Az Eucharisztia/Úrvacsora/Oltáriszentség szentsége az Egyház központi misztériuma, mégis e téren sajnos többféle eltérő értelmezés, tanítás létezik a különböző felekezetekben. Véleményem szerint ezek a viták leginkább azokról a „technikai” természetű dolgokról folynak, amelyek előtt az elmének, mint isteni titok előtt, meg kellene alázattal és csendben hajolnia. A templomi istentisztelet mintául szolgál arra is, hogyan kell a hétköznapokban Istent imádnunk, és amikor a Liturgia keretében elhangzanak Krisztus „alapító igéi”, a résztvevők nem kezdenek belekukucskálni a kehelybe vagy mintát venni belőle, hogy kémcsövekben laborba szállítsák, hanem a papság és a hívek együttesen leborulnak a nagy titok előtt. Ugyanilyen lelkülettel kellene meghajolni annak a teológiai titoknak a technikai részletei előtt, amelyben Krisztus a kenyeret és a bort saját testének és vérének deklarálja. Végső soron hogyan akarjuk megmagyarázni azt, hogyan van pontosan jelen Krisztus az Eucharisztiában, amikor olyan kérdésekre sem tudjuk a választ, hogy hány dimenziós a tér, pontosan milyen energiákból állnak a létezők (mit takar a sötét energiának és anyagnak nevezett ismeretlen terület?), hol van ezeknek az energiáknak a határa (ha van), mi különbözteti meg az élőt az élettelentől ilyen szinten, mi a közös és mi az egyedi, hogyan kapcsolódik pontosan a lélek a testhez, mi a különbség a jelenlét és a "benne lakozás" között stb.? Ennél többet, jobbat szerintem nem mondhatunk, ha maga a Teremtő nyilvánította ki, hogy Ő "úgy van jelen" a kenyér és a bor szentségében, mint ahogy egy (isteni) személy jelen van a testében és a vérében. Ha ez a jelenlét csupán szimbolikus lett volna, akkor János evangéliumának 6. részének második felében Krisztus ezt megmondta volna, amikor az emberek amiatt kezdték elhagyni, mert nem fogták fel, hogyan adhatja eledelül a testét. Krisztus itt nem kezdi magyarázatokkal enyhíteni a kifejtett igazságot, továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy az Ő teste valóban táplálék, amely örök életet ad, majd felteszi a kérdést, hogy - még ha nem is tudják ezt tanítványai jelenleg felfogni - el akarják-e emiatt hagyni Őt vagy nem.

Nekünk is ezt a kérdést kell megválaszolni első sorban önmagunk számára: saját korlátozott felfogóképességünkhöz vagy Krisztus szavaihoz ragaszkodunk, amikor a Szentségek Szentségéről, a legnagyobb misztériumról beszélünk? Az Eucharisztia valójában egy olyan Isten ajándéka az embernek, Aki mindenható, tökéletesen ismeri a világ belső struktúráját, és felfoghatatlanul szereti az embert, éppen ezért a legkáprázatosabb ajándékot adja neki benne: Önmagát a legtökéletesebb egyesüléssel! Hogy ezt fel tudjuk fogni olyan szinten, hogy ne valami kisebb, csorbított értelmezést tegyünk magunkévá ehelyett, véleményem szerint hasznos megvizsgálni az Eucharisztia szentségének helyét és jelentőségét két üdvtörténeti vonalon. Az egyik a bukás folyamatának megfordítása, a másik az Asszony teremtése.

Ha az Eucharisztia szentségének vételét összehasonlítjuk a bukás mozzanatával, láthatjuk, hogy a kettő egymásnak teljesen tükörképe. Az Eucharisztia szentsége gyógyítja meg az emberben a bukást. Ami azonos bennük az az, hogy mindkettőt kívülről fogadja be az ember az evés révén, illetve a fa motívuma (Jó és rossz tudás fája szemben a keresztfával, amelyre az „Élet Kenyere” feszíttetett, vérét ontva). A bukáskor Isten úgy szólt, hogy „Ne edd, mert meghalsz!” (IMóz 2: 17), az Eucharisztiával kapcsolatban pedig azt mondja, hogy „Edd, hogy éljél!” (Jn 6:54 illetve az alapító igék felszólításai).  Az első esetben az ember nem hallgatott Istenre. Akkor halált még nem látott, de elég kellett volna, hogy legyen az Isten szavában való bizalom, hogy elkerülje az evést. Az Isten szavába vetett bizalom megrendült, amikor az ember inkább hitt a szemének (ehető gyümölcs) és fülének (Kígyó hazugságai), mint a láthatatlan Istennek. Azóta tudjuk, hogy meghalunk, láttuk a halált, sőt az is meghal testben, aki részesül az Eucharisztia szentségében. De pont ezért állhat helyre Isten szavában a bizalom: hogy annak ellenére, hogy látjuk a halált, bízunk ismét Isten szavában, hogy Ő fel fog támasztani örök életre. Másképp nem gyógyulna meg az emberben a bizalmatlanság, a kételkedő hitetlenség Istennel szemben. Ha az Eucharisztia már most romolhatatlanná tenné látható testünket, az emberek megint csak a láthatóra való koncentrálás miatt, evilági érdekből vennék magukhoz azt. Aki annak ellenére hisz a feltámadásban, hogy mindenki halálát látja, csak azért, mert Isten szavának hisz, abban ellentétes lelkület van, mint Ősszüleinkben bukásukkor. Ők a láthatót és a teremtmény szavát előbbre helyezték a láthatatlan Isten szavánál, nekünk a láthatatlant kell előrébb helyeznünk a láthatónál és Isten szavát a teremtményekénél.

Amikor Ősszüleink leszedték a gyümölcsöt és azt magukba fogadták, az Isten iránt engedetlenséget, a jó és rossz dualizmusát, az önerőből történő megistenülés sátáni szellemét fogadták be lelkükbe. Nem rossznak lettek teremtve, a rossz kívülről jött az emberbe! Az Eucharisztia szentségének vételével Istennek engedelmeskedünk az örök élet reményében, amelyben megszűnik a rossz és a jó homogén világa uralkodik ismét, és bízunk az Ő megváltásában. Nem a jó-rossz kettősségében akarunk élni, hanem a jó egységében. A kezdeti gyümölcs emellett egy olyan tárgy volt, amely a természetben létezett, és amelyben nem volt benne az ember pozitív tevékenysége, tehát egyfajta kezdeti állapot elromlása volt minden tekintetben. Amikor magunkba fogadjuk az Eucharisztiát, akkor gyakorlatilag az egész üdvtörténetet tesszük magunkévá. Egyrészt a bukás után az egyik alapvető büntetés volt az, hogy a természet átalakításának, művelésének kezdeti paradicsomi emberi feladata megnehezült, a föld rossz gyümölcsöket is termett és verejtékes munkával kell megdolgoznia az embernek a betevő falatért. A bor és a kenyér egyike sem található meg a természetben, az az ember természetátalakító munkájának gyümölcseként jön létre tipikusan emberi és alapvető táplálékként. Az ember tehát vállalja a büntetést és ezt a fáradságos munkát és áldozatot, amelyben a saját bukása miatt megátkozott földből mégis jobb, nemesebb dolgot hoz elő, megművelve azt (ahogy még a bukás előtt kérte Isten), Isten pedig elfogadja, megáldja, sőt a legnagyobb szentségbe emeli be ezt az emberi munkát. Isten elfogadja azt, hogy annak a munkának a gyümölcse legyen az Ő teste és vére, megváltó tettének központi szentsége, amellyel az ember átalakítja a teremtett természetet! Hallatlanul nagy dolog az, hogy Isten erre olyan eszközöket használ, amelyet nem közvetlenül Ő teremtett, hanem az ember hozott létre. Egyúttal ez azt is jelzi, hogy az üdvösséghez nem elég az ember passzív befogadása, hanem neki magának is fáradoznia kell a világ fejlettebb szintre emelésén, átlényegítésén, és azt Istennek fel kell ajánlania, aki ezt elfogadja, megáldja, még magasabb szintre emeli és átlényegíti, hogy az ember üdvére legyen! Az ember és Isten közötti együttműködés, munkálkodás, teremtés-átalakítás, kölcsönös adás-befogadás leggyönyörűbb és legmagasztosabb példája is egyúttal az Eucharisztia.

De a földi, emberi dimenzió, áldozatvállalás csak az egyik, a másik az isteni dimenziója a szentségnek (és a kettő összefonódásának technikai részletei előtt inkább hallgassunk alázattal, de fontoljuk meg azt, hogy Isten, a mindenség fenntartója, gyakorlatilag mindenütt jelen van, tehát számára az lenne a "nagyobb gond", ha nem lenne jelen az Eucharisztiában, mint az, hogy ott is jelen legyen), amelyben Isten adja érettünk testét és vérét, amely gyakorlatilag az üdvözülésben vállalt isteni szerep „sűrítménye”. Ugyanis ahhoz, hogy ebben higgyünk, hinnünk kell abban, hogy Isten tényleg megtestesült, emberré lett és meghalt érettünk, és bűneink bocsánatára azt a tökéletes áldozatot hozta meg érettünk, amelynek előképe volt (többek között) a páskai bárány, de gyakorlatilag minden áldozat. Az Ószövetség utolsó, legnagyobb prófétája, aki az Újszövetség közvetlen előhírnöke lett, Keresztelő Szent János nevezte "Isten bárányának" Krisztust, megkoronázva ezzel a névvel tulajdonképpen az egész ószövetségi törvényt és prófétákat. A páskai bárány pedig egy hibátlan bárány volt, amelynek vére megmentette a haláltól azokat, akiknek háza azzal megjelöltetett és akik annak leölt testét elfogyasztották. De a többi ószövetségi áldozatban is közös motívum volt, hogy valaki bűne helyett egy áldozati állat halt meg, ami után – a legtöbb esetben – el is fogyasztották a leölt állatot, egyesülve az áldozattal. Amennyire valóságos, de önmagán túli igazságokat is tartalmazott mind a jó és rossz tudás fája, mind az ószövetségi bűnbocsátó és életmentő áldozatok szertartásai, annyira valóságosan fonódik össze az Eucharisztia szentsége Magával Isten Fiával. Amikor magunkhoz vesszük hittel a Szentséget, akkor hiszünk mindabban, amit Krisztus tett értünk és amire előtte készítette fel az emberiséget Isten, és ezt látható módon is megvalljuk, és ezzel a mozdulattal testileg és lelkileg is, teljes valónkkal, szándékosan egyesülünk Isten egész megváltó művével, annak a legszorosabb értelemben – és nem csak elméletileg vagy jelképesen – részévé akarunk válni.

Végül, míg a kezdeti gyümölcsöt az ember egyedül fogyasztotta el, egyedül bukott el, addig az Eucharisztiában már Isten - és az egész Egyház közössége - is benne van, tehát nem mondhatjuk semmilyen szinten, hogy az ember egyedül, önmaga erőfeszítésivel is képes üdvözülni. Egyedül el tud bukni, de üdvözülni csak az Istennel való szoros összefonódással képes, Isten és az Ő megváltó művének önmagába befogadásával (a tiltott gyümölcs helyett). Aki elutasítja az Eucharisztia szentségében való részesedést, az - akárhogy is áltatja magát - elutasítja Krisztus megváltó művét, a templomot/egyházat elutasító keresztény nem keresztény. Festék nélküli festmény: pont a lényeg hiányzik. Krisztus egyértelműen megmondta: az Isten és az ember közötti Új Szövetséget az Eucharisztiában - és nem másban - hozta létre, ez az Újszövetség Vére, amivel a legerősebb szerződéseket megpecsételik! Érdemes itt megfontolni, hogy miért van az, hogy a Sátán pont azzal kísértette meg pont azt a lényt, akit Isten eleve saját képére és hasonlatosságára teremtett, hogy "olyanok lesztek, mint Isten". Nem önmagában az a baj - mint egyesek gondolják -, hogy az ember Istenhez akar hasonlóvá válni (hacsak nem arra törekszik, hogy Isten helyett akar ő istent játszani), hiszen eleve Istenhez hasonlónak lett teremtve az ember, ez Isten akarata, hanem ez egy nagyon ravasz taktikai csúsztatás volt a Sátán részéről! Mert a bűntelen embernek tisztább volt az értelme, így ravaszabban kellett lépre csalni. A Sátán ezzel az "olyanok lesztek, mint Isten" szöveggel az ember legbelső lényegi törekvését, vágyát szólította meg. Hiszen az ember az Istenhez való hasonlatosságban tud igazán kiteljesedni, abban valósítja meg saját magát, arra rendeltetett. Csakhogy a Sátán erre ravaszan egy olyan utat kínált, amiben megbomlik az Istennel való kapcsolat, mert ezzel együtt rögtön megrendítette az Isten szavában való bizalmat az emberben, mintha Isten hazudott volna. Ha pedig megrendül az ember bizalma abban, ami az Istennel való kapcsolat egyik legkonkrétabb csatornája volt, azaz Isten Szavában, akkor az megbontja az egész kapcsolatát Istennel. Az ember pedig nem tud Istenhez hasonlóvá válni Isten nélkül, hiszen Isten lényege a szeretetközösség és az Istenhez való hasonlatosság kiteljesedésének lényege az ebbe a szeretet-közösségbe való befogadás. Nagy misztika ez, és a Sátán ravaszságával pont az Istenhez való hasonlatosság alapját rombolta le azzal, hogy az ember ez irányú vágyára egy Istentől eltávolodó utat kínált!

Hogyan állítja helyre és teljesíti ki tehát Isten ezt a kapcsolatot, amelyben az ember ismét hasonló lesz Istenhez? Itt térünk rá a másik vonalra: az Asszony vonalára, amely nemcsak az Eucharisztia szentségére és az Egyház megalapítására, de az egész Teremtésre magyarázatot ad, és ezt magyarázta el már kezdetben Isten megteremtett képmásának, amikor annak Asszonyát csak később alkotta meg (és amire már utaltunk a Szentháromságról szóló cikkben is). A Teremtés történetének az a részlete, amelyben Isten látja, hogy minden jó, kivéve egyet, hogy Ádám egyedül van, majd először az állatokat vezeti hozzá, de aztán az se segít Ádámon, csak az Asszony megteremtése, véletlenül sem úgy értelmezendő, hogy az a felfoghatatlan intelligenciájú és hatalmú lény, aki az egész világot megalkotta, a végén mégis hibát vétett, amit kísérletezgetve próbált helyrehozni, aztán harmadszor azért csak sikerült, amit végül az ember hagyott jóvá. Nem, Isten ezzel céltudatosan akarta ez ember tudomására hozni a legnagyobb titkot, amely az egész teremtés és üdvtörténet értelme, oka, célja, ezzel magyarázta el frissen teremtett képmásának, hogy miért teremtette őt meg, mi az emberi élet értelme. Merthogy Ádám Isten képmása volt, és hiába élt egy teljesen jó világban egyeduralkodóként a Paradicsomban, mégsem volt hozzá hasonló társa. Gondoljunk bele: Isten a Teremtés előtt, de még az angyali világ megteremtése után is, nem hasonló állapotban volt, mint Ádám Éva előtt? Egyes filozófiai-teológiai elméletek azt hangsúlyozzák, hogy Isten tökéletes elégedettségben létezik és a Teremtés csak amolyan esetleges opció volt az Ő kegyelméből. Én ezzel nem értek egyet teljesen. Nem „szórakozásból”, úri szeszélyből hozta létre Isten ezt a grandiózus művet, vagy azért, mert akarta, hogy Őt mások imádják, szerintem az Ő szeretet-lényegéből fakadt az, hogy Ő se legyen társtalan, még akkor is, ha egy tökéletes harmonikus közösségben, a Szentháromságban létezik 3 személyben, de mégis Ő egymaga alkot egy egyedüli létezőt. Nem valamiféle Istenben lévő alapvető hiány vagy szükségből fakadó kényszer volt a Teremtés oka – ezzel egyetértek – de az Ő felfoghatatlan szeretetéből fakadt az logikusan, hogy Magához hasonló társnak adjon életet. A Szentháromságról írt cikkben írtam, hogy a kezdetben teremtett láthatatlan világban, ahol Ő közvetlenül érzékelhető, szükségszerűen az általa alkotott önmagánál kisebb lények Úrként imádják Őt közvetlenül látva hatalmát, tehát szolgáló lelkek jöttek létre. De nem pusztán azért, mert Isten nem látta előre, hogy ha ott teremt, ott mindenki elismeri az Ő hatalmát és szolgálja Őt (a Sátánról és démonokról majd később szólunk, viszont ők sem vonják kétségbe Isten hatalmát, nem ellenlábasai az Úrnak), hanem azért is, mert Isten szó szerint mindent látott előre, és azt akarta, hogy ha majd a társa mellé kerül, akkor részesüljön ebben a hatalomban is, vagyis az angyalok az embert is szolgálják (ezért az állatok után Krisztus hatalmat adott a hívőknek a földre taszított bukott angyalok felett is). Először viszont egy önmaga természeténél távolibb világba helyezte az embert, ahol Ő nem érzékelhető közvetlenül, tehát sokkal önkéntesebb, dinamikusabb, gyönyörűbb szeretetviszony alakulhat ki közöttünk, amelyben az ember meghívást kap a Mennybe és eldöntheti, hogy akar-e ott élni; másfelől ezt a földi világot is úgy alkotta meg, hogy abban az ember úr legyen, vagyis hasonló szerepe legyen eleve, mint Magának Istennek a mennyben, ezért szükséges az ember alatti élőlények létrehozása. Az ember az egész világ feletti, de alapvetően (és kezdetben) az állatok feletti uralomra lett megteremtve (IMóz 1: 26). Amikor Ádám érzékelte magányát, akkor azért vezette első körben Isten az állatokat hozzá, hogy feltárja a titkot, miszerint egy Istenhez hasonló lénynek nem elég az, ha szolgái vannak, attól még társtalan marad. Amikor ezt is megértette Ádám, akkor jött Éva megalkotása. És miután Ádám, Isten képmása, minden szolgáját elnevezte, elnevezte a – nem új elemként, hanem a már megalkotott teremtést, az embert felhasználva – megalkotott asszonyt is, ami nagyon lényeges definíció az Eucharisztia szempontjából is: „Asszony = csont a csontomból és test a testemből”.

Ezután az egész Biblián végigvonul az Isten és a választott nép, mint Férfi és Nő közötti motívum. A bálványimádás bűne a más istenekkel való paráználkodás bűne, amelyet a „féltékenyen szerető" Isten megbüntet. De az Újszövetségben már rengeteg dolog utal arra, hogy az Isteni Vőlegény, Krisztus a megalapított Egyházat nevezi igazi Asszonyának, társának, akit a BiIblia végén feleségül vesz (a jövőre vonatkozó próféciaként). Érdekes, hogy Krisztus anyját, az Istenszülő Máriát, aki az egész Egyház ikonja, szintén Asszonynak szólította. (De Mária misztériuma, aki emberként szüli az Életet magát, minden értelmet meghalad, őelőtte még csöndesebben hajtsunk fejet.) Maga az első eljövetel, különösen az utolsó vacsora jelenetei, az eljegyzés. A Fiú eljött Apja házából, otthagyta eredetét, hogy egy test legyen asszonyával, majd az eljegyzés után visszatér apja házába, hogy helyet készítsen az új asszonynak. Régebben ez az isteni minta az embereknél is ugyanígy zajlott. Ráadásul sokszor nem is a fiú, hanem az apa mondta meg, hogy mikor kész a hely az új asszony fogadására, és akkor küldte vissza fiát menyasszonyához (és tudjuk, hogy Krisztus második eljövetelének pontos ideje az egyetlen dolog, amiről Krisztus kinyilatkoztatta, hogy az Atya megtartotta magának.) De még az a mondat is, hogy Krisztus nem iszik a borból többet, csak majd velünk Atyja házában, is párhuzamban van egy eljegyzési szokással, miszerint a közös kelyhet tényleg csak az esküvő után issza ismét az ifjú pár az eljegyzés után. Lényeges tehát, hogy úgy lássuk a dolgokat, hogy mivel Isten mindenek forrása és nem a világhoz igazodik utólag, ezért a Krisztus és az Egyház, mint férfi és nő közötti kapcsolat nem valami szép, szentimentális metafora, hanem pont az a helyzet, hogy a mi emberi férfi-női kapcsolatunk, házasságunk a halvány árnyéka annak a kozmikus isteni mintának, amelyben a férfi-női dinamika kialakult Isten és az ember között! És lényeges, hogy pont ezen az eljegyzési (utolsó) vacsorán alapította meg Krisztus az Eucharisztia szentségét, amelyben a saját testével és vérével való egyesülésre hívta meg az Apostolokat, és hogy ezt továbbadják az egész Egyháznak.

Merthogy Isten sem a szolgákkal, az angyalokkal, vagy az ember szolgáival, az állatokkal, szimpla teremtményekkel akar egyesülni, az ilyen bestiális egyesülést szigorúan tiltja is a Törvény, hanem olyannal, aki „test a testéből és vér a véréből”! Az Eucharisztia szentségében válik az Egyház és annak tagjaiként a hívők Isten Asszonyává a szó legszorosabb értelmében! Ráadásul még magasabbrendű Asszonnyá is, mint az ember-asszony, hiszen a kezdeti definícióból - "csont a csontból és test a testből" - az élettelenebb, passzívabb csontot az élő, lüktető vér haladja meg az Eucharisztia két színe alatt. Az Isten és az Egyház közötti egyesülés magasabbrendű, mint a férfi és nő közötti emberi egyesülés. Véleményem szerint nem túlzás azt mondani, hogy az Eucharisztia szentségének vétele által az ember ontológiailag több lesz, mint bármely más teremtmény! Isten ugyanis olyat vesz feleségül, és ezt tárta Ádám elé is, aki egy test vele. Nem pusztán olyan értelemben, mint a föld hasonló anyagából álló testtel rendelkező állatok, hiszen Ádám se talált bennük valódi társra, hanem úgy, hogy a legszorosabb fizikai vérrokonság jön létre Isten és ember között az Eucharisztia szentségében, nem egymás számára idegen felek egyesülnek. Krisztus Isten nem pusztán hasonló hozzánk, hanem egyesül velünk és mi Ővele. Mert az ember is alkothat magához hasonló robotot, androidot, attól még az nem lesz vele egy test. Isten az Eucharisztia révén emeli az embert társává, asszonyává, ezért alapította meg az Eucharisztia szentségét az eljegyzéskor, hogy majd Magához méltó Asszonyt vegyen feleségül. A keresztények nem pusztán Istent imádják és a parancsolatait követik, hanem Isten átformáló erejével Isten Asszonyává válnak az Egyházban, amely meghalad minden más vallást vagy bármit, ami az Egyházon kívül van! Az egész teremtett földi világ az Egyházban nyeri el legtökéletesebb állapotát!

Istennek tulajdonképpen - sok elképesztően zseniális alkotása melett - az egyik legjobb találmánya a test. A fizikai testet is úgy alkotta meg, hogy az olyan sejtekből álljon amelyek bár cserélődhetnek, de a közös vérkeringésben egyéni funkciókat betöltve elő szerepet vállalnak egy egységes, állandóan létező szervezet részeként. Gondoljunk bele (ismét), hogy Isten bármilyen világot alkothatott volna (olyat is, ahol nem részekből állnak össze rendszerek és/vagy pl. olyat, ahol nem szükséges enni), de mégis pont ilyet alkotott! Egy biológiai szervezet alapvetően az élettelen külső anyagból építi fel önmagát, ad életet és különböző funkciókat a befogadott és önmagába épített anyagoknak, különböző élő sejteket alkotva, amelyeket a vérkeringés táplál. De egyes sejtek el is halnak, és azok kilökődnek a szervezetből és ismét az élettelen tömeg részévé válnak. Ugyanígy egy "test" az Egyház is, magasabb szinten, és Isten megtestesülése nem pusztán azt jelentette, hogy létrejött Jézus Krisztus, mint a kereszténység megalapítójának emberi szervezete, hanem létrejött az Ő isteni mivoltának kozmikus teste, az Egyház is! A biológiai szervezetek fenti működéséhez hasonlóan kerül be az Egyház szervezetébe is az ember a külvilágból, ahol lesz saját szerepe és élő közösséget alkot a többi taggal. De vannak itt is sajnos elhaló sejtek, akik eretnekség, hitehagyás vagy más miatt elszakadnak Istentől, leválnak a vérkeringésről, és élettelen sejtként kiveti magából őket az Egyház. Isten, mivel egy különleges létező, akinek lényege a közösség, kozmikus társaként szintén nem csupán egy egyetlen személyből álló kitüntetett létezővel egyesül, hanem egy olyan szervezettel, ahol sok személy közössége alkot egy Istenhez hasonló kozmikus létezőt. Ezért is a tökéletes vallási közösség egy olyan szervezet, amely a Szentháromság Istenközösség társa, és amelyet olyan központi szentség éltet, mint az Eucharisztia. Minden más közösség ennél alacsonyabb szinten van. Az egyetlen személyű istent imádók nem istenhez hasonló közösséget alkotnak, sosem lesz közöttük társ-viszony, a politeista vallásokban viszont lehetetlen az isten és ember, mint két közösségi egység közötti egyetlen monogám teljeskörű egyesülés - maga az istenkép ilyenszempontból sem tesz lehetővé egyik esetben sem olyan tökéletes egyesülést Isten és a hívők között, mint a Szentháromság-hívő kereszténység. Azt pedig, hogy a tagok személyesen fogadják be Istent a szívükbe, és ezzel együtt ők maguk válnak Krisztus testének részévé, valóban nem lehet jobban kifejezni, mint hogy "Én bennetek vagyok és ti énbennem" (Jn 14: 20). Az egész üdvözítő terv, miszerint vannak üdvözültek és elkárhozottak, de aki nincs Krisztussal, az Élettel, az elvész, hogy Isten emberré lett, hogy önként lehet csatlakozni az Egyházhoz, hogy az Atya gyermekeivé válunk Krisztusban, hogy a Fiúban kölcsönösen egymásban lakozunk, hogy Krisztus testét és vérét vesszük magunkhoz és hogy Isten Szent Lelke élteti az egész szervezetet, illetve, hogy a Mennyben megszűnik a halványabb előkép, az emberi férfi és nő közötti házasság, hogy átadja helyét a magasabbrendű kifejezhetetlen misztériumnak és örömnek: ez mind-mind a "felette nagy titoknak", a legnagyobb tervnek a részei, amelyben létrejön Isten Asszonya:

Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségöket, mint az ő tulajdon testöket. A ki szereti az ő feleségét, önmagát szereti. Mert soha senki az ő tulajdon testét nem gyűlölte; hanem táplálgatja és ápolgatja azt, miképen az Úr is az egyházat; Mert az Ő testének tagjai vagyunk, az Ő testéből és az Ő csontjaiból valók. Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok. (Ef 5: 28-32)