A "rossz" problémaköre és a szabadság
2014. augusztus 19. írta: Yoan

A "rossz" problémaköre és a szabadság

 

A világban lévő rossz problémaköre a kereszténység vagy általában a vallás támadóinak egyik kedvenc területe. Ez pedig valóban olyan terület, ahol maguknak a keresztényeknek is magas szintű tapasztalatra van szükségük, mert sokszor önmaguk számára sem tudnak teljesen megnyugtató választ adni erre a kérdésre, nemhogy még meg is védelmezzék azt. A fogyasztói társadalom, a wellness-kultúra értékszemlélete és általában az egész mai világ értékrendje, felfogása, nézőpontja elhomályosítja azt a isteni szemszöget, a teljes valóságot átfogó tekintetet, amely mégis értelmes választ ad e téren mindenre. Aki valóban megértette ezt a területet, az képes bármikor akár az életét is adni hitéért és ez számára egy teljesen logikus lépés – de ide valóban nem sokan jutnak el sajnos, még ha konkrétan nem is kér tőlük Isten ilyen áldozatot.

Ezen a téren szilárd alapokra van szükség, mert csak így áll össze a kép magas szinten is koherens egésszé. Az első ilyen alap, az az, hogy Isten nem teremtett semmi rosszat. A Teremtés könyvéből látjuk, hogy minden, amit Isten teremtett (tehát az egész fizikai világ is) Isten mércéjével ítélve is jónak lett teremtve. A reinkarnációs bejegyzésben volt már róla szó, hogy nem a vágyak vagy a fizikai dolgok azok, amik önmagukban rosszak, hanem csak a vágyak célt tévesztése, a dolgok rendellenes használata. Ebből is következik, hogy mivel a tökéletesen jó Istentől semmi rossz nem származik, ezért: a rosszat pusztán a teremtmények szabad akarata hozza be a világba defektként, rossz kizárólag teremtménytől származhat. Tehát nagyon fontos, hogy a rosszért ne Istent, hanem önmagunkat hibáztassuk - erkölcsi és filozófia szempontból is! Ne hamis bűnbakot jelöljünk ki, amikor mi magunk vagyunk azok, akik annak ellenére okozunk világunkban rosszat és szenvedést, hogy Isten parancsai pont arra ösztönöznek, hogy megszüntessük a rosszat! A „vírus-taktikával” kapcsolatban is írtuk, hogy tulajdonképpen maguk a vírusok sem élőlények, hanem az élő sejtek defektjei, amelyek csak akkor "kelnek életre" és csak azért, hogy egy egészséges élőlényt megfertőzzenek és az szaporítsa tovább a vírust. A vírus és a rossz is pusztán parazita. Képtelen a jó, az egészséges élő sejt nélkül életfunkciókat produkálni, pusztán a meglévő jót rontja el. Nincs teremtett léte, de valóságos defektként létezik, pontosan azért, mert Isten a teremtményeknek valóságos szabad akaratot adott, mert csak teremtménytől származhat rossz, mivel Isten tökéletes, de a teremtmények nem érik el az Ő tökéletességét.

A szabad akarat témája megint nagy téma a teológia történetében, ahol a legjellemzőbb gond szerintem a valóságtól való elrugaszkodás az elméleti csaták és önmagunk kreálta bonyolult elméleti hálók kibogozása felé. Ha nem lenne a teremtményeknek valóságos szabad akarata, akkor a világban vagy nem lenne rossz, vagy a rosszért közvetlenül Istent lehetne okolni! Teljesen értelmét veszítené nemcsak Isten ítélkező hatalma, hanem az egész keresztény parancsolatrendszer. De ha megpróbálunk pl. egy anyának azzal érvelni, hogy a gyerekét elevenen szétdaraboló pszichopata kéjgyilkos valójában nem követett el valóságos rosszat vagy ezt a tettet maga Isten követte el valamilyen indokkal (pl. "tapasztalatszerzés"), akkor meglátjuk, hogy mennyire őrültség ez a gondolat! A teremtményeknek bizony van valóságos saját akarata, amiért felelősségre is lehet őket vonni, minden helyzetben van döntési szabadságuk, valójában még a beszűkültnek érzett szituációkban is legalább 2 opció mindig marad (még ha ezek közül az egyik a nem-cselekvés), ezt a gyakorlatból tudjuk igazolni, ha az önáltatások helyett szembenézünk a tényszerű valósággal.

Az, hogy Isten az Úr, szintén nem úgy értelmezendő, hogy mindenhatóságával elnyomja a mi szabad akaratunkat, hanem alapvetően úgy, hogy Isten terveiben az összes teremtmény minden választása helyet kap. Interperszonális szinten – hiszen mind Isten, mind a teremtmények személyek – pedig alapvetően a megszokott dinamikák működnek, vagyis attól még hogy valaki erőfölénnyel rendelkezik, nem kell agresszív zsarnokként viselkednie, hanem viszonyulhat szelíd tapintattal is más személyekhez. A Biblia nem használ olyan képeket Isten és a népe közötti kapcsolatra, ahol az ember szabad akarata nullára redukálódik (pl. programozó vagy bábmester), hanem az uralkodó mellett pásztornak, mesternek, atyának, stb. nevezi Istent. Ő nem kényszerít ellenállhatatlanul semmire, hiszen az Ő zsenialitása és hatalma át tudja fogni a mi valóságos szabad akaratunk minden következményét, viszont minél tökéletesebb összhang, szinergia jön létre egy teremtmény szabad akarata és Isten akarata, kegyelme között, annál tökéletesebben, hatásosabban, termékenyebben, sőt szabadabban tud cselekedni maga a teremtmény is. Aki Isten akaratával fonódik össze, az egy végtelenül szabad lény akaratával fonódik össze. Ami előbb-utóbb önmaga korlátait építi fel, az a rossz választásból fakadó tett. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy autóval bármerre mehetünk, de alapvetően úgy jutunk el mindenhová, hogy a kiépített utakon megyünk. Választhatjuk azt is, hogy letérünk az útról, de ez a döntés önmaga emel korlátokat maga köré azzal, hogy önmaga "szabadságát" hangoztatva, miszerint ő mehet az úton kívül is, mégis veszélynek teszi ki saját szabadságát, mert egy szakadékba is zuhanhatunk vagy egy fába is mehetünk a kocsival, ha nem az úton megyünk, és ott véget ér a mozgási szabadságunk.De vegyük észre azt is, hogy az autóutak alapvetően nem korlátokként lettek megépítve, hanem egyszerűen a haladást segítő eszközökként.

Tehát a választás lehetősége minden körülmények között megvan, de vannak olyan döntések, amellyel a szabadságunkat szűkítjük, megnehezítjük a cselekvést, amikor az akaratunkat rabságba vetjük. Ez pedig egész egyszerűen azért van, mert ha Isten a legszabadabb létező, akkor a Tőle való elhajlás egyben a teljes szabadságtól való elhajlás is. Minél jobban távolodunk Istentől, annál inkább csökken dolgaink „szabadság-tartalma”, mert az Istentől távolodva minden Jótól, minden pozitív értéktől, beleértve a Szabadságot is, távolodunk. Az, hogy az Istentől távol lévő dolgok nem olyan jók, nem azért van, mert Isten, mint valami féltékeny zsarnok, a neki nem tetsző dolgokat külön aktív megtorlással rossznak ítélte, hanem maga a tökéletes Istentől való eltávolodás miatt lesznek eleve a dolgok rosszak. Isten már csak erre a tényre hívja fel a figyelmet a parancsolataival azok számára, akik ezt már nem látják át kapásból. Emiatt van az, hogy ha Isten parancsolatai ellen cselekszünk, akkor az gyakorlatilag automatikusan csökkenteni fogja szabadságunkat, és ezért kötözi meg a bűn az ember akaratát, a szenvedély torzítja, beszűkíti a realizálódó választási lehetőséget. Isten felszabadít, mert ha Hozzá közeledünk, a szabadsághoz közeledünk, és kreatívan szabadon tehetjük a jót, szabadon élhetünk az általa jónak teremtett dolgokkal, a bűnös tettek viszont önmaguk Istentől eltávolodott minőségénél fogva olyan tulajdonságúak, amik megkötözik az embert, rabságba ejtik, egyre nehezebb lesz mást választania az embernek a szenvedélyen kívül. Ezért is van az, hogy hiába mondják a liberális agitátorok, hogy az igazi szabadság, amikor szabadon teszed a bűnt, törvénytelenséget, sajnos az, ha nem Istennek tetsző dolgot teszel, önmaga minőségénél fogva rabságba fog ejteni. Ha megfigyeljük, a „szabadon valósítsd meg önmagad” és ehhez hasonló liberális szlogenek követése olyan egyéni arc nélküli tömegemberré tesz, aki előbb-utóbb (többnyire előbb) egyre nehezebben fog tudni mást választani, mint amit a világ és a tömeg sulykol neki. Manapság a konzervatívnak bélyegzett (de nem vaskalapos) emberek általában sokkal szabadabbak és sokkal valóságosabban inkább „önmaguk”, mint a liberális tömegemberek, azért, mert több olyan magatartásformát követnek, amelyek nem korlátozzák a belső szabadságot. Rá kell jönni, hogy az isteni törvény nem korlátoz, hanem segít a valódi szabadság szintjére fölemelkedni. Hasonlóan ahhoz, ahogy virtuóz zenész is csak az lesz, aki előbb megtanulja a hangszer szabályos működtetését. Utána már azt csinál, amit akar, mert nem törvényszegő lesz, hanem a törvény felé emelkedik átlagon felüli játékával. Valójában az különbözteti meg a szabad virtuózt a lázadó kontártól, hogy a virtuóz képes volt először követni a törvényt majd egy törvény feletti szintre emelkedni a törvény értelmének további szabad követésével, így az ő, a szabályokat esetlegesen lazán kezelő (pontosabban: a szabályokban esetleg kevésbé tökéletesen megfogalmazott eredeti célt követő) játéka is pozitív művészi élményt ad a közönségnek, míg a kontár képtelen volt a törvényt betartani, a törvény céljára rájönni, vagyis mindig is törvény alatti vagy azon kívüli maradt, de semmi esetre sem emelkedik felé, így az ő játéka rossz hatást kelt a közönségben. Ahhoz is hasonló ez, amikor valaki rájön, hogy a KRESZ szabályok értelme a biztonság, és miután erre rájött, ha úgy tud elkerülni egy balesetet, hogy átlépi a helyi sebességkorlátozást, akkor nem törvényszegő lesz, ha így tesz, hanem a törvény feletti szabadságra emelkedett, mert így kerülte el a balesetet, amely minden szabály célja. Mert a jó törvény valójában nem rabságba vet, korlátok közé szorít, hanem elterel olyan cselekedetektől, amik önmaguk minőségénél fogva belső rabságba ejtenek, és ha ezektől a defektektől eltávolodtunk, akkor a törvény felé tudunk emelkedni a teljes szabadság tetteit követve. A valódi szabadságra az engedelmesség vezet, míg a valódi rabságra az engedetlenség.

A fentiekből következik tehát az is, ha végiggondoljuk, hogy egy teljesen és örökké szabad lény sosem követ el bűnt. Ezt fontos megérteni, mert amíg úgy gondolja bárki, hogy csak az szabad, aki bűnt követ el, vagy Isten bármiben hibázott vagy bűnt követett el, addig nem fogja megérteni a dolgok valódi működését. Ehhez azonban már magasabb szinten kell nézni a dolgokat, mint a világi értékrend, ami kb. arról szól, hogy a jó egyenlő a kellemessel és a rossz a kellemetlennel. Ez nagyjából az állatok ösztönszintje, amit a wellness-kultúra próbál az emberre erőltetni. Ezért van az, hogy számon kérik Istentől, hogy miért enged meg kellemetlen dolgokat, ha Ő jó. Pedig elég kb. 5 centinél tovább látni, ha rá akarunk jönni, hogy miért. Mert ha reálisan szembenézünk a dolgokkal, beláthatjuk, hogy a legrosszabb, ami történhet velünk jelen állapotunkban, az az, ha semmi kellemetlen dolog nem történik velünk. Első ránézésre lehet, hogy meglepő ez az állítás, de csak a wellness-kultúra homályos szemüvege miatt. Mert egy kellemetlen szituációban valójában elképesztő mennyiségű hasznos dolog történhet velünk, amiket nem nagyon kapunk meg, ha csak kellemes dolgok érnek.

Elsősorban, egy kellemetlen szituáció, vagy nevezzük megpróbáltatásnak, leplezetlenül megmutatja, hogy hol vannak hiányaink, gyengeségeink, fejlesztendő területeink. Vígan áltathatjuk magunkat, hogy mi milyen fantasztikus emberek vagyunk, és elringathatjuk magunkat ebben a hazug álomvilágban, de amint egy nehézséggel nézünk szembe, mindenféle mismásolás nélkül szembesülünk azzal, hogy bizony mégsem vagyunk olyan királyok. Egyből kiderül, hogy könnyen kihoznak a sodrunkból, képtelenek vagyunk az önzetlenségre, önkritikára, egy apró bántalom, bíráló megjegyzés is vérig sérti az egonkat, gyávák vagyunk, nincs elég erős hitünk, nem is gondoljuk annyira komolyan, hogy Isten jó és igazságos, stb. És ehhez néha nevetségesen könnyű megpróbáltatások is elegek, azokat is felfújjuk és a földre döntenek. Pedig nagyon hasznos, ha szembenézünk a valósággal, mert csak így tudunk valódi fejlődést elérni. Nézzünk tehát szembe azzal, hogy mik is vagyunk valójában. Ezt legtöbbször pont ellenségeink mutatják meg. Mert mi hihetjük magunkat erősnek, az ellenfél általában megtalálja a gyenge pontunkat és azon fog támadást intézni ellenünk. És ha a támadás sikeres, nem mondhatjuk, hogy elég erősek vagyunk. Ezzel azonban mi is meglátjuk, hogy hol kell fejlődnünk.

Ha sikerült szembenéznünk a realitásokkal, akkor viszont pont azért vagyunk ezután jobban ösztönözve a fejlődésre, mert a kellemetlen helyzettől szabadulni akarunk. Egyáltalán nem baj, hogy az adott helyzet szenvedést, fájdalmat okoz, mert az ember természetszerűen, ösztönösen szabadulni akar a szenvedéstől, és ez kezdi motiválni arra, hogy önmaga képességeit mozgósítsa, fejlessze, meghaladja. Mert egy kellemetlen helyzetből muszáj valahogy szabadulni, míg egy kellemes élet elpuhít, abban szép lassan minden képességünk és erényünk elsorvad. Nem érezzük, hogy bármin változtatni kellene, tehát megmaradunk egy fejletlen szinten.

Tudjuk emellett azt is, hogy a testünk izmai is akkor fejlődnek, ha megpróbáltatásnak vannak kitéve, erőfeszítéseket teszünk, leküzdjük a súlyok ellenállását, ami fájdalommal, izomlázzal járhat, kellemetlen lehet, de mindenképpen hasznos, és belátható, hogy enélkül tényleg nem fejlődnek az izmaink, csak elsorvadnak. Gyakorlatilag ugyanez a helyzet a lelkünkkel is, amikor nehezebb helyzeteknek rugaszkodunk neki és igyekszünk azokat legyőzni. Ahogy rá tudjuk magunkat bízni egy személyi edzőre, aki képességeinket ismerve szabja ki a megfelelő gyakorlatokat, súlyt és ismétlésszámot, amit teljesíteni kell, ugyanúgy nyugodtan rábízhatjuk magunkat Istenre is, hogy mennyi ideig kell tartania egy adott kellemetlen megpróbáltatásnak, hogy attól fejlődjön a lelkünk. Éppen ezért nem kell nekünk sem mesterségesen hajkurásznunk se a szenvedéseket (a téves, sőt káros, akár bizarr aszkézis útján, ami tönkreteszi a testet anélkül, hogy a léleknek használna, szemben a hasznos, engedelmes aszkézissel, ami a test uralása visszafogott életstílussal), se a kellemes életet, ami hosszú távon egyre károsabb a lelkünknek, hanem egyszerűen elfogadnunk Isten "adagolását", rábízni magunkat arra, hogy Ő tudja a legjobban, hogy mikor mennyi szenvedésre van szükségünk lelkünk fejlődése érdekében, és mikor mennyi felüdülésre és a harcok közötti pihenőre. Egyszerűen fogadjuk el a "jót"/"kellemeset" és a "rosszat"/"kellemetlent" is Istentől hálaadással, mert nem az a lényeg, hogy világi sikereket, nagy karriert fussunk be, kellemes anyagi hátteret teremtsünk, hanem hogy mind a kellemes, mind a kellemetlen fordulatokból minél több kincset gyűjtsünk az eljövendő örök életre. Ha a pogányok között is vannak/voltak olyan erényes emberek, akik képesek (voltak) magukat az átláthatatlan személytelen sorsra rábízni, mennyivel inkább kell a keresztényeknek az önmagából és terveiből igen sokat feltáró bölcs és szerető személyes és megszólítható Istenre rábízniuk?

És ha józanul látjuk ezeket a megpróbáltatásokat, beláthatjuk, hogy Isten tényleg nagyon jó érzékkel méri ránk életünk megpróbáltatásait. A legrosszabb az, ha ezeket az alkalmakat nem használjuk ki és csak lázongunk. Ha viszont szembenézünk reálisan önmagunk hibáival és igyekszünk hiányainkon fejleszteni, akkor rengeteget tanulhatunk és fejlődhetünk. De mint a neokarizmatikusokról írt cikkben is írtam, a legnagyobb veszély a gőg, éppen ezért a megpróbáltatások nagy része leginkább olyan típusú, hogy azokban miután szembenéztünk hibáinkkal, és tettünk néhány próbálkozást a helyzet kezelésére, belátjuk, hogy képtelenek vagyunk abból önerőnkből kilábalni. Ne aggódjunk, hogy az ilyen megpróbáltatások nem szolgálnak hasznunkra, mert könnyen lehet, hogy pont az a céljuk, hogy kiirtsák belőlünk a felhalmozódott gőgöt, vagy szorosabbra fűzzék az időközben meglazult kapcsolatunkat Istennel, buzgóbban imádkozzunk Hozzá, vagyis a legfontosabb dolgok a céljai, tehát ilyenkor a leghasznosabb minden tekintetben az, ha teljesen őszintén beismerjük tehetetlenségünket és teljesen rábízzuk magunkat Istenre, hogy szabadítson meg. Ha ezt megtesszük, akkor Ő meg is fog szabadítani. Ebből is belátjuk, hogy Isten az elejétől végéig a megpróbáltatás teljes folyamatánál jelen van és azt a kezében tartja és nem arról van szó, hogy az Ő akarata ellenére történt velünk valami kontrollálhatatlan gonosz vagy a vak véletlen kegyetlen játéka, hanem egyszerűen Isten meg akar minket erősíteni. Bármit tesz ellenünk ugyanis az Ellenfél, már az is Isten engedélyével történik, amit azért enged meg Isten, mert hasznunkra tudja fordítani. Isten nemcsak hogy rosszat nem tesz, hanem még a rosszból is jót hoz ki. Ezért Jó és Úr Ő. Nekünk csak az a feladatunk, hogy a megpróbáltatás idején ne hagyjuk el Istent, hanem a helyzetet az Ő útmutatása szerint igyekezzünk kezelni, és Ő segíteni fog.

Isten tehát nemcsak azért tette lehetővé, hogy a teremtmények akár rosszra is használják szabad akaratukat, mert nem zsarnok és enged Maga mellett alternatívát, hanem azért is, mert emellett olyan hatalma van, hogy a rosszból is jót tud kihozni, különösen azok számára, akik Vele tartanak. Az emberi történelem során a "hatalom" fogalmára annyi negatív érték rakódott, különösen a mai világban, de az Úr Isten a hatalomnak olyan tiszta ideáját képviseli, amelynek csak pozitív tulajdonságai vannak és amelyet senki ember fia nem képes tökéletesen utánozni. De az Istentől való eltávolodás lehetősége is valóságos, tehát nem kell azt gondolnunk, hogy végső soron úgyis mindenki a jót fogja választani, mert ez a realitásokkal szembenézve nem állja meg a helyét: a teremtmények igenis tudatosan képesek visszautasítani a jót és hihetetlen mértékben eldurvulni. Isten valóságos szabad választást adott. Csakhogy mivel Isten az Élet is egyben (és nem tud nem az lenni), ezért a rossz követője egyúttal az élettől is távolodik a halál felé. Az utolsó ítélet tulajdonképpen bizonyos szempontból az ember szabad választásának végső elfogadása és megerősítése Isten részéről. Az előtt mindenki megismeri valamilyen szinten a jó és rossz alternatíváját, hiszen a jó és rossz tudás öröklődik a bukás óta, és a szabad akarattal dönt az ember. A megpróbáltatásokkal, büntetésekkel Isten nyilvánvalóbbá teszi az ember számára is, hogy mi van őbenne, hogy mi felé tendál a döntése, és a büntetésekkel igyekszik még a végső büntetés előtt jó útra terelni az embert, akinek eltörli bűnét ha őszinte bűnbánatot tart. Még a tragikusabb fenyítésekkel is. Mert ha a teljes valóságot látnánk, tudnánk, hogy az ember lelke Isten kegyelméből túléli a test halálát, így még a testi halál sem a legrosszabb dolog, ami történhet. Földi életünkben semmi sem örök, így legkésőbb a halál egyúttal véget vet minden szenvedésnek is, még a rossz sem tart örökké. De ha egyesek testi halálával (miközben a lelkük tovább él) Isten el tud rettenteni másokat a lelki haláltól, a bűn követésétől, akkor ez is hasznunkra válik. A testi halált nem lehet elkerülni, de a lelki halált igen. Aki elveszíti a lelkét, megtagadja Istent pusztán azért, hogy bizonytalan ideig kitolja az amúgy is elkerülhetetlen testi halált, az a lehető legnagyobb ostobaságot követi el - bármennyire is nehéz olyan helyzetben dönteni, amikor a fizikai megsemmisülés fenyeget. De a testi halált úgysem tudjuk elkerülni, a lelkit viszont igen. Az ateisták szerint a testi halál a legrosszabb, a vallás viszont sohasem a testi halált tartotta a legfőbb rossznak, a vallásban a testi halál jogos büntetés, elrettentés, pedagógiai eszköz, hogy elkerüljük a még rosszabb lelki halált, és olyan dolog, amitől Isten végül megszabadít (sőt, a kereszténységben Isten magára is vállalta).

Emellett, a tipikus ateista kérdésre, hogy ha Isten jó, akkor miért engedi meg a rosszat, azt is tudjuk válaszolni, hogy ha Isten azonnyomban megszüntetné a rosszat, mihelyst az keletkezik, akkor rossz teremtő lenne. Olyan, aki nem látja előre, hogy mi lesz a Tőle különböző lények szabadságának következménye, ezért utólag kapkodva akarja korrigálni a hibáját. De Ő előre látta mindezt, és azt akarja, hogy a teremtmények szabad akarattal tudjanak akár véglegesen is dönteni a jó mellett.

Ugyanakkor azt se mondhatjuk, hogy Isten érzéketlenül, száraz pedagógiai eszközként alkalmazza a kellemetlenségeket, szenvedést, testi halált. Ő Maga is mindezekben részesült önkéntesen, megtestesülése révén. Nem volt érzéketlen mások szenvedését látván sem, együtt bánkódott a közeli rokonukat siratókkal és segített rajtuk. Biztosak lehetünk abban is, hogy az átlagnál sokkal nagyobb szenvedéseket is vállalt magára, olyanokat, amiket mi elképzelni sem tudunk, amikor a Gecsemáné kertben vért verejtékezve gyötrődött vagy a kereszten függött a verés és ostorozás után, felkiáltott és meghalt. Ő egészen biztosan nem pusztán a testi haláltól félt, hanem az egész emberiség bűnét vállalta magára a tökéletes áldozati bárányként. Saját bűnünk tragikus súlyát Isten kíméletéből legtöbbször nem érezzük, de ha Isten mégis olykor engedi azt átéreznünk, akkor összeroskadunk alatta. Krisztus viszont az összemberiség bűnét vette magára - és győztesen került ki a harcból. De egész életében nem terhelt másokat saját szenvedésével, hanem Ő, a Megtestesült Isten hordozta az emberek szenvedéseit, megindult rajtuk és segített másoknak. Rengeteg beteget gyógyított meg, a gyászolókkal együtt sírt, de győztesként került ki mindebből, még a halottakat is visszahozta a sírból. Nem eleve szüntette meg a szenvedést, mert annak megvolt a maga értelme, de mindazon segített, aki Hozzá fordult szenvedésében. Mert az ilyen események is megvillantanak egy nagy titkot: hogy a jó minden körülmények között erősebb a rossznál. Aki igazán jó, az olyan erős és olyan szabad, hogy még meghalni is meghalhat, leszállhat az alvilágba, magára veheti mások terhét, és mindebből ő fog kikerülni győztesen és eljutni a Mennybe! Pont a szenvedésből való győztes kikerülés jelzi a legvilágosabban, hogy a gonosznak nincs valódi hatalma a jó felett, hogy a valódi jó gyakorlatilag önmaga "tömegénél" fogva legyőzhetetlen a rossz számára. Ha győztesen kerülünk ki egy megpróbáltatásból, akkor csak a rossz vész el bennünk, a jó megerősödve felragyog. Ez minden esetben így van, ha győztesként, Istennek tetszően akarunk kikerülni egy nehéz, akár tragikus helyzetből.

De Krisztus a Maga gyógyításaival és hasonló csodáival még egy lényeges dologra mutatott példát: arra, hogy mi a helyes magatartás mindenki számára ha nem önmaga szenvedéseivel, hanem mások szenvedéseivel találkozik. Mások szenvedése alkalmat ad embertársaiknak a jó cselekedetekre, hogy valódi önzetlen segítséget nyújtsanak embertársaiknak. Ez az ő lelkük számára is hasznos és visszaadhatja a szenvedők hitét, háláját is. Egy-egy tragikusabb katasztrófa nyomán mindig olyan mértékben felerősödik az emberekben a segítőkészség, önzetlen segítségnyújtás, a dolgok jobb priorizálása a valódi értékek felé, ami az élet kényelmes rutinja során nem igazán történik meg szinte soha. Azon nem érdemes filózni és kombinálni - mint pl. egyes hinduk teszik - hogy ha Isten okkal bocsát másokra szenvedést, akkor nem kell segíteni rajtuk, mert erre van szükségük. Aki ismeri Istent, az tudja, hogy Ő teljesen kézben tart mindent, és biztosak lehetünk abban, hogy ha valaki tudomást szerzett felebarátja szenvedéséről és van is lehetősége segíteni rajta, akkor ez is Isten akaratából történik és Isten "bekalkulálta" a segítségnyújtást is a szenvedő alany lelkének megmentésébe. Ha megnézzük, a Boldogságokban is minden szenvedésre vigasztalás jön, illetve az Utolsó Ítéletben is Isten leginkább az ilyen segítségnyújtások (szomjaztam, éhes, ruhátlan, beteg, idegen voltam, stb. és segítettetek testi jótéteményekkel) megtételén vagy elmulasztásán méri le az emberben lévő jóságot, és ez alapján üdvözíti vagy kárhoztatja el. A hit is halott cselekedetek nélkül, a jó cselekedetek pedig alapvetően a rossz legyőzéséról szólnak. Visszatérve a kezdeti gondolathoz: mivel a rosszat nem Isten, hanem a Tőle elhajló teremtmények okozzák, Istennek a saját képmására alkotott teremtménynek szóló parancsai is arra ösztönöznek, hogy szüntessük meg a rosszat és Hozzá hasonlóan, csak jó származzon a tetteinkből! Azt egyébként is mi nehezen ítéljük meg, hogy másokkal miért történtek pontosan kellemetlen dolgok, csapások, tragédiák. Éppen ezért fölöslegesek is az olyan (provokatív) kérdések, hogy Isten miért engedte meg ezt meg azt a Föld másik oldalán lévő emberekkel, ugyanis azt tudjuk, hogy minden okkal történik, de nekünk nem azon kell agyalnunk, hogy ismeretlen 3. személyekkel mi miért történt, hiszen ehhez ismerni kell az egész ember lelki életútját, a csapások előzményét, azok bonyolult szubjektív lélektani hatásait az adott embernél, stb., hogy bármilyen szinten közelebb jussunk az okhoz. Számunkra inkább az a fontos, hogy saját életünkben fedezzük fel az események mögötti isteni okot, és mások szenvedésén enyhítsünk, hordozzuk azokat közösen. A saját életünkben nagyobb eséllyel jövünk rá a dolgok értelmére, ha azok mögött Isten gondviselését keressük a fentiek fényében. Mert Isten soha nem tesz semmi értelmetlen és gonosz dolgot, tehát ha az Ő jóságának és bölcsességének helyes ismeretéből indulunk ki, akkor rájöhetünk az Ő segítségével életünk tragikusabb eseményeinek az értelmére is. Nem feltétlenül kell egyfajta felszínes "Isten útjai kifürkészhetetlenek" dologgal elkenni a tragédiákat, ha közben a szívünkben az a téves kór került be, hogy Isten talán nem is olyan jó, igazságos és értelmes, mint amilyennek hittük. Nem: ha egy kicsit is kételkedünk az Ő gondviselő jóságában, igazságosságában akkor, amikor megpróbáltatás, csapás ér (és valljuk be: ez igen gyakran megtörténik), akkor nem szabad hagyni, hogy ez a kór, ez a tévképzet bennünk maradjon és romboljon, hanem kitartó imával és az értelem keresésével felül kell emelkedni addigi önmagunkon, addigi hibáinkon, téves, szűk látásmódunkon, korlátainkon, és rájönni a dolgok mögötti jó és értelmes okra, ami hasznunkra válik. Tapasztalatból is tudom mondani, hogy még a nagyobb tragédiák mögött is páratlan örömhírek, kincsek rejtőznek, ha ezeket hittel kibányásszuk. Nem olyanok, amikkel pusztán valami félmegoldásként próbálunk ráerőltetni valami értelmet a dolgokra, miközben kétely és frusztráltság marad bennünk, hanem olyanok, amik hatalmas vigaszként valóban elfeledtetik velünk minden korábbi bánatunkat. Mert nincs olyan bánat, amelyet Isten ne tudna megvigasztalni, ha az Ő ölébe vetjük magunkat és ott sírjuk ki magunkat...

Összefoglalva tehát, a rossz nem Istentől származik, de Isten azért enged neki teret, mert valódi választási alternatívát adott Maga, mint a Jó, mellett a teremtményeknek, de emellett fel tudja a rosszat is használni jóra. Ő Maga is vállalta a szenvedéseket, és minden rossznak egyszer véget vet. Akik a kellemetlen dolgok mögött az értelmetlenséget keresik, azok nem is akarnak és fognak rátalálni a felsőbb értelemre, és nem lesz ettől nekik semmivel sem jobb. Aki azonban a kellemetlenebb dolgokban az értelmet keresi Isten gondviselésére bízva önmagát és a megpróbáltatások idején is megmarad alázattal, önmagával reálisan szembenézve Isten parancsolatainak követésében, az rengeteget profitálhat ezekből a helyzetekből, és Isten kellő vigasztalással fogja feledtetni vele a kellemetlenségeket. Nem szól másról röviden és tömören az az út, ami minden igazi keresztény (és nem az álkeresztények) útja:

Ekkor monda Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. (Mt 16: 24)

Mert akárhogy is áltatjuk magunkat, nem követjük Krisztust, ha nem vesszük fel a keresztünket akaratlagosan, de ezt is csak akkor tudjuk teljes szívvel elhordozni, ha megtagadjuk önmagunkat és többé nem azzal foglalkozunk, mi számunkra kellemes vagy kellemetlen. Erről szól a szeretet.

Végezetül álljon itt egy kis történet, amit ezzel kapcsolatban írtam később. Talán ez is sok mindent megvilágít:

 

„Nem tudtam kitörölni emlékeimből annak a kisgyereknek a képét! Kísértett álmomban és ébren is... Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, megégett testtel, hamuszürke arccal és a karját mintha egy utolsó kétségbeesett kéréssel valaki felé nyújtaná, hogy segítsen… De nem segített senki! Miért kellett pont ott lennie, miért kellett annak az agyatlan, undorító merénylőnek pont ott robbantania…? Istenem, miért, hogy engedhetted meg?! Ez csak egy kisgyerek volt!

(…)

És akkor megszólított Ő...

- Valóban szeretnéd tudni, hogy miért?

- Igen, Uram! Mert ez… érthetetlen, de mégis valahogy meg akarom érteni, ha lehetséges…

- Akkor ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, amit mondtam nektek, hanem gyere és láss!

És akkor elragadott egy fényes helyre. Le nem nyugvó nap ragyogott, színpompás virágos kertben játszottak gyerekek állatokkal. Az oroszlán együtt legelt a báránnyal és szelíd mosollyal hagyta, hogy a gyerekek ráugráljanak a hátára. Egy fehér szakállas öregember ült mellettük, akinek az ölében feküdt egy kisgyerek. Az öreg intett, hogy menjek közelebb. Megnéztem: az a gyerek volt, akit a tévében láttam. De ragyogó volt az arca és olyan édesdeden, békésen aludt, mintha soha semmi rosszat nem ismert volna a világból. Aztán felnyitotta a szemét és felült. Ragyogó szemét rám szegezte, mosolygott és így szólt:

- Béke veled! Mondták, hogy el fogsz jönni ide, hogy lásd, hogy mi a valóság. Én már itt élek és nagyon jó itt nekem. A földön sosem volt ilyen jó nekem. Bárcsak már hamarabb itt lehettem volna!

- De a robbanásban… - kezdtem akadozó hangon, mert sehogy sem fért össze a két kép az elmémben.

- Még mindig a testemet látod magad előtt, de a testem a földből lett és a földbe tért vissza. Én már nem törődöm vele. Ahhoz a világhoz tartozik mindez, ahol szinte sosem volt örömem. Ahol éheztem, elhagytak, megvertek, bűnözésre akartak kényszeríteni. Mi lett volna, ha túlélem a robbanást? Ugyanez folytatódott volna! Azt akarod talán, hogy visszatérjek oda?

– Nem… Nem! Most, hogy így ezt látom, megértem, hogy nem akarsz visszatérni. De mégis… amikor éheztél, elhagytak, megvertek, kényszerítettek, akkor… hol volt Isten?

Ő mosolyogva Rá nézett majd ismét felém fordult és így szólt:

- Akkor Ő ott volt velem és éhezett, elhagyták, megverték, kényszerítették. Velem együtt. Azt hiszed Ő hozta ezeket a világba? Nem, ezeket ti engedtétek a világotokba, ti teszitek ezt! Hát nem mondta meg nektek, hogyan kellene viselkednetek? Nem adott nektek kezdettől fogva parancsolatokat és nem bocsát-e meg nektek és örvendezik, ha megtértek? De ti hagyjátok, hogy Ő éhezzen, Ő legyen magányos, Őt veritek meg, Őt üldözitek el, Őt akarjátok irányítani, Őt akarjátok megsemmisíteni, az Ő uralmát akarjátok megdönteni! Ahelyett, hogy saját magatokat és a világot hoznátok rendbe! Mikor mutatjátok meg, hogy hogyan tudtok ti jobban uralkodni, mint Ő? De már sajnos megmutattátok! Uralmatok alá hajtottátok a földet, de nem úgy uralkodtok, mint Ő! Mert ha úgy uralkodnátok, akkor enni és inni adnátok mindenkinek és a világban megszűnne a rossz, az öldöklés, a hazugság, az ármány és nem lenne több könny! Mint itt… Érted végre? A legjobb dolog történt velem, amikor idekerültem. Mert kész katasztrófa, amit ti ott csináltok! Ti magatok! Mert Isten nem így irányítja a világot, ahogyan ti!

Minden szava súlyos ütésként nehezedett rám, de igaz volt minden. Ez a gyerek tudta, miről beszél, mert átélte mindazt, amit én nem éltem át… És minden ütés, amit a szavai okoztak, vastag, piszkos kérgeket vert le a szememről és a szívemről, amiket csak most láttam, hogy ott voltak és sötétségbe zártak. De még mindig kavarogtam bennem más gondolatok is…
Ekkor Ő lépett mellém és így szólt, válaszolva azokra a kérdéseimre, amiket még én magam sem nagyon tudtam megfogalmazni e percben, de szerettem volna megérteni.

- Azt hiszed nem akartam eltéríteni ennek a gyereknek az üldözőit és kínzóit gonosz tetteiktől? Nem adtam nekik ezer lehetőséget a megtérésre, nem hívtam őket szelíd szóval számtalanszor? Hát gyere és halld őt is!

Ekkor elragadott egy tűzzel lángoló nyomorúságos helyre, ahol szüntelen jajkiáltás és fogcsikorgatás hasogatta az ember fülét és szívét. És ott volt az öngyilkos merénylő, aki megölte a gyereket. Elkínzott arccal nézett fel ránk.

- Vizet, adjál vizet, hogy hűsítsd forróságomat!

Ekkor megjelent egy angyal és egy tükröt tartott elé. A tükörben a gyermekhez hasonló alak volt és a férfi szavaival kérlelte őt:

- Vizet, adjál vizet, hogy hűsítsd forróságomat!

Az ember mérgesen válaszolt neki:

- Hogy adnék vizet neked, amikor látod, hogy nincs nekem? Mit kéregetsz engem? Hagyjál békén!

Elborzadva fordultam el… Nem, nem volt szükség arra, hogy bármi mást halljak ettől az embertől, mindent megértettem... Ekkor megszólalt Ő:

- Látod? A ti világotokban nincs rend, de itt az van. Itt a valóság van. Képzeld el, mi lenne, ha ez az ember a gyerekhez menne ismét? Ha innen oda menne át valaki vagy onnan ide jönne át valaki? Itt viszont rend van. A fenti világban egymásnak gyűjtenek, itt mindenki abból él, amije van, mert nem kért a kincseimből. Ha nincs semmije, saját magát emészti el. Aki viszont a mennyben gyűjtött kincseket, az még százannyit kap. Mert az az én királyságom.

Hallgattam, hogy mindezt megértsem. Tényleg, nem lehetett ezek ellen semmit mondani. De még itt mindig nem ért véget a tanulásom. Rám nézett szelíden, de határozottan.

- Ti tükör által, homályosan láttok. Amit ti láttok, az nagyon kevés, de azért jöttem, hogy akik nem látnak, azok lássanak, és akik azt hiszik, hogy látnak, vakok legyenek! Sokak hiszik közületek, hogy én is úgy gondolkodom, úgy uralkodom, mint egy ember. De ti gondolkodtok és uralkodtok úgy, mint egy ember, nem én! Meg van írva: a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme! Emlékszel, hogy mit mondtam arról a hírről, hogy rászakadt a tizennyolc emberre a torony Siloámban?

- Azt kérdezted, hogy vajon bűnösebbek voltak-e, mint a többiek.

- Igen. És most mit gondolsz: ez a gyerek, aki mellett felrobbant a bomba és így vettem magamhoz szenvedéseiből, bűnösebb volt-e a többi gyereknél, akik életben maradtak a földön?

- Nem, egész biztosan nem, hiszen láttam őt! Tisztább és bölcsebb ő, mint én és még sokan!

- Jól mondod. De ti mégis azt gondoljátok, nálatok bűnösebbeket büntetek, amikor ez történik. Vajon igazatok van-e, alázatosak vagytok-e, féltek-e engem, látjátok-e a teljes valóságot?

- Nem, Uram, ostobák és vakok vagyunk!

- Akkor érted, hogy miért mondtam ezután, hogy ha meg nem tértek, ti is hasonlóképpen elvesztek?

Elgondolkodtam. Ő várt egy kicsit, aztán folytatta ott, ahol éppen jártam gondolatban.

- Azt hisztitek azért történnek veletek ilyenek, mert én vagyok rossz? Talán önmagam dicsőítésére mondtam, hogy jó vagyok, és nem azért, hogy a ti gondolataitok maradjanak tiszták? Tán arra szorulok, hogy olyanok dicsőítsenek, akik önmagukban a rosszat magasztalják? Nem, ami rossz van a világban, azt ti teszitek! Mert bár urakká tettelek titeket, mégis szolgát szolgáltok! De én nem így uralkodom, mint ti. Én szelíden kérlellek titeket, példát mutattam, parancsolatokat adtam, kiárasztottam kegyelmem a megtérőkre, életemet adtam azért, hogy titeket megmentselek a haláltól! És vajon hallgattok-e a szelíd szóra, hallgattok-e a kérlelésre, követitek-e végzéseimet, hisztek-e bennem, jártok-e az én utamon, amit kitapostam nektek előre és ahol angyalok hordoznak titeket, hogy kőbe ne üssétek a lábatokat? Vajon feljöttök-e a trónok trónjához, a menyegzői lakomámra, ahová meghívást kaptatok? Hányszor kértelek téged magad is szelíden és hányszor mondtál nekem nemet?

Nem tudtam mit felelni neki… Ő szelíden rám nézett és tudtam, hogy mindent ért, amit én gondolok. Aztán a kezét nyújtotta és szeretettel így szólt:

- Gyere, mutatok még neked valamit, hogy ne csak onnan lásd a dolgokat, ahonnan az emberek látják, hanem onnan is, ahonnan a mennyei angyalok!

És felvitt egy magas helyre, ahonnan lenéztünk a földre. Láttuk a föld minden népét, nagy sokaságot. Mégis minden olyan egyszerűnek tűnt… Tekintetemet a merénylet helyszínére irányította.

- Nézz körül itt és láss!

És akkor láttam egy férfit, aki megrendülten állt a romok felett és a gyermek élettelen testét nézte. Könnyek szöktek a szemébe. A vállán fegyver volt, de letette. Felemelt egy követ és összetörte vele a fegyvert. És láttam annak a férfinak a jövőjét: otthagyta a sereget, csatlakozott egy karitatív szervezethez, akik gyerekeken segítettek. És az éhezőnek enni adott, a szomjazónak inni adott. És ezzel Neki adott enni és inni. Amit százszorosan kapott vissza Tőle. Mert Ő így uralkodik.

És láttam bírákat, akik a gyermekek bántalmazóit és az ártatlanok merénylőit, akik nyakukat a halál igájába hajtották, elkapták és börtönbe vetették, hogy ha lehet, az, aki ott van, ne jöhessen át ide, és aki itt van, ne mehessen át oda; és aki odaát van, az éljen abból, amit gyűjtött magának, aki pedig ideát, annak magja százszoros termést hozzon. Hogy nyilvánvalóbban legyenek útjaik és amíg van lehetőségük, döntsenek. Ne vétkezhessenek többé, hanem legyen még esélyük megtérni.

És láttam még emberek sokaságát, akikre az áldozattá vált kisgyermek vére folyt és megtisztította őket, elborzadtak a gonoszságtól, megtértek bűneikből és világosságban kezdtek járni.

- Látod mindezt? – kérdezte Ő. – És mondd meg nekem, szerinted nem kérleltem számtalanszor szelíden a katonát, hogy hagyja abba a pusztítást, a bírákat, hogy szolgáltassanak igazságot, az embereket, hogy térjenek meg gonosz útjaikról és legyenek a világosság gyermekei? Szerinted megtörtént volna ez a borzalom, ha már korábban hallgatnak rám? Hát én vagyok az, aki vérrel és szenvedéssel kormányozza a világot? Nem én vagyok inkább az, aki még a ti gonosz tetteitekből is képes jó gyümölcsöt fakasztani, hogy megtérjetek és megmentselek titeket?

Igen, most mindent megértettem. És elszégyelltem magam… És hálás voltam… És dicsőítettem Őt!

Ekkor viszont történt egy furcsa dolog. Megjelent egy kis fekete lény, aki így szólt.

- Ne csak ezt mutasd meg neki, mutasd meg őt is! – és egy komor ábrázatú emberre mutatott, aki szintén a gyermek teste mellett volt. – Ez az ember, látva ezt a borzalmat, meggyűlölte Istent és megrögzött ateista lett! Tessék, ez is a gyümölcs!

De már késő volt a próbálkozás… És szánalmas… Ránéztem a fekete alakra és erős hangon szóltam neki:

- Tényleg ennyire ostoba és hazug vagy te?! Azt hiszed, csak ettől fordult Isten ellen ez az ember? Nem fordult el Tőle már százszor korábban, amikor Isten szelíden hívta és elhalmozta ajándékaival? Ez az ember nem tud másképp gondolkodni, mint ő maga, nem éri fel ésszel Isten útjait, mindazt amit az előbb megmutatott nekem! Ez az ember bezárkózott, így abból kell élnie, amit magának gyűjtött. Neki fontosabb, hogy mást okoljon a rossz miatt, mint hogy legyőzze a rosszat jóval, fontosabb, hogy úgy vélje: neki van igaza, mert a gőg megvakította! Azt hiszi, körülötte van sötétség, pedig az ő háza sötét, mert lereteszelte ajtóit és ablakait és nem látja, csak saját magát!”

A fekete alak eltűnt… Ekkor egymásra néztünk. Boldogság és béke árasztott el, és teljes szívemből így szóltam:

- Bocsásd meg ostobaságom és hitetlenségem, és legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, úgy a földön is! Mert ennél jobb nem történhet velünk.”

A bejegyzés trackback címe:

https://daypologetics.blog.hu/api/trackback/id/tr176618017

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása