenek az angyalok. De Isten létrehozta azt a világot, ahol a teremtmények azután, hogy megkapják a teremtéssel a nem önként vállalt, "kifejletlenebb" életet, de tudatos döntéssel befogadhatják világukba és önmagukba Istent, az Élet teljességét, hogy az Ő magasabbrendű életében részesüljenek. Tulajdonképpen az egész anyagi világ Isten befogadásának szabadságával válik női karakterűvé, mert a nő fogadja be magába az életet a férfi magjaként, hogy aztán kibontakoztassa azt saját magában, saját világában. Az „istennő” tehát a fizikai világ és Isten közötti kapcsolat alapvető félreértéséből fakadó paradoxon.

Ugyanakkor Krisztus is így válik a két világ, így gyakorlatilag az egész mindenség tökéletes összekötőjévé, hogy az Apja az Isten Atya, anyja pedig az ember Mária. Ezzel lesz teljes az a terv, amelyben Isten megteremti az anyagi világot, és aztán azt egyesíti önmagával szeretetben. Felmerülhet a kérdés, hogy látszólag miért pont csak az egyik isteni személy teszi ezt meg, ami valójában azért nincs így, mert Ők mindig egymástól elválaszthatatlanul működnek, egymás terveit, tetteit veszik át és viszik tovább kölcsönösen. Az Alapozásban is volt arról szó, hogy a kapott élet a gyermekségben teljesedik ki, a Fiú pedig ezzel az összekötő szerepével, megtestesülésével (amely egyúttal az Egyház megalapítását is jelenti) egyesíti önmaga Istengyermeki ősszerepét asszonyával, a fizikai teremtett világ Istenarcú koronájával, az emberrel, és az emberben az egész fizikai világgal. De erről majd szólunk az Eucharisztiáról írt cikkben is, a lényeg az, hogy amennyire lehet, megértsük, hogy a Szentháromságban nem szükséges és nem is lehetséges női karakter, az csak Isten társkeresésében, és ennek érdekében az anyagi természetű világ megteremtésben jelenik csak meg, de nem Isten öröktőlfogva való lényegéhez tartozik. Valójában pedig nem pusztán a Fiú viszi végbe egyedül az emberiség Istengyermekségben való részesítését, mivel az Atyának kell befogadnia a gyermeket, és a Szentlélek az, aki újjászüli a hívőt, mert se apa, se születés nélkül nincs gyermek, míg Krisztus ebben legdominánsabban a Vőlegény Fiú szerepét tölti be, aki férfi szerepben egyesül az új asszonnyal és hozza azt Atyja házába egy testté válva vele.

Ebből következik, hogy ha nem a Szentháromság Istenben hiszünk, akkor nem is tölthetjük be maradéktalanul azt a kozmikus szerepet, amit Isten nekünk szánt, vallásunk nem lesz több egy sápadt reménységnél abban, hogy majd valamilyen felsőbb lény egyszer talán majd csak csinál velünk valami jót. Aki viszont megérti a Szentháromság személyeinek szerepét a mi személyes üdvözülésünkben, az jóval nagyobb örömhír birtokosa, amelyet már most el kezd élni. Mert ha már most újjászült minket az „élet adományozója”, a Szentlélek, ha már most van Atyánk a mennyben, ha már most bennünk lakozik a Fiú és mi a Fiúban, akkor már most magasabb szinten vagyunk, mint a teremtéskor, amikor még megvolt a kezdeti távolság, amelyet most hidalhatunk át személyes döntésünkkel a velünk egyesülni akaró Isten mellett. Ilyen örömhírt más, hamis Istenkép nem kínál nekünk.