Korunkban – nem véletlenül – eljött az az idő, amikor a hitvédelem többé nem egyes kiváltságos teológusok és filozófusok akadémiai elméleti vitáinak keretei között zajlik főleg, hanem a harc a legegyszerűbb hívők életét is érinti, és szinte minden nap olyan kihívás elé állítja, amiben helyt kell állnia az ellenféllel szemben. A helytállásban sokat segít a rendszeres istentiszteleti, szentségi életben való részvétel, az imádságos, mértékletes életvitel, a parancsok követése, élő kapcsolat egy jó lelki vezetővel, és mindezek mellett – és ezekből fakadóan is – a Krisztus által nekünk adott hit alapos ismerete. Bármilyen szinten vagyunk vagy bármerre fordulunk, az ellenfél minden oldalról különböző trükkökkel támadja a hívőket, amelyek mindazonáltal tartalmaznak közös alapvető vonásokat is, amelyek ismerete segít a támadások felismerésében.

Ha a számos változatos kísértés, tévelygés mögötti alapvető közös sátáni logikát akarjuk jobban megismerni, ahhoz nekünk is „madártávlatból” kell látnunk az egész kozmikus drámát, amelyben Isten, az ember és a Sátán alapvető résztvevők (de nem egyforma szinten és súllyal, amiről szólunk majd a Sátánról írt cikkben is.). Induljunk ki abból, hogy Isten bármilyen világot teremthetett volna, mivel mindenható, de mégis pontosan olyan világot teremtett, amilyen körülvesz minket, és amely a legjobban tükrözi az Ő lényegét, rendjét, intelligenciáját, jóságát, szépségét, szeretetét, stb. A Szentháromságban már a teremtés előtt léteztek olyan kinyilatkoztatott ősstruktúrák, amelyeket a teremtés is tükröz, és amelyben mi, emberek központi  helyet kapunk a teremtés koronájaként és Isten képmásaként, és amelyeket az ellenfél végső soron minden támadásában torzít. Mindegy milyen változatos, ravasz módon támad az ellenfél, milyen bonyolult fantasztikus elméletekkel, a végső célja, hogy az ember ne nyerje vissza Istenhez való hasonlatosságát, a Vele való viszonya ne teljesedjen be, és ehhez az ősstruktúrák képét, a végcélt torzítja mindig.

A Isten = Szentháromság tételt máshol tárgyaljuk ki, induljunk ki abból, hogy bár Isten lényege felfoghatatlan az ember számára – és így minden más teremtmény számára is, akik nálunk kevésbé hasonlítanak Istenre – mégis az isteni kinyilatkoztatás és a teremtés szemlélete megmutat egy olyan ősrendet, amely a hétköznapi hitvédelem szempontjából is fontos. Alapvetően ez Isten közösségi léte, a Fiú gyermeki viszonya az Atyához, illetve a Szentlélek személyes létezése.

Isten, a mindenség forrása, alapja, fenntartója, célja, nem a magány istene, hanem a közösségé, a lényege pont a szeretetközösség, a személyek harmóniája, és az egész teremtett világ ezt tükrözi, ahol a legapróbb elemi részecskétől az égitestekig minden önmagánál nagyobb közösségek, rendszerek felé törekszik, abban nyeri el stabilitását, célját, valósítja meg saját szerepét, lényegét is. A sátáni támadások és tévtanítások nagy része (de végsősoron mindegyike is) e tökéletes szeretetközösség megbontását célozza. Nem csupán az emberek közötti ellenségeskedéssel, hanem az olyan világképekkel is, ahol Isten vagy csak egyetlen személy, vagy sok, egymással nem éppen harmóniában élő isten létezik, vagy „isten” még a személyes szintet sem éri el, nemhogy a közösségit, sőt akár nem is létezik (az emberen kívül).

A Szentháromság tökéletes harmóniájában nem létezik ellenségeskedés. Az ellenségeskedés csak a teremtett világban jelent meg, a Mihállyal tartó szent angyalok és a Sátánnal tartó bukott angyalok között, vagy az ember bukásával az állatvilágban is az ellenségeskedés lett az uralkodó lelkület (ahol akár a szolgáló állat is rátámad urára, az emberre), de még a növények szintjén is nagy harcok folynak a területért és a tápanyagokért. Az ember és sátáni ellenfele esetében a bukás után viszont maga Isten az, aki ellenségeskedést szerez a Kígyó és az Asszony ivadéka között, ami, mivel Istentől ered, ezért nem lehet rossz! Az emberpár a bukáskor együttműködött egymással (úgy, hogy a nő vitte bűnbe a férfit) és a Sátánnal is (ahol hasonlóan egy úrnak teremtett lény követte a szolgáló angyali lelket), de a bűn miatt az együttműködést, harmóniát meg kellett törni, és beállt az a dualisztikus harc, amelyben az egyik félnek le kell győznie a másikat, hogy a helyes rend szerinti üdvös együttműködés ne a rosszat, hanem a jót terjessze ismét. Az emberben lévő vágy, hogy a rossznak ellenálljon és legyőzze azt, tehát üdvös és Istentől ered, és Isten végzésére ez azzal ér véget, hogy az Asszony ivadéka a kígyó fejére tapos, vagyis megalázva legyőzi a felbujtót és helyreállítja uralmát. Az ellenfél ezt a győzelmet akarja elodázni vagy kioltani személyes szinten az emberben, és ő akar felé kerekedni agresszív módszerekkel. Látjuk is a teremtés utáni eseményekben, hogy hogyan: Rögtön a bukás után Káin meggyűlöli testvérét és Isten jelzi neki, hogy az ellenfél ólálkodik ajtaja előtt, de ő uralkodhat rajta. Az ember alapvetően uralkodásra, míg az angyalok szolgálatra lettek teremtve (még ha nagy hatalmat is ruházott rájuk Isten, de a nagy úrnak nagy szolgái is vannak). Mivel Isten akarata az, hogy az ember és a Sátán közötti küzdelemben az ember győzzön, ezért az ember képes legyőzni a Sátánt, ha együttműködik Istennel, Vele együtt állíthatja helyre hatalmát. Látjuk viszont - és ez nagyon lényeges! - hogy rögtön az ellenségeskedés szerzése után a Sátán az ember kardját önmaga helyett az ember testvére felé akarja fordítani! És ha az ember nem Istennel működik együtt, hanem a Sátánnal, akkor a kardot valóban az igazi ellenfél helyett a testvér, az embertárs ellen fogja fordítani! Mivel a Sátán nem akarja, hogy az ember ellene küzdjön, mert ha az ember együttműködik ebben a küzdelemben Istennel, az a Sátán vereségével fog végződni, ezért minden ravaszságával azon van, hogy az ember hozzá barátként viszonyuljon, embertársához – sőt: Istenhez – pedig ellenségként. De tudjuk, hogy ez nem azért van, mert a Sátán nekünk bármi jót akar, hanem kizárólag azért, mert a gőgös, mennyből jövő Sátánnak kínt okoz a földi embertől elszenvedett vereség, éppen ezért önmagán kívül bármi másra igyekszik fordítani az ember küzdő szellemét. Megpróbálja tehát az ember és a démonok közötti harcot abbahagyatni az ember részéről, míg az ember-ember, ember-természet, ember-Isten, ember-angyalok közötti harmóniát, együttműködést meg akarja törni. Ember-démon között viszont lehetetlen a harmonikus együttműködés, mert az csak Isten szentségi országában lehetséges, amelyből a Sátán kivettetett, de amelybe az ember meghívást kapott, éppen ezért bármennyire is úgy állítja be az ellenfél bármiféle mágikus tanításban vagy látomásban, hogy fura szellemi segítők, démonok, lelkek és az ember között lehetséges harmonikus együttműködés, az hazugság, az ember csak a démonok ellen való küzdelemből jöhet ki jól! A démonok erőszakosak és ravaszak, így velük nem lehet együttműködni semmilyen szinten, ők csak annyit csinálnak mindig, hogy ólálkodnak lelkünk kapuja előtt, és ha beengedjük őket, akkor irányítani akarnak és ugyanolyan beteggé tesznek minket, mint ők maguk. Az Isten még a bűntelen világban is szétválasztotta a kezdeti  elemeket, hogy rendet teremtsen, az Ő rendje szerinti harmónia csakis Isten szerint jöhet létre saját, Isten országában élő embertársaink között. Nem véletlen, hogy manapság az ellenfél hordáinak egyik fő csapásiránya az, hogy szeressük a rosszat, fogadjuk el a bűnt ugyanolyan normálisnak, mint a bűntelenséget, mert ha az ember elfeledi a démonokkal szembeni Istentől jövő harci kötelességét, akkor a démonok fertője nyugodtan terjedhet és szedheti áldozatait. Az emberi világban ezt csak az a küzdelem szorítja vissza, amit Isten szerzett. A Mennyben (hangsúlyozom: a Mennyben!) már lezajlott ez a csata, ahol az angyalok győztek a démonok felett, most a földön van a sor rajtunk, hogy az ember uralta világból is kiűzzük a betolakodót. Ez a valódi harmónia helyreállításának útja.

A másik nagy téma a Fiú Isten gyermeksége, mint az egyik alapvető isteni ősrend. Pál Apostol írja, hogy minden a Fiú képére teremtetett és Benne áll fenn. A Fiú gyermeki viszonya az Atyához egy olyan tökéletes őskapcsolat, amelynek a teremtésben tükröződő tisztaságát szintén el akarja torzítani az ellenfél. A Fiú az Atya tökéletes önátadása, amikor tökéletes képmását hozza létre, aki gyakorlatilag csak abban különbözik tőle, hogy az Atyában mindez önmagában áll fenn, a Fiú pedig mindezt kapta az Atya szeretete révén. (Nem mintha létezett volna olyan „idő”, amikor csak az Atya létezett Fiú nélkül, hiszen mindkét isteni személy öröklétű és az Atya lényegéhez pedig az tartozik hozzá, hogy Ő Atya, gyermek nélkül pedig senki sem tekinthető apának.) Gyakorlatilag a szerető Atya lényegéhez tartozik a Fiú léte. Köztük olyan bensőséges egység létezik, ahol az egyik fél nem nyomja el a másikat, hanem amit a tökéletes szeretet, adok-kapok viszony, önkéntes engedelmesség, az akaratok harmóniája és az egylényegűség ural. A Fiú a teremtéssel és annak legtökéletesebb megkoronázásával, az Egyházzal kötött házassága (ezt máshol bővebben kifejtjük) révén terjeszti ki ezt a tökéletes bensőséges viszonyt a teremtett (és nem szült) emberre. A Fiú az Atya képmása, az ember pedig szintén teremtett lényege szerint Isten képmása. Isten szeretet-lényegéből fakad az ember megteremtése és társává emelése. De az emberben fokozatosan megy végbe önkéntesen az a tökéletes kapcsolatkialakítás, amely az Atya-Fiú viszonyának időtlen tiszta mintáját követi. A szellemi természetű Isten először egy önmaga természetétől távolabbi anyagi világot hoz létre, ahol Ő közvetlenül nem látható, és az üdvtörténet ennek a kezdeti távolságnak a fokozatos, önkéntes áthidalásáról, csökkentéséről szól (de természetesen nincs teljesen elválasztva semmi Istentől, és a két világ metszetére teremtett testi-lelki természetű ember maga is egy kezdeti összekötő kapocs volt). Az üdvtörténet kezdetén Isten hangsúlyozta, hogy ő transzcendens, nem hasonlítható semmilyen ember alkotta evilági bálványhoz, hogy az ember tekintete saját, Istentől bizonyos természeti távolságra lévő világa helyett a világfeletti Isten felé forduljon. De miután érzékeltük a távolságot a valódi Isten és mi közöttünk, Isten áthidalta, csökkentette ezt első lépésben a maga részéről a Fiú megtestesülésével, amely megtestesülésben Isten nem pusztán egy hozzánk hasonló emberi testet vett fel  és emelt a mennybe saját isteni természetével összekötve azt, hanem létrehozta kozmikus testét, asszonyát, az Egyházat is, amelyben az ember az Eucharisztia szentsége által önkéntes vérrokonságra lép a Fiú Istennel ennek a testnek a tagjáévá válva (erről is majd máshol bővebben szólunk). Ezzel az isteni tervvel, melyben a hívő ember természete szerint részesül a Fiúság ősrendjében, Isten gyermekévé születve újjá, olyan szoros harmonikus kapcsolat jön létre Isten és ember között, amely semelyik más vallásban nincs. A gyermekség az a legtökéletesebb kapcsolat, amit elérhet egy olyan létező, aki létét mástól kapja. A Fiúban ez önmagában áll fenn, mi viszont Isten csodálatos kozmikus tervében teremtményként önkéntes döntéssel és Isten kegyelméből részesülhetünk benne. Ez lényeges, mivel egyes világképekben/vallásokban (leginkább a Távol-Keleten) az ember kezdeti és a bűn torzulása ellenére is megőrzött Isten-képiségét tekintik úgy, mintha Istennel azonosak lennénk, máshol (leginkább a Közel-Keleten) pedig megmarad az érzékelt távolság Isten és ember között. Végeredményben mindkettő látásmódban az ember megmarad egy (rosszul azonosított) kezdeti kifejletlen állapotában és sosem jön létre a valódi magasszintű önkéntes egyesülés Isten és ember között, amely az emberi lét végső célja a Teremtő terve szerint. Ha a tökéletes egységet akarjuk elérni, a legkeményebben szó szerint kell vennünk azt, amit a Fiú mondott, hogy „senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam”, ugyanis - ha megértettük a fentieket - Krisztuson kívül, aki a "fiúság" teremtés előtti ősrendjét hordozza, valóban semmilyen más Út nincs az egész kozmoszban, ami erre a szintre vezeti az embert. Minden más út megáll egy alacsonyabb szinten.

Az Atyához való gyermeki viszony, amelynek képe Isten rendelése alapján a hétköznapokban a mi emberi gyermek-szülő családi viszonyunkban is megjelenik, hogy az embert a helyes úton tartsa, tehát ismét olyan ősrendet követ, amelyet az ellenfél igyekszik minden ravaszságával megrontani. Nem pusztán azzal, hogy ellenségeskedést szít gyermek és szülő között, szétbomlasztja a családokat, de egyéb társadalmi kapcsolatainkban is defektes úr-szolga, felettes-beosztott, tanár-tanuló, stb. viszonyokat hoz létre, hanem ha megfigyeljük, szinte kivétel nélkül minden tévtanításban, torz világképben, helytelen filozófiában, eretnekségben, téves lelkiségben, de akár az imádkozás rossz módjában vagy az Istenhez való mindennapos viszonyulás problémáiban is sérül az ember ideális gyermeki viszonya Istennel. Ha nem apánknak tekintjük az Atyát, hanem egy titokzatos ködburkolta főszellemnek, hektikus zsarnoknak, nemtörődöm hedonistának, vagy akár személytelen energiának, magának a világegyetemnek, amely nagygömböcként tárol a gyomrában, megfoghatatlan vagy természetellenes szellemi valónak, stb., akkor nem tudunk a nekünk rendelt isteni tervnek megfelelő kapcsolatot kialakítani Vele. Az egyszerű gyermeki lelkület viszont még akadémikus teológiai tudás nélkül – vagy pont amellett, nagyon hasznos védelemként – is szorosabbra fűzi Vele a kapcsolatunkat és megóvhat rengeteg agyonbonyolított tévtantól, ahol bármilyen fantasztikus megállapításokat is tesznek, ha azok hálójában elvész az ember gyermeki viszonya az Atyához, akkor már nem jut el az ember a Fiúban az Atyához. Nem véletlen, hogy a Fiú azt mondta, hogy "Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be Isten Országába", illetve hogy úgy tanít imádkozni, hogy az ima kezdetén azt mondjuk: „Mi Atyánk”. Ennek a két szónak ránk nézve az egész kozmoszt megrengető jelentősége van, mégis egyszerű gyermeki szívvel is el tudjuk mondani, és ez annak záloga, hogy valóban az Igaz Istenhez szólunk.

A harmadik alapvető ősrend, amit rengeteg sátáni és/vagy emberi tévtan eltorzít – különösen a mai világban, de így volt ez a kezdeti őspogány vallások óta is – a Szentlélek személyéhez kötődik. (Szerény véleményem szerint egyébként a nem-keresztény vallások általában inkább az isteni kinyilatkoztatás teljességét még nem ismerő tapogatózások Isten felé, mint sátáni fertők, korunkban viszont az ellenfél felhasználja az embernek ezeket a korábbi részleges törekvéseit is, hogy a már kinyilatkoztatott igazságtól eltérítse a hívőket.) Számos nem-keresztény világképben, amit előszeretettel visznek tovább az ezoterikus, mágikus, okkult tanítások és praktikák is, az emberek tudatalatti struktúrájában mindenképp, de gyakran a tudatos szinten is eléggé nyilvánvaló módon megjelenik az a fogalom, amit nevezzünk „Erő”-nek (a Star Wars filmekben is így nevezték, és gyakorlatilag ott is erről volt szó). Az ember kötődik, ural, sodródik, befog, megcsapol, elnyer, lehív, használ, stb. egyfajta szellemi energiát, erőt, ami őt csodálatos képességekkel, hatalommal ruházza fel. Számos spirituális mozgalom és pogány iskola célja tulajdonképpen ennek az erőnek az uralása. És sajnos a Sátán Egyház ellen intézett modern támadásai és megtévesztései (pl. a neokarizmatikus mozgalom) szintén ezt a torz defektet veszik át, amikor a Szentlélek gyakorlatilag egy ilyen Erővé redukálódik le. Működésében, tudatalatti fogalmában a Szentlélek nem különbözik az Erőtől, akkor sem, ha megtévesztően Szentléleknek/Szent Szellemnek hívják és látszólag megfér a jóságos öregapó „Atyaistennell” és a jófej „Krisztussal”, és a keresztény ember fejlődését is abban látják, ha az ember a pogány hősökhöz, mágusokhoz hasonló csodatévő lelki superman-né válik szuperképességekkel. Igaz, hogy számunkra könnyebb elképzelni személyként az Atyát és a Fiút, mint a Szentlelket, de ez ne szegje kedvünket, mert pontosan az jelzi, hogy az igaz Istenről gondolkodunk és nem egy emberi elme alkotta bálványról, hogy teljes egészében nem tudjuk megragadni, felfogni Istent. Ha a 3. isteni személy is egy általunk relatíve könnyen elképzelhető személy lenne (akár egy anyaisten, jóllehet, a női princípium kizárólag a teremtett földi világhoz kötődik, mint máshol majd kifejtjük), akkor nem nagyon óvna meg semmi attól, hogy tudatalatt a politeizmushoz hasonló defektes világképünk legyen a Szentháromságról. Jóllehet, mivel a Szentlélek sem alacsonyabbrendű isteni személy, ezért Ő is rendelkezik a személy magas szintjével (de a személy is csak közelítő fogalom, ha Istenről beszélünk), nem lehet személytelen erő, mégis elménkben leginkább Vele kapcsolatban marad meg az az üdvös titokzatosság, ami előtt az embernek egyszerűen alázattal fejet kell hajtania. Pedig a jelen világkorszakban gyakorlatilag a Szentlélek Isten van hozzánk a "legközelebb" (habár a Három Személy elválaszthatatlan). Ugyanakkor az ellenfél természetesen ezt a bizonytalanságot használja ki, keverve azt az okkult Erő fogalmával. Ha azonban a keresztény ember nem isteni személyként és úrként tekint a Szentlélekre a tudatalatti mélységeit is beleértve, akkor bármennyire is kereszténynek vallja magát, pogány úton fog járni és nem jut el az Igaz Istenhez. Imája átmegy pogány technikába, a szentségek mágikus dimenziót kapnak, ő akarja irányítani Istent, ahelyett, hogy alázattal meghajolna előtte, és mint szuverén személyt és hatalmat tisztelné és kérné (de erről is majd írunk részletesebben).

Ha tehát az egyes tanításokat nézzük, segítségünkre lehet az a kinyilatkoztatott Szentháromságban lévő alapvető isteni Ősrend is, amely az egész teremtés célját, benne a mi kulcsfontosságú végcélunkkal, megadja. Ha egyetlen alapvető kritériumot akarunk keresni, ami megkönnyíti az eligazodást az egyes tanok között, akkor megfigyelhetjük, hogy a tévtanokban gyakorlatilag mindig elhomályosul az ember Atyához való gyermeki viszonya, amelyet az Atya akaratából a Fiúval való egyesülés és a Szentlélek újjászülő munkája tesz lehetővé számunkra. Az ellenfél ezerféle ravaszsága, bármilyen formát ölt is, valahol mindig ezt a kapcsolatot rontja meg. Mert lehet a virág tetszetős, a fa a gyümölcsről ismerszik meg, az elfogyasztott tévtanítás (később jelentkező) hatásáról.

♦ 

Végül nézzük meg ehhez kapcsolódóan – ha még bírjuk – néhány olyan, a hétköznapokban gyakran előforduló tant, amelyekkel a fenti isteni tervet akarja eltorzítani az ellenfél. Igaz, hogy mint mondtuk gyakorlatilag minden tévtan torzít a fentin, így a teljesség igénye nélkül inkább csak néhány olyan rövid tévtanmorzsát sorolnék itt fel, amikkel gyakrabban találkozunk a hétköznapi élet különböző területein a fent elmondottakkal összefüggésben, és hogy mi velük a gond. A gondot esetenként más bejegyzésekben majd bővebben kifejtjük.

- Isten csak egy személy - Isten mindenek tökéletessége, és a tökéletesség nem az egyedüllét, hanem az egységes közösség, ezt tükrözi az egész univerzum.

- Isten sok - Isten mindenkinél nagyobb, ezért személyfeletti szinten létezik egyetlen tökéletes szeretetközösség egységében.

- Isten nem személy - Isten mivel mindenkinél nagyobb, ezért nem alacsonyabb, hanem magasabb a személyes szintnél, ami a személyek tökéletes közösségi egysége. Meg is lehet szólítani és Ő is már elég sok mindent mondott nekünk.

- Istennel azonos a világ és/vagy az ember - Ez talán még az ateizmusnál is rosszabb világkép, mivel az következik belőle, hogy nincs valójában az anyagi világnál magasabb minőség, és a világban lévő minden rosszat, bűnt, tömeggyilkosságot, gyerekerőszakot, stb. az a lény követi el, aki elvileg magasabb szinten van nálunk, tehát nekünk nincs egyéni felelősségünk és akaratunk, a világ - és benne mi - ki van szolgáltatva egy őrült szado-mazo csúcsszörnyeteg kaotikus akaratának. Isten valójában soha semmilyen szinten nem tesz rosszat, a világban lévő rossz léte (amit egyetlen józan ember sem von kétségbe) pont azt bizonyítja, hogy Isten különbözik a világtól, és a teremtményeknek van valódi szabad akarata.

- Isten felülről dirigál a világnak - Kezdetben volt egyfajta természeti távolság a transzcendens Isten és az anyagi világ között, amit a megtestesült Fiú azóta áthidalt, és az Mennybemenetelével sem szűnt meg: azzal megmutatta az utat nekünk arra a helyre, amit előkészít számunkra, de a teste, az Egyház és a kiárasztott Szentlélek révén Isten már egyáltalán nincs olyan messze a világtól, mint korábban.

- Isten világszellem, zsarnok, jó haver, kozmikus felsőbb lény, minket szolgáló erő, stb., stb. - Az ellenfél tudja, hogy csak az juthat el a legszorosabb értelemben az Atyához, aki gyermekévé válik, mert ez a kapott élet legtökéletesebb beteljesedése, éppen ezért nem kíméli a fáradságot, hogy fantasztikusabbnál fantasztikusabb, bonyolultabbnál bonyolultabb elméleteket gyártson (titkos tanoknak bélyegezve őket) és fertőzze meg velük az embereket annak érdekében, hogy az ember véletlenül se tudjon gyermekként viszonyulni az Atyához.

- Minden út Istenhez vezet - A Fiú és az egész teremtés fent - és a Bibliában - kifejtett kapcsolatából következik, hogy Krisztuson kívül semmilyen más út nem vezet Istenhez, az Atyához, mert kizárólag benne jön létre az ideális Ősrend mintájára néző legszorosabb kapcsolat a testtel is rendelkező ember és Isten között. Minden más úton végső soron megmarad a távolság Isten és az ember között, sőt még növekedhet is.

- Aki küzd a gonosz ellen, az szeretetlen, valódi szeretetközösség a rosszak elfogadásával együtt jöhet létre - Ez az ellenfélnek megint az a trükkje, amellyel önmagától akarja elhárítani az ő gonosz tetteit akadályozó kardot. A valódi harmónia mintája a bűntelen, tökéletes Isten szeretetközössége, aki önmaga szentségénél és erejénél fogva emésztő tűz a gonosz számára. Az Istentől elhajló közösség csak a közösség torz képét hozza létre, sohasem lesz működőképes, harmonikus meg pláne nem. A harmonikus közösség csakis a rossz legyőzésével és kirekesztésével jöhet létre, ahogy ez a mennyben is megtörtént az angyalok harcának eredményeképp. 

- A felsőbbrendű keresztény, az igazi hívő az, akinek rendelkezésére áll "Isten ereje" és az csodás látványos képességekkel ruházza fel őt - Ez sajnos kőkeményen az okkult mágusok útja, akik sohasem jutnak el Istenhez, egyszerűen csak kiszolgáltatják magukat a bukott angyalok irányításának és hamis csodáinak. Valójában a gőgükön kívül nem sok tulajdonságuk növekszik az ezen az úton járóknak, a gőg pedig elég volt ahhoz, hogy egy ragyogó szellemi teremtményt (Sátán) a mennyből kidobjanak miatta.

- A világ rossz vagy illúzió - A világ Isten tökéletes tulajdonságait tükrözi vissza, mivel Tőle származik. Éppen ezért jónak lett teremtve (mint olvassuk a Teremtés történetében is), és nem kell menekülni tőle akár úgy, hogy nem tartjuk valóságosnak, hanem inkább meg kell érteni a lényegét és Isten tervét vele. Dióhéjban a világ jó, de a természete azért van egyfajta kezdeti távolságban a tökéletes Isten természetétől, hogy minél tökéletesebben megvalósulhasson benne mind a teremtmények önkéntes szereteten alapuló egyesülése Istennel, mind a rossz megsemmisülése. A jók minőségi egyesülése a rossz legyőzésével párhuzamosan valósul meg a teremtett világban. A látható világnál tisztább, valódibb a láthatatlan, de ez nem azt jelenti, hogy a látható világ nem létezik, mert a szimbólumok is valóságosak.

Ne ítéljük el a "másságot", a bűnt - Az emberek felett való ítélkezés valóban Isten szuverén joga (szerencsére), de az egyes cselekedetekkel, szenvedélyekkel kapcsolatban Ő pár száz oldalon keresztül kifejtette nekünk, hogy azok jók-e vagy rosszak. Miért tette volna ezt meg, ha nem akarná, hogy megismerjük, milyen kritériumok alapján ítéli ő meg az embereket? Miután elmondta bizonyos tettekről, hogy azok rosszak, vagy jók, ha ezekről mi emberek másképp ítélünk, akkor súlyosabb bűnt követünk el, mintha embertársunk felett ítélkeznénk, ugyanis ilyenkor Isten felett ítélkezünk! Az Ő ítélőképességét, szeretetét, bölcsességét vonjuk kétségbe, mintha a Legmagasabb Létező felett létezhetne még fellebviteli bíróság és nem Ő lenne minden pozitív fogalom forrása. Még akkor is ebbe a súlyos gőgös ítélkezésbe esünk, ha ezt látszólag a világ szerint félreértelmezett "nemítélkezés"  jegyében tesszük. Ezt a szlogent (ismét) akkor dobja be az ellenfél, amikor a kardot önmagáról akarja elfordítani, hogy zavartalanul tovább rombolhasson.

- Irtsuk erőszakkal a tévtanítókat - Nekünk nem embertársunk megölése a feladatunk, mert a kardot nem saját testünk és vérünk, embertársunk, hanem a mi világunkban idegen démonok ellen kaptuk szellemi fegyverként. Ha jó irányba fordítjuk a kardot, embertársunkat megmenthetjük Isten segítségével.