Manapság, amikor rengeteg kérdés, elmélet és vita merül fel az Egyház hatalma illetve az Egyház és a politika, világi hatalom kapcsolata, összefonódása témájában, és számos hívő - legalább is felszíni indokként - emiatt hagyja ott az Egyházat, fontos, hogy pár dolgot tisztába tegyünk. Az egyházellenes, antiklerikális, atesita hangok általában az Egyház és a - nekik természetesen nem tetsző oldalon álló - politika összefonódását, az Egyház (főleg középkori, túl sötétre festett) hatalmát, fényűzését, valamint azt emlegetik, hogy Krisztus pont a hatalom nélküli embereket karolta fel. De hasonló vádakat fogalmaztak/fogalmaznak meg gyakran maguk a protestánsok is a katolikusokkal szemben. Másfelől viszont vannak keresztények, akik védelmezik az Egyház világi hatalmát, szükséges jónak tartják azt az Egyház ellenségeivel való harc győztes megvívásához, és a demokrácia helyett gyakran a keresztény királyságot éltetik. Könnyű példákat találni mindenre a Biblia és a történelem oldalain, de hogy áll össze mégis a teljes összefüggés a saját érveink alátámasztására kiragadott részleteken túl?

Nézzük meg először a téves koncepciókat. Egy másik bejegyzésben már említettem, hogy tapasztalat szerint az Egyház és az Állam teljes szétválasztása az államot, a kettő teljes összefonódása pedig az Egyházat teszi tönkre. Hogyan lehet mégis megtalálni az arany középutat, ami működőképes lehet? Ha a különböző államformákat nézzük, amikben egy Istennek tetsző állam működhet, azok közül nem tudjuk egyértelműen egyik mellett sem lerakni a voksot a Szentírás alapján. Akik most rögtön a "Szent Királyság" eszméjével jönnek, azok olvassák el a Bibliában, hogy a választott nép kezdetben egyáltalán nem élt királyságban, ezt pont a pogány népek mintájára akarták később átvenni! Erről V Móz 17-ben rendelkezik a jövőre nézve a Törvény, ami aztán I Sám 8-ban valósul meg. Isten nincs ellenére a királyságnak, de nem is örül kifejezetten neki. I Sám 8:7-ben konkrétan azt is mondja Isten, hogy azért akar királyt választani a nép, mert Istent Magát vetették meg, hogy ne Ő uralkodjon rajtuk! Isten mégsem tiltja meg a királyválasztást, hanem inkább felsorolja, hogy egy király hatalmából fakadóan milyen plusz kellemetlenségeket tud okozni a népnek, amiket egy másfajta uralkodó nem tenne. Az V Móz részlet a másik oldalon szintén attól óvja a leendő királyt, hogy túl sok hatalma legyen és azzal visszaéljen. Azt is tudjuk, hogy az első királyt, Sault Isten elvetette, pedig nem volt annyira rossz ember, viszont nem volt teljesen engedelmes Istennek, mert úgy érezte, elég hatalma van arra, hogy egyéni akciókat kezdeményezzen céljai elérésére, ha Isten nem szól hozzá. A másik oldalra is látunk példát: II Móz 18-ban Istennek nincs ellenvetése az ellen sem, hogy Mózes egyedüli ítélkező hatalmát szétosszák több bíró között. A fő indok itt sem ideológiai, hanem praktikus volt: Mózesnek túl fárasztó volt egymagában egész nap ítélkezni. Ez az értékrend pedig abban csúcsosodik ki, amit Maga Jézus mondott a földi hatalomról, és arról, hogy ezzel szemben az Egyház vezetőinek hogyan kell viselkednie: 

Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne így legyen közöttetek; hanem a ki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; és a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért. (Mt 20: 25-28)

Itt Jézus már nem pusztán a túlzott hatalomtól óvja a vezetőket (és a népet), hanem radikálisan ellentétes magatartást kér tanítványaitól a világi hatalommal szemben! Ez a szolgáló vezető, "servant leader" lelkület, amire Jézus Maga is példát mutatott. Azzal is, hogy Lk 12:14-ben Krisztus kifejezetten elutasítja azt, hogy akár bírói hatalma legyen a nép körében. De feltehetően mindenki emlékszik arra is, hogy amikor bevonult Jeruzsálembe, akkor is alázatosan, szamárháton tette azt, nemsokára pedig megmosta tanítványai lábát - mint egy rabszolga - és utasította őket  arra, hogy ugyanezt tegyék. Utána pedig Pilátussal is nagyon lényeges párbeszédet folytatott:

Felele Jézus: Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.  Monda azért néki Pilátus: Király vagy-é hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, a ki az igazságból való, hallgat az én szómra. (...) Monda azért néki Pilátus: Nékem nem szólsz-é? Nem tudod-é hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak? Felele Jézus: Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked: nagyobb bűne van azért annak, a ki a te kezedbe adott engem. (Jn 18: 36-37, 19: 10-11)

Itt Jézus egyértelművé teszi, hogy még ha királynak is szólítják, nem olyan, mint egy evilági király, attól több mindenben különbözik. Nem tagadja le, hogy király lenne, mégis teljesen másfajta hatalomról és küldetésról beszél, miközben rávilágít arra, hogy Pilátus csak azért küldheti Őt testi halálba, mert erre Istentől (evilági) hatalmat kapott. Sok kortárs várta Jézustól, hogy földi király és szabadító legyen, Ő mégis egyértelműen jelezte, hogy nem ilyen hatalmat akar, az Ő hatalma másban jelentkezik, és ezt kérte a tanítványoktól is. De még a lelki hatalomról is ezt mondta:

Ímé adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek. De azon ne örüljetek, hogy a lelkek néktek engednek; hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben. (Lk 10: 19-20)

Vagyis a lelki hatalom is egy olyan dolog, ami nem kell, hogy önmagában cél vagy örömforrás legyen, mert a legnagyobb öröm az, hogy Isten meghív a Mennyek Országába. Mit mondjunk tehát: Krisztus valóban radikálisan hatalomellenes volt, és a földi hatalom valóban elhomályosítja Isten hatalmát? A teljes képhez hasznos az Egyháztörténet fő állomásait is megvizsgálni!

Ahogy János Jelenései is megjövendölték, az Egyházat valóban kezdetben rengeteg üldözés érte. Ugyanakkor a Jelenések - és számos más ószövetségi próféta is - beszámol egy olyan hosszú, több évszázados korszakról, amikor Krisztus uralkodik a népek felett. Utána viszont ismét visszatérnek az üldözések és a végső megtévesztés, sátáni csalás időszaka. Jelenleg ezt az utóbbi korszakot éljük, és e korszak gondolati összefüggéseiből támadják gyakran az Egyház ellenségei az Egyház középkori hatalmát és a jelenlegi befolyást, gazgagságot is (holott az már rég nem olyan, mint a Milleneum korszakában). Valóban számos prófécia szól arról, hogy a népek behódolnak Istennek és az Ő Választottjának. Amikor a keresztény elvek és az Egyház a világban hatalomra jut, az nem történhet nagyon másképp, mint úgy, hogy más vallások és világnézetek szükségképpen a háttérbe szorulnak. Ha Krisztus uralkodik, akkor Krisztus ellenségeit kiveti magából a társadalom. Akkor is, ha ez nekik nem tetszik. Ha valaki ma azzal jön, hogy pl. a középkorban hatalmas katedrálisok épültek sok pénzből, a művészetekben nem engedtek teret az Isten-ellenes alkotásoknak, akkor nem veszi figyelembe, hogy a középkorban ezt az emberek elfogadták, ez volt a norma, az ettől való eltérés lett volna furcsa. A társadalom túlnyomó többsége a középkorban jó dolognak tartotta, ha egy keresztény uralkodó a vagyonából templomokat építtetett és a keresztény kultúrát támogatta - akár a keresztény birodalmak kiszélesítésével is -, akkor vetette meg az uralkodót, ha nem Istennek tesző dolgokra fordította a vagyonát és hatalmát! Ugyanígy a különböző alkotóművészek és azok közönsége is azt tartotta a normálisnak, ha valaki Istent dicsőíti a művével. Nem egyszerűen azért, mert a hatalom üldözte a másképp gondolkodókat, hanem azért, mert a társadalom többsége - a maitól eltérően - maga is így gondolkodott! Amikor a keresztény elvek érvényesülnek a társadalomban, az úgy néz ki, mint ahogy a középkor kinézett, hogy nézne ki reálisan másképp? A középkor egyáltalán nem volt olyan sötét, mint amilyennek az Egyház ellenségei ma, másképp gondolkodva, lefestik. Az abszolút monarchiák egyáltalán nem (csak) arról szóltak, hogy feslett erkölcsű uralkodók tűzzel-vassal terjesztették a kereszténységet, hanem arról, hogy fontos volt a társadalomnak, hogy Isten szava az egész földkerekségen elterjedjen, a bennszülötteket saját fejlettebb technikai és kulturális hátterükkel magasabb életszínvonalra emeljék. Sokszor pont a misszionáriusok védelmezték az újonnan meghódított területek őslakosait a hataloméhes hódítókkal szemben, és a bennszülöttek általában mindig örömmel vették életszínvonaluk javulását. Mivel a kereszténység világuralmi korszakában is ugyanúgy követtek el az emberek rossz és jó cselekedeteket, mai szemmel könnyebb keresni és megtalálni a bűnöket, miközben a középkorban valóban élők számos jó dolgot tettek, amit dicsőített a társadalom. Mai társadalmunk a bűnt és az Isten elleni lázadást összehasonlíthatatlanul jobban dicsőíti, szinte az egész művészetet vagy akár a filmipart a bűn és a nem-keresztény ideológiák éltetése hatja át, nem véletlen, hogy a mai társadalom sötétre festi az egyébklént több szempontból fényesen ragyogó középkort.

Fontos azonban rögtön a figyelmünket egy olyan mozgalomra irányítani, ami a kereszténység győzedelmes korszakában is megőrizte annak eredeti, nem evilágból való lelkületét: a szerzetességre. A szerzetesi mozgalom gyakorlatilag rögtön szárba szökkent, amint a kereszténység hatalma erősödött és végig virágzott ezen korszak alatt (érdekes, hogy ma ismét kezd erőtlenedni, amire később még visszatérünk). A szerzetesség valójában nem az Egyház világi hatalmának vagy egy adott politikának az ellensége és ádáz bírálója volt, hanem egyszerűen egy megfelelő súlyú ellenpólust képezett az Egyházon belül (!) az erősödő világi hatalommal szemben, a keresztény tanokat megfelelő erővel tartva az eredeti, helyes vágányon. Fontos, hogy a szerzetesek nem egyfajta politikával vagy irányzattal vagy magával az egyházi hierarchiával szembe helyezkedtek, hanem az egész - akár keresztény, akár nem - világból való kivonulással szentelték magukat teljesen Istennek. Nem szakadtak el a főpapoktól, hanem más módon valósították meg az Istennek szentelt életet. Nem egy polgári kisebbséget, egyházi ploretariátust vagy bármilyen politikai ellenpólust képeztek, hanem kivonultak az egész világból, eltávolodva minden politikától és világi értékrendtől. Nem az Egyház vagy az Állam hierarchikus hatalmában látták az ellenséget - és adott esetben azoknak engedelmesek is maradtak -  hanem a világi értékrendben és az ördögi kísértésekben, amely ellen lelki síkon harcoltak önmaguk és követőik tökéletesítésével.

Ma azt a korszakot éljük, amikor a világból az Egyház egyre inkább visszahúzódik, és ezt ellenségei igyekeznek siettetni is. Ezzel együtt napjainkban a szerzetesi mozgalom is gyengül, de ezt nem feltétlenül tragédiaként kell megélni, hanem egy korszakváltásként. Nem a szerzetesi lelkület vész el, hanem inkább annak lényege láthatatlanul kezdi átlépni a kolostorok és remetebarlangok falait, jobban átitatva az egyszerű hívők lelkületét is. Aki ma valóban keresztény akar lenni, annak lelkileg, értékrendjében ugyanúgy szembe kell helyezkedni a romló világ értékrendjével és kísértéseivel, mint egy szerzetesnek. Nem feltétlenül az életformájában, mert a világban élve technikailag is nehezebb megvalósítani egy szerezetesi regula szerint való életet, hanem az értékrendben és gondolkodásban kell az egyre jobban romló világtól eltávolodni. Minden valódi hívőnek, nemcsak a szerzeteseknek! Ugyanúgy, ahogy a korai Egyházban. A szerzetesség nem vész el, csak visszaalakul. Az Egyház világi hatalmára szükség volt azért, hogy Krisztus örömhíre elterjedjen az egész földön, amikor ez a korszak lezárul, másképp kell viszonyulnunk ehhez a hatalomhoz és a világhoz.

Véleményem szerint teljesen fölösleges visszasírni a "szent királyok, keresztény császárok" korszakát, mert egyértelmű, hogy más korszakot élünk ma, mások a feladatok és prioritások. Ne hagyjuk, hogy az Egyház ellenségei megtévesszenek azzal, hogy a mai torz értékrendjük szerint ítélnek meg egy olyan korszakot, amikor a keresztény értékrend sokkal elfogadottabb volt, mint mai hanyatló kultúránkban. De tudjuk mi is, hogy ennek a korszaknak vége van. Nem kell önmagában a hatalmat sem kikiáltani gonosznak és mindenkit istentelennek mondani, akinek hatalma van, mert nem a hatalom a lényeg, hanem az, hogy mire fordítja azt az uralkodó - vagy bárki más. Az embert Isten nem szolgának, hanem úrnak teremtette, de Isten mutatja meg, hogyan lehet jól uralkodni - és ez különbözik az istentelenek és gonosz lelkek erőszakos uralomra törésétől és uralkodásától. Azon is teljesen fölösleges vitatkozni, hogy milyen poltikai hatalmi berendezkedés, laposabb vagy hierarchikusabb szervezeti, hatalmi struktúra a keresztényibb. Az a jobb, ami megfelel az adott szervezet hatékony működésének. A dinasztikus királyságnak éppenséggel megvolt az az előnye, hogy egy keresztény uralkodó egész életében tudta az uralkodásra nevelni a gyerekét, a következő uralkodót, és nem egy olyan zsarnok uralkodott a népen, aki pénzzel, hazugságokkal vagy gyilkossággal szerezte meg a hatalmat. Ha azonban a Bibliát vizsgáljuk, végső soron Isten azt mondja, hogy mindegy az államforma: legyen az, amit a nép jónak gondol. Ha királyt akar a nép, legyen neki királya, de a nagyobb hatalom miatt a nép is szívni fog, és a király is jobban ki van téve a lelki bukás veszélyének! A próféták, bírák, lelki mesterek, tanítók, szolgáló vezetők nem ilyenek és ne is legyenek ilyenek! Aki pedig tökéletes akar lenni, az adja el minden vagyonát, ossza szét a szegények között, vonuljon ki a világból és kövesse egyedül Krisztust! Külsőleg akár szerzetesként, akár nem, belsőleg viszont mindenképpen.

Nem az a fontos ugyanis, hogy világi szempontból az Egyháznak vagy a keresztényeknek van-e világi hatalma, vagyona, befolyása vagy nem. Ebben változó korszakok is vannak. Egyesegyedül a tettek mögötti lelkület, gondolkodás számít. Viszonyulhatsz a vagyonhoz úgy is, hogy megveted, és mint értéktelenebb dologtól Isten sokkal értékesebb világa felé fordulsz, de úgy is, hogy azt is Isten teremtette az ember számára, áldását hálás szívvel elfogadod és az Ő dicsőítésére fordítod. A lelkület számít, ami mindkét esetben helyes. Ha vagyonod és hatalmad van, segítsd vele az embereket, és vigyázz, hogy ne veszítsd el emiatt felfuvalkodva az Isten iránti engedelmes, alázatos lelkületet. Vezesd az embereket a jóra, ha hallgatnak rád, ne zsarnoki erőszakkal, hanem úgy, hogy olyan lélek ragyogjon benned, ami miatt ez emberek maguk követnek téged. Nem engedhetsz meg magadnak többet, lazább erkölcsöt, csak azért, mert hatalmad van: Isten ugyanúgy fogja a szívedet megvizsgálni és tőled is számon kérni, hogy követted-e parancsolatait, mint az egyszerű emberektől, és ugyanúgy elvethet, mint Sault, akit korábban egyébként királlyá kent fel. Ne homályosítsd el saját hatalmaddal és bűneiddel Istent, hanem egész életeddel alázattal mutass a valódi Istenre! Ha viszont nincs hatalmad és vagyonod, akkor ne törekedj minden eszközzel ezek megszerzésére, mert ugyanúgy a hatalom és vagyon megszállottja leszel a szívedben, mint az, akinek van és foggal-körömmel ragaszkodik annak megtartásához! Isten szemszögéből mind a vagyon, mind a világi hatalom lényegtelen dolog. Puszta eszköz, amit hol ad, hol elvesz, fontosabb célok érdekében. Még ha ördögűző vagy más különleges lelki hatalmat is kaptál, azt se tartsd valami fantasztkus dolognak önmagában, ne önmagad fényezd vele, mert az üdvösség a legfőbb cél és örömforrás. Az a fontos, hogy mi van a szívedben, nem az, hogy mi van azon kívül. Ha a rosszabb sorsot alázattal, engedelmesen fogadod el, akkor lelkileg győztes utat jársz. Isten szemében leszel értékesebb, mint a gazdag, hatalmas ember. Van ennél nagyobb dolog? Csak a lélek számít!