Isten mindenkire annyi talentumot bízott, amennyivel képes gazdálkodni. Ahogyan azonban a több talentumot kapott teremtményeket legkönnyebben a gőg és annak következményei teszik tönkre, úgy a kevesebb talentummal gazdálkodóknak gyakran a félelem okozza a leépülésüket és bukásukat.

Az ezredfordulót követő évtizedekben egyre több könyv és szlogen keringett a világban arról, hogyan növelje az ember önbizalmát, vesse le gátlásait - csak azért, hogy aztán 2020-ban az egész világ rettegésben éljen egy láthatatlan járvány miatt, ami egyébként még csak nem is a történelem legpusztítóbb vírusa volt, mégis miatta tönkrement a gazdaság, mindenki teljesen más életstílust vett fel, sorra zártak be még a templomok is és az emberiség megbénult a félelemtől. Hol vannak most a magabiztosságra ösztönző szlogenek? Mégsem elég az embernek önmagában (és a tudományban) bíznia? Megláttuk, hogy bizony nem!

Mind a túl kevés önbizalom (ami félelmet szül), mind a túl sok önbizalom (amely gőghöz vezet) önmagunk valótlan megítéléséből fakad, de a gyümölcsei mindkettőnek hasonlók lesznek. A félelembe vagy gőgbe eső ember figyelme önmagára szűkül be: csak magával foglalkozik és nem érdeklik mások és azok érdekei. A gőgös áttapos más embereken, de aki fél, az sem törődik mással, csak önmaga túlélése, előnyhöz jutása érdekli, mindenki más kárára. A félelemben élő ember ugyanúgy alaptalanul, irreálisan bírál másokat és ítélkezik felettük, mint a gőgös, mert egyik sem képes önmaga tévképzetein túl meglátni mások valóságát és valódi szándékait! Mindketten képtelenek másokat önzetlenül szeretni, így egyre több és több bűnt halmoznak fel. Az önbizalom fejlesztése azért nem segít valójában az aggódó, görcsös emberen, mert továbbra is önmagára korlátozza a figyelmét, önmagával foglalkozik és éppen ezért könnyen átbillenhet a "sikeres terápia" a rokon bűnbe: a gőgösségbe, mivel a kettő közös alapja, az énközpontúság nem lett meggyógyítva. Mit kínál ezzel szemben Isten a félelem, aggódás, görcsölés ellen?

A Bibliában több mint 100-szor hangzik el a "Ne félj!" felszólítás. De nemcsak úgy önmagában, mindig van mellette rögtön egy ígéret vagy magyarázat, hogy miért ne féljen az illető, és az ok mindig az, hogy azért, mert Isten megsegíti, vele van, cselekszik. A "Ne félj!" felszólítást követő magyarázat az ember figyelmét rögtön önmagáról Istenre irányítja! Feltárja, hogy az adott esemény, amit átél az illető, Isten magasabbrendű tervei szerint miért és milyen célból történik, így az illető reálisan látja az eseményeket. A félelem nemcsak a másokkal való kapcsolatot teszi tönkre, hanem elhomályosítja az ember értelmét, realitásérzékét is. A rettegés általában mindig irreális! Olyan dolgoktól fél többnyire az ember, amik aztán soha nem következnek be! Azért torzul el így a józan ítélőképessége, mert úgy érzi, értelmetlen, kaotikus dolgok történnek vele, amik akár a legrosszabb felé is sodorhatják őt tehetetlenül. Mintha Isten nem is létezne! Holott valójában SOHA nem az a helyzet, aminek a rettegő ember eltorzult fantáziája lefesti! A valóság az, hogy a világot az a korlátlan hatalmú Isten irányítja, aki Maga a Szeretet és az egész világmindenségben különösen az embert szereti annyira, hogy az életét is képes érte adni és minden hajszálát számon tartja! Ráadásul milliárdszor milliárd angyal áll az Ő szolgálatában, akik közül egyetlenegy is hegyeket képes félrelökni, és milliárdszor több és hitelesebb információ áll a rendelkezésére, mint nekünk. A legnagyobb hatalmú földi uralkodó vagy akár maffiavezér is csak röhejes kis hatalommal bír ahhoz a hatalomhoz képest, amivel a világ teremtése előtt is létező Isten rendelkezik angyali seregei élén. És ez az Isten szeret, sokkal jobban szeret minket, mint mi azt el tudjuk képzelni! Csupán csak ennek az egy ténynek a megértése, amely gyakorlatilag Isten "definíciójából" fakad, már elűzhetne az ember szívéből minden félelmet!

Nem véletlenül mondja az Írás, hogy egyedül Istentől kell az embernek félnie. Azért, mert senki másnak nincs akkora hatalma, mint Neki, és Ő a legszorultabb helyzetből is ki tud menteni, mert még a világegyetem egyetlen megszokott törvénye sem köti meg a kezét. Ha akarja, egy szempillantás alatt kifordítja az univerzumot a sarkaiból vagy eltűnteti a kozmosz felét vagy akár a koronavírust is. Bárkit megmenthet és bárkire lesújthat úgy, hogy az ellen senki nem tud semmit tenni. Bárkinek adhat hatalmat és bárkitől elveheti azt, nem számít Neki semmit, hogy pillanatnyilag mik a hatalmi viszonyok. Pontosan ezért kell tőle mindenkinek félnie. Nem az számít, kinek mekkora önbizalma vagy ereje van, hanem az, hogy Isten kit segít és kit nem.  Ezért is van az, hogy akikben alapvetően benne van a félelem és rettegés lelke, azok pont a bukott angyalok! Ők érzik, hogy Kivel szegültek szembe és mi lesz a sorsuk. A rettegés (és annak továbbadása) a démonok lelkülete, Isten fiaiban a bátorság és szeretet lelkének kell uralkodnia! Mert a szeretet kiűzi a félelmet! (vö. 1Jn 4: 18) Ezért is fontos az, hogy az ember megértse, hogy mi Isten akarata és abban neki milyen szerepet szánt. 

A Bibliában sok nagyszerű példa van arra, hogy mindenekfelett ez számít. Gyakorlatilag az egész Ószövetség rávezeti az embert arra a szemléletre, hogy minden földi hatalom Istentől van, aki azt az uralkodót segíti, aki az Ő útjain jár és az Ő parancsainak megtartására neveli a népet, amelyik uralkodó pedig elfordul Tőle, azt Ő megfosztja hatalmától; ha pedig maga a nép pártol el Istentől, akkor csapásokkal téríti őt vissza a jó útra. Függetlenül attól, hogy felszínesen nézve milyen politikai taktikázásokkal, természeti folyamatokkal bontakoznak ki a változások, egyértelműen minden Isten akaratát követi, ami ráadásul nem is valami kifürkészhetetlen, értelemmel felfoghatatlan logikán alapszik, hanem olyan egyszerű elveken, amikhez nyugodtan lehet alkalmazkodni és bízni bennük: aki jó, azt Isten még akkor is megmenti, ha megpróbáltatásokon keresztül kell megedződnie, aki viszont rossz, azt Isten először figyelmezteti a megtérésre, majd lesújt rá. Minden esemény alapvető mozgatórugója tulajdonképpen ennyi. Azért, hogy ne éljünk bizonytalanságban, hanem alkalmazkodni tudjunk egy alapvető rendezőelvhez, ami alapján jó döntéseket tudunk hozni.

De említhetnénk további tanulságos eseteket is arra, amikor valaki erősebb ellenféllel állt szembe, de nem az számított, kinek mennyi az ereje, hanem az, hogy ki járt Istennel együtt. Mindenki ismeri Dávid és Góliát esetét, amikor a kamasz Dávidnak emberi számítás szerint semmi esélye nem volt legyőznie azt a hatalmas ellenfelet, akitől az összes harcedzett férfi is rettegett. Ráadásul még páncélja és rendes fegyvere sem volt, mert túl nagy volt neki, amit neki akartak adni. De hogy gondolkodott Dávid? Nem önmaga vagy a fegyverek erejében bízott, csak egyszerűen érezte, hogy nem hagyhatja, hogy az ellenség Isten népét becsmérelje és bízott abban, hogy mivel jó célért küzd, Isten meg fogja őt menteni - mint ahogy megmentette akkor is, amikor másokért küzdött az ellenféllel szemben (pl. a rábízott bárányt védte meg az oroszlántól). Lehet, hogy mindenki elképedt azon, hogy Dávid ki akart állni Góliát ellen, de tulajdonképpen számára ez egy ismerős helyzet volt, amiben lehetett Isten segítségére számítani, meg lehetett Isten terveiben bízni, függetlenül attól, hogy a világban felszínesen milyennek látszottak az esélyek. És mi történt? Úgy elsöpörte a nagyképű óriást, hogy az még mukkanni sem tudott! Vagy nézzük a nagy mennyei háborút: az egyik oldalon ott állt a bukott kerub, a Sátán és a vele tartó ördögök. A másik oldalon Mihály arkangyal és az ő angyali serege. A kilenc angyali rendben egy arkangyal alulról foglalja el a 2. helyett (az egyszerű angyalok után), míg a kerub felülről (a szeráfok után), köztük 6 rend a különbség! És az angyaloknál a rend nemcsak egyszerű pozíciót jelent a hierarchiában, hanem természetes erőt, hatalmat, képességeket is. De itt sem ez számított, hanem az, hogy ki küzdött Isten oldalán és ki nem. De említhetnénk még a kemencébe dobott ifjakat, Józsefet, Gedeont, Józsuét stb. akik mind hittel tudták legyőzni félelmüket és ellenfeleiket, miközben Isten a gőgös ellenségeket ezzel még jobban megalázta - vagyis mindenki esélyt kapott arra, hogy jobb legyen és belássa, hogy nem érdemes Istentől elpártolni. Pontosan azért kell egyedül Istentől félni - és senki és semmi mástól nem -, mert ez állítja helyre az emberben azt a hittel való látást, amely révén megmutatkoznak a felszíni minta mögötti valódi erőviszonyok.

Habár az Istenfélelem az egyetlen olyan félelem, aminek valóságos alapja van - és ezért is szünteti meg a többi alaptalan félelmet -, még Istennel kapcsolatban sem a rettegés a cél, nem ennek kell lennie az alapvető vallásos érzelemnek. Jól példázzák ezt - többek között - az alábbi bibliai versek is:

Mert nem félelemnek lelkét adott nekünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét. (II Tim 1:7)

A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben (I Jn 4:18)

Tulajdonképpen ismét azt látjuk, hogy nem az önmagunk felé fordulás, az ego felfújása ad magabiztosságot, hanem pont a társ felé fordulás, a szeretet, az összefogás a leghatalmasabb Úrral. Amely összefogás, együttműködés, szeretet nélkül semmit nem használ saját korlátolt erőnk. Az Istenfélelemben Isten hatalma felé fordulva megszűnik a másoktól való félelem, mert már nem a földi felszínre figyelünk, az Istenszeretet pedig feloldja ezt az utolsó félelmet is, mert már Istennel közösségben létezünk. A szinergiának (amelyről írtam az Istennel való együttműködésről írt bejegyzésben) pont az a lényege, hogy az emberi energiát megsokszorozza az, ha harmóniába kerül az isteni energiával. Az Istenszeretetben válik az ember valódi önmagává: Isten társává! És ha egyesül Istennel, egyesül az Ő hatalmával is, amelynél nincs nagyobb hatalom sem égen, sem földön. Így tudott mindenki hittel és bátran legyőzni nálánál nagyobb ellenfeleket.

Ez fokozottan érvényes az Ősellenségünkkel folytatott harcra. Miután egy arkangyal legyőzte a hatalmas kerubot, de ő ekkor sem tért meg, még lejjebb alázta Isten őt azzal, hogy a földre vettette le, ahol az embert tette uralkodóvá! Csak a Sátán megtévesztése az, hogy ő alapból uralja a világot, valójában Isten már az ember megteremtésével a földi uralkodót hozta létre, és Krisztus kifejezetten meg is mondta, hogy hatalmat ad nekünk a gonosz lelkek felett. Ahogy Mihály legyőzte a Sátánt, úgy mi is le tudjuk győzni, ha Istennel együtt harcolunk. Ha az emberiség csak annyit értene meg, hogy világunkban a gonosz nem más, mint egy kívülről támadó idegen ellenfél, akit nekünk mint az Isten adta kozmikus rendben kijelölt uralkodónak vissza kell vernünk, akkor már ki is űztük volna a gonoszt a mi világunkból, ahogyan az angyalok is kiűzték! Nem kell a démonoktól félnünk, mert Istennel le tudjuk győzni őket, akár minden kísértésből győztesen tudunk kikerülni, mivel nem mondta Isten soha, a bukás után sem az embernek, hogy visszavonja tőle a földi uralkodói státust, csak annyit mondott, hogy ez az uralkodás küzdelmesebb lesz! Hívőnek lenni nem azt jelenti, hogy mindig csak szép és kellemes dolgok történnek velünk, hanem sokkal inkább azt, hogy bármi történik velünk, abból mindig győztesként jöhetünk ki.

De térjünk vissza még egy kicsit a páli idézethez, hogy elkerüljünk egy másik szélsőséget: a vakmerő Isten-kísértést. Tökéletes fogalmazás az, hogy az erő nemcsak a szeretet, hanem a józanság mellett is szerepel. Sokan - leginkább pogány hatásra - azt hiszik, az Istennel való járás valamilyen látványos szuperképességgel ruházza fel majd őket. Pedig a történet pont arról szól, hogy a hittel Isten terveire kapunk rálátást és azokban szerepet, Isten tervei pedig értelmesek, bölcsek és egyúttal alázatosak, nem hivalkodóan, hanem általában láthatatlanul mennek végbe! Mert ilyen Isten természete. Ezért is szükséges a józanság lelke. Az Istenkísértés, vakmerőség tulajdonképpen abból fakad, hogy az ember nem Isten terveiben akar részt venni, hanem attól eltérő egyéni tervéhez szeretne csak többlet erőt kapni, hogy "felvághasson". Ha viszont eddig figyeltünk, akkor tudjuk, hogy ez nem így működik, mert a hitből fakadó bátorságnak pont az a lényege - és leginkább ez különbözteti meg a vakmerőségtől -, hogy az ember alázattal megismeri Isten tervét. Ebben utána már biztonsággal részt vehet, és bárhogy is néz ki a felszíni minta vagy a pillanatnyi állás, ő végül diadalt fog aratni Isten oldalán. Ha megnézzük a hit nagy példáit (és erről írtam máshol is), a legnagyobb valódi hit mindig egyértelmű igazságok logikus levezetésén - és sohasem vakmerő hősködésen - alapult: ha a századosnak engedelmeskednek a szolgák, akkor a nála nagyobb Úrnak is; ha a kutyák is esznek a lehullott morzsából, akkor a pogányokkal is tehet csodák Krisztus földi életében; ha Isten azt mondta, hogy Izsáknak utódjai lesznek, akkor képes őt feltámasztani akkor is, ha Ábrahámtól azt kéri, hogy ölje meg, stb. Sosem légbőlkapott vagánykodásra épült az igazi hit, hanem egyértelmű isteni kijelentések következetes, józan végiggondolására. Azaz: ha szeretettel egyesülünk Istennel és józanul megértjük az Ő terveit, akkor valóban erősek leszünk!

A fentieket végül egy aktuális példán is szeretném demonstrálni. Visszakanyarodva 2020 vírusjárványára, számos egyházi közösség sajnálatos módon ugyanolyan rettegésbe esett, mint a világ fiai, pedig pont ilyenkor kellene az Egyháznak megerősíteni az emberek hitét és elvenni a félelmeit! Felmerült az a feltevés is, hogy az Eucharisztia vírushordozóvá válhat, így nem célszerű a járvány alatt Benne részesülni. Szinte hallani lehetett Jézus sóhajának visszhangját, hogy vajon fog-e még hitet találni a földön, ha visszajön? (Lk 18:8). Mivel az Eucharisztiáról Maga Krisztus jelentette ki, hogy az az Ő Teste és Vére, egyáltalán nem vakmerő gondolat, hanem pont az Ő szavában való hit végiggondolása és megélése, hogy akkor az a Szentség, aminek ugyan a látható felszínen bor és kenyér formája van, valójában erősebb bármi másnál, mint ami az egész teremtett világegyetemben létezik, akár látható, akár láthatatlan! Azt is láttuk, hogy amikor Jézus földi teste érintkezett fertőző betegekkel, sosem Ő kapta el - vagy adta tovább - a fertőzést, hanem a betegek gyógyultak meg (ezt mindhárom szinoptikus Evangélista megörökítette: Mt 8:3; Mk 1:41; Lk 5:13). Ha tehát hiszünk abban, hogy az Eucharisztia Krisztus teste és vére, akkor tudjuk, hogy az nem hordozhat betegséget, mert erősebb nála. Ha ebben, hitünk központi titkában, nem tudunk hinni, akkor mégis miben hiszünk?

Ne féljünk tehát, hanem ismerjük meg Isten terveit, mert ha azzal harmóniába kerülünk, akkor mi is legyőzzük a világot!