Talán nincs is olyan ember, aki ne hordozna magában valamilyen olyan nagyobb sebet, fájdalmat, tragédia emlékét, amit akár évtizedek alatt sem képes feldolgozni. Különösen akkor, ha nem is közvetlenül minket ért a csapás, hanem szívünkhöz közel álló embereket, akiket szerettünk. Küszködik ezzel hívő-hitetlen egyaránt, de amíg a hitetlen nagyjából azzal a keserű gondolattal intézi el, hogy ilyen igazságtalan az élet (de nem mondhatni, hogy ettől megnyugszik), addig a hívőnek ki kell békítenie magában ezt valahogyan az igazságos szerető Isten képével, és ha nem sikerül, erre akár a hite is rámehet. Ennek a blognak pedig a hit védelme a célja. Bár a Biblia és a történelem nagy alakjai, szentjei is küszködtek ezzel a nagy kérdéssel, próbáljunk meg legalább olyan támpontokat felállítani, amivel a hitünk megszilárdulhat és a fájdalom is enyhülhet.

Ilyen csapásokra a hívők leginkább úgy szoktak reagálni, hogy fogadjuk el Isten "kifürkészhetetlen" határozatait, meg hogy joggal viseljük büntetésül a szenvedéseket, inkább itt szenvedjünk, mint a túlvilágon, ahol majd végül helyreállnak a dolgok. Ezek nagy része valóban jogos, mivel az ember alapból hajlamos túlértékelni önmagát és azt hinni, hogy sok mindent megúszhat, aztán amikor mégis csapás éri, megdöbben, hogy ezt most miért kapta. Ilyenkor valóban az a legjobb, ha önmagunkba szállunk, bűnbánatot tartunk és megtisztulunk a bűnünktől. Mert józanul belátható, hogy valóban sokkal jobb a jelen világban olyan szenvedést elviselni, aminek előbb vagy utóbb mindenképpen vége lesz, mint az örök kárhozatra jutni, mivel gyötrelmes földi utunk során azért jó dolgok is történnek velünk, és a csapások amúgy is lelkünk megtisztítására, jobb cselekedetek véghezvitelére ösztönöznek minket - amit egyébként nem valószínű, hogy megtennénk -, amelyekkel örök kincseket gyűjthetünk. Az ilyen esetek többsége valóban lelkünk megmentése végett adatott nekünk (és erről írtunk a Rosszról szóló cikkben is). De minden ilyen csapást ebbe a kategóriába sorolni nemcsak, hogy nem nyugtatja meg a lelkünk, hanem sokszor természetesellenes, irreális viselkedés, Biblia- sőt akár még Istenellenes is lehet!

Ha minden csapást úgy értelmezünk, hogy azt jogosan kaptuk, akkor mit kezdjünk azzal a számos bibliai résszel, amikor pl. Dávid király ellenségei meglakolásáért fohászkodik Istenhez a Zsoltáraiban, vagy egyáltalán azzal, amikor a tökéletes Istent idézi Pál Apostol:

"Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr." (Rm 12:19, id: VMóz 32:35)

Egyfelől, ha nekünk el kell fogadni a csapást és nem szabad bosszút állni, miért szabad Istennek, aki bűntelen és tökéletes? Másfelől, ha túltoljuk azt a gondolatot, hogy mindenki jogosan szenved az őt ért csapásokért, akkor nem értjük, Jézus és a szentek miért szenvedtek annyit és hasonlók leszünk Jób barátaihoz is, akik csak ezt tudták Jób szenvedéseire válaszolni, de ettől nem nyugodott meg senki és Isten sem dicsérte meg őket. Ilyenek miatt bekerülhet tudatalatt a gondolkodásunkba egy olyan defekt, hogy talán Isten nem olyan tökéletes, igazságos és jó, mint eddig gondoltuk - és minden ilyen gondolat, amely "titkos féregként rág", egyre nagyobb károkat okozhat a lelkünkben! Próbáljuk meg inkább helyre tenni ezt az egészet!

Induljunk ki például a 7. Zsoltárból, mivel ebben Dávid király több gondolata is visszaköszön egyfajta összefoglalásként. Mint minden embernek, neki is az első gondolata az, hogy Istenhez fordul, hogy szabadítsa meg ellenségeitől. Még ha magas szinten Isten atyai szemszögéből van is célja a szenvedéseknek, az emberi, gyermeki reakció mindig az, hogy először szabadulni akarunk tőle. Ugyanezt a természetes reakciót váltja ki az együttérző emberekből az, ha másokat lát szenvedni, akiket szeret. Még ha hasznára is válik végső soron az illetőnek a szenvedés, akkor is a szeretet és együttérzés arra indít első sorban, hogy imádkozzunk az illető szenvedéseinek megszűnéséért, gyógyulásáért. Ez egy teljesen természetes reakció, hiszen a szenvedésről a szívünk mélyén tudjuk, hogy akkor sem normális dolog, ha Isten adott esetben fel tudja azt jóra is használni. Ha tovább olvassuk a Zsoltárt, Dávid király második reakciója az, hogy ha bűnei miatt éri a szenvedés, akkor jogosan kapja azt, akkor érjék a csapások! Itt már magasabb szinten látja az egész jelenséget. De a feltételes mód - kiegészítve Dávid király vagy akár Jób többi gondolatával, amikor hangoztatja, hogy ok nélkül gyűlölik őt ellenségei, ártatlanul szenved - arra utal, hogy ha viszont nem saját bűnei miatt támadtak rá ellenségei, akkor bosszúért kiált, és végül Isten igazságszolgáltatásával zárul a zsoltár. Mert vannak olyan helyzetek, amikor megvizsgáljuk lelkiismeretünket. megbánjuk a bűnünket, de - ha őszinték vagyunk - ezután is úgy érezzük, hogy aki ellenünk elkövette a bűnt, annak nem volt oka ekkora fájdalmat okozni nekünk. Nem ártottunk neki semmit, sőt adott esetben jókat tettünk vele, amit ő rosszal viszonozott! Nem ilyenek az ördögök is? Azokkal az ördögökkel, akik minket kísértenek, nekünk ártanak, szüntelenül azon munkálkodnak, hogy minket a legsúlyosabb sorsra, az örök kárhozatra juttassanak, vajon mi személyesen mit tettünk? Mit ártottunk nekik, ami miatt ők el akarnak minket veszíteni? Ha egy ember a rosszért rosszal fizet nekünk, abban talán még van valami emberi logika szerint indokolható, de ha valaki a semmiért vagy a jóért fizet rosszal, az az ember az emberi természettől is idegen ördögi természetet követi és ez semmilyen szempontból nem normális dolog, világunk durva megsértése! 

Ha megnézzük az összes fenti gondolatmenetet, tulajdonképpen egyetlenegy minta és vágy rajzolódik ki mögöttük, ami legalizálja az isteni bosszút: valamikor nem saját bűnünk vagy egonk miatt ér minket csapás, hanem olyan igazságtalanság ért, ami azt a vágyat ébreszti fel bennünk, hogy a világnak ez a fajta eltorzulása legyen helyreállítva, mert egy igazságos világban szeretnénk élni, ahol újra rend lesz! Isten ítélje meg a feleket - az elkövetőt és az áldozatot is - és szolgáltasson igazságot! Ez egy teljesen jogos vágy, ami az igaz emberek sajátja, és ennek hiánya vezet el ahhoz, hogy megkeseredve elfogadjuk, hogy a világ igazságtalan és nem hozható helyre! De a hívők éppen azért fordulnak Istenhez, mert hiszik, hogy Ő helyre tudja állítani a jogot és igazságot! Aki az igazság helyreállásáért küzd, abban isteni eredetű lelkület van és nem feltétlenül pusztán saját egojának megsértése hajtja. Sokkal igazabb az az ember, aki nem fogadja el a rosszat, mint az, aki beletörődik, hogy "ilyen a világ".

Ha megnézzük, ezzel a megbocsátás sincs ellentétben. A megbocsátás is a rendet akarja helyreállítani. Ezért van értelme a megbocsátásnak elsősorban akkor, ha abban maga a bűnbánó is aktívan, tudatosan részt vesz. A bűn egyszerű "elnézése", "el nem ítélése" egyáltalán nem keresztény vagy isteni magatartás, mert ettől nem áll helyre a rend és igazság, pont az istentelen bűnösök azok, akik nem ítélik el a bűnt és hagyják terjedni! Ha azonban a bűnös meg akar javulni, el akarja hagyni bűnös útját, a megbocsátással helyreállítjuk a megsértett rendet és levesszük a megtérő válláról a bűn miatt hordozott terhet is. Ő a bűnbánattal és megtéréssel, mi a bűnbocsánattal szabadítjuk fel a bűnöst a bűntől és következményeitől, hogy újra tisztán mehessen tovább az úton, felszámoljuk a köztünk beállt törést és kijavítjuk a világunkat ért csorbát. Ha valaki elkövetett ellenünk egy igazságtalanságot, de nem kért bocsánatot, nem tért meg, akkor azért nem tudunk teljesen békére találni akkor sem, ha próbálunk neki megbocsátani, mert az elkövetőben benne maradt egy olyan defekt, aminek helyre kellene állnia saját lelkében! Némi mentségként legfeljebb az szolgálhat, ha az elkövető nem tudatosan cselekedte a bűnt - és ha megfigyeljük, Jézus halálakor is azért kérte az őt halálba küldő tömeg bűnének bocsánatát, mert a tömeg nem tudta, hogy mit cselekszik. De ha megmarad az elkövető a bűnben, akkor mi is érezzük a fennálló defektet, még akkor is, ha megpróbáljuk magunkban valahogy túljutni a fájdalmon. Ha nem történik bűnbánat, hogy állhat helyre teljesen a rend? Mégis úgy tűnik, sok mindent megúsznak a bűnösök, és ez fáj nekünk. Mert egyfelől nem történt bocsánatkérés, másfelől az isteni igazságszolgáltatás is várat magára.

Ennek a sajátos "patthelyzetnek" a jobb megértéséhez még magasabb szintről kell azt megvizsgálni. Nézzük meg ezt a bibliai jelenetet:

És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, a kik megölettek az Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, a melyet kaptak. És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, a kik a földön laknak? Akkor adatának azoknak egyenként fehér ruhák; és mondaték nékik, hogy még egy kevés ideig nyugodjanak, a míg beteljesedik mind az ő szolgatársaiknak, mind az ő atyjokfiainak száma, a kiknek meg kell öletniök, a mint ők is megölettek. (Jel 10: 9-11)

Több minden van benne ebben a három mondatban, amivel még tisztábban látunk, ha megértjük az apró részleteket is. Egyrészt az, hogy még maguk a szent vértanúk is, akik az életüket odaadták Istenért, szintén jogosnak tartják, hogy Isten bosszút álljon a vérükért. Isten sem mondja, hogy nem jogos ez a kérés, azt se mondja, hogy nem fog bosszút állni, hanem azt mondja, hogy várjanak még egy kis ideig, és addig ne háborogjanak. De nemcsak ennyit mond, hanem már most megjutalmazza őket azzal, hogy fehér, tiszta, angyali ruhát ad rájuk, jelezve, hogy tudja, hogy ők a jót érdemlik. És mi a várakozás oka? Itt egy első ránézésre nagyon furcsa választ látunk: még nem érték el azoknak a számát, akiknek meg kell halniuk Istenért. Ez az a szint, amit már emberileg nehezebb értelmeznünk, mert ha önmagunkból indulunk ki, akkor botrányos dolognak látszik, hogy valamifajta "statisztikagyártás miatt" az adott számú embernek mindenképpen meg kell halnia és Isten csak azután lép! Ilyen kretén gondolat azonban csak bennünk, emberekben foganhat meg, Istennél ez fel sem merül! A Mindenség Urának ugyanis vannak olyan globális "makro" tervei, amibe mi egyszerűen helyzetünkből fakadóan nem tudunk belelátni emberként, akármennyire is szentek vagyunk. De bízhatunk benne, hogy Isten magas szintjén sincs másképp: Ő ott is úgy rendezi el a dolgokat, ahogy a lehető legjobb az embereknek, akit annyira szeret, hogy az életét is odaadta érte! Mivel a szentek jól ismerik Istent, ez a válasz számukra megfelelő. Próbáljuk meg mi is mögötte meglátni, amit emberileg fel tudunk még fogni abból az alapvető és vitathatatlan igazságból kiindulva, hogy Isten tökéletesen jó, bölcs, mindenható, és bármi pozitív tulajdonságot ismer az ember, az csak azért van, mert Isten azt felfoghatatlanul tökéletesebben birtokolja.

Az, hogy van egy bizonyos meghatározott mennyiség, azt jelenti, hogy nem szabadult el a gonosz és randalírozik féktelenül, hanem a legnagyobb globális aljasságok is egy precízen, pontosan meghatározott keretben és határok között zajlanak le, amit Isten határoz meg. Ő nem csupán siránkozik a gonoszság miatt, hanem tökéletesen kimért számításokkal teljesen a kezében tartja a dolgokat akkor is, amikor mi úgy érezzük, hogy tombol a gonosz! Ha pedig eléri a gonosz ezt a határt - amely egy bizonyos hatás kiváltása miatt szükséges -, akkor egyetleneggyel sem fog több ember meghalni, Isten utána nem kezd el "birkózni" a gonosszal, hanem azonnal véget vet a gonosz további terjedésének, mert ekkora hatalma van vele szemben!

Adjuk még ehhez a gondolathoz hozzá Isten haragjának további képeit: amikor a Jelenések Isten haragját megtelt poharak kiöntéséhez hasonlítja, amikor Keresztelő János mondja, hogy a fejsze már ott van a fák tövénél, és amelyik nem hoz gyümölcsöt, az kivágatik, vagy a Biblia eredeti nyelvének szóhasználatát, amely a bűnt gyakran adósságnak nevezi, a bűnbocsánatot pedig az adósság elengedésének. Ezek mind arra utalnak, hogy amikor a gonosz fellép, akkor Isten azt rögtön jegyzi és azonnal előkészíti annak büntetését, annak elpusztításának eszközét! Nem sápítozik, álldogál szomorúan, hogy hátha mégis lesz valami, hanem már eleve akkor ott van bekészítve a büntetés, amikor a gonosz megtörtént, amit onnantól kezdve bármikor be lehetne vetni!

A várakozás oka pedig szintén nincs annyira elrejtve előlünk, mint esetleg gondolnánk. Mt 13: 24-30 a búzáról és a konkolyról szóló példabeszéd. Hogyan reagálnak az angyalok a földi rosszra? Amint meglátják a rossz megjelenését, azonnal ki akarják azt irtani! Tudjuk azt is, hogy ők már sikeresen kiűzték a Mennyből a Sátánt és az őt követő ördögöket, nem maradt az ő világukban semmi gonosz, és ez a győzelem alapvetően meghatározza látásmódjukat. Aki ki akarja irtani a gonoszt, abban angyali lelkület van! Isten azonban felhívja az angyalok figyelmét arra, hogy a földi világ természete különbözik a mennyeitől, nem annyira polarizált. Itt együtt nő a jó és a rossz, az emberek között szorosabb kapcsolat van, és a rossz azonnali kitépése miatt a jó is kárt szenvedhet. Isten nem akarja, hogy az angyalok esetleg akaratlanul is olyat tegyenek, amivel ártanak akár csak egy jónak is. A jó és rossz egyfajta sajátosan emberi összefonódása és közelharca a mi világunknak egyik olyan alapvető jellegzetessége, amit azért nem veszünk észre, mert annyira benne élünk, hogy nehezebb kívülről, a tisztább angyali szemekkel látni azt. A jelen világban Isten célja ezért nem a rögtönítélés, hanem minél több jóra törekvő ember megmentése a szabad akarattal együtt! Ezért van az, hogy Isten nem rögtön sújt le a bűnösökre, hanem várja az ő megtérésüket is, figyelmezteti, kéri őket, hogy a rossz helyett a jó utat válasszák. Hogy elkerüljék a bekészített büntetést! Mert mi is követünk el a jó tettek mellett rosszakat, amiért szintén büntetést érdemelnénk, mégis szeretnénk azt elkerülni, és biztosak lehetünk abban is, hogy az a szemét alak, aki minket tönkretett, szintén tett azért élete során jó cselekedeteket is, csak mi azt nem láttuk. Isten viszont az összes ember minden tették látja! Az Úr egy sokkal-sokkal komplexebb rendszert kormányoz, mint amit mi az egész képből fel tudunk fogni, sokkal több információ alapján szolgáltat igazságot, büntet vagy irgalmaz, ezért is utalta a saját hatáskörébe az ítéletet és annak végrehajtását, a bosszúállást. Ezért is mondta, hogy ne mi álljunk bosszút önmagunkért, hanem hagyjuk rá Istenre a bosszút! Mi úgysem tudnánk megfelelően ítélni, mert csak saját fájdalmunkat érezzük és számos dolgot nem ismerünk, de Isten tökéletesen tudja, hogy melyik ember mit érdemel, hogyan lehet ő a lehető legjobb irányba terelni és mikor mennyit kell kapnia. Ő látja az embereknek a jövőjét is és ennek megfelelően időzít a dolgokat. Ha mi akarnánk bosszút állni önmagunkért, mindenbizonnyal nem a legmegfelelőbb eszközt használnánk erre, ami miatt még önmagunknak is további szenvedéseket okozhatunk, amellett, hogy a tartós haragtól és frusztráltságtól a lelkünk is megbetegedne és mi magunk is a bűn és hitetlenség útjára sodródhatnánk.

Teljesen biztosak lehetünk azonban abban, hogy Isten jól és igazságosan jár majd el a Neki átadott ügyünkben. Sőt abban is, hogy nemcsak "ügyvédként" fog minket védeni, hanem bíróként is ítéletet fog tartani. Megmondta előre, hogy a jelen dinamikus, szövevényes türelmi, kegyelmi rendszernek - amelynek célja minél több ember megmentése - egyszer vége lesz és akkor már végleg elválik a jó és a rossz az utolsó és végleges igazságszolgáltatással. Isten a búzáról és a konkolyról szóló példabeszédben, a vértanúknak adott válaszában és még rengeteg más helyen is egyértelműen megmondta, hogy lesz egy végső nagy ítélet, aratás, bosszúállás, ami után végleg elválasztásra kerülnek a jók és a rosszak. Semmi nem marad megtorlatlanul, ami nem nyert bocsánatot, használva lesz a bekészített fegyver. Sőt: a Biblia utolsó fejezetében vagy egy érdekes mondat (Jel 22: 11), ami ara utal, hogy az Ítélethez közel, amikor Isten türelme a végéhez közeledik, már nem annyira az lesz a cél, hogy minél több ember megmeneküljön, hanem hogy váljon nyilvánvalóbbá, hogy ki melyik oldalon áll és mit érdemel. A végső időkben mindenbizonnyal meg fogjuk érezni az ítélet előszelét: hogy a rossznak ütött a legutolsó órája, hogy helyreálljon végleg a rend!

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy ha csapás ér minket, mindig jó dolog saját magunkban bűnbánatot tartani, elhagyni bűnös tetteinket és a jó úton menni tovább. A világban lévő gonoszt viszont nem kell elfogadni, teljesen jogos és nem elfojtandó a bennünk lévő indulat, amely szeretné azt kiirtani, elsősorban azzal, hogy az ellenünk vétkező bűnös szintén megtér és megbocsátunk neki, de ha ez nem történik meg, akkor Isten akkor is vessen véget annak a rossznak, amit az illető hordoz magában. De hogy Isten ezt hogyan és mikor teszi meg, azt bízzuk rá, mert mi nem tudjuk ezt kezelni. Ha mi akarunk bosszút állni, akkor tovább hordozzuk a fájdalmat önmagunkban, amely csak emészti a lelkünket. Ha nem kért bocsánatot az illető, akkor az isteni igazságszolgáltatásba vetett hitünk fog megnyugvást adni, az, hogy teljesen rábízzuk Istenre az illető további sorsát, lerakjuk Elé az ügyünket. Ő látja az illető minden tettét, tudja, hogy mit kell vele tenni, a rosszra már annak elkövetésekor bekészítette a büntetést, és tudja, hogy mikor és hogyan kell azt alkalmazni, de szeretné azt is, hogy az adott ember inkább megtérjen Az isteni igazságszolgáltatásban való hit nem valami sápadt reménykedés, hanem a legerősebb bizalom Isten ítélőképességében és hatalmában, amely jóval meghaladja a mi igazságosságunkat, így megnyugodhatunk, hogy jó kezekben van mindenkinek az ügye Nála. Jelen világunkban Isten igyekszik - velünk együtt - lehetőleg minél több embert megmenteni, de ezt nem a végtelenségig folytatja, mert egyszer vége lesz ennek és akkor minden végleg helyreáll. Nem reménytelenül várakozunk, a lényeg az, hogy mi magunk minden erőnkkel igyekezzünk azon, hogy az ítéletkor majd a jó oldalon álljunk. Minden más sokkal kevésbé számít.