Az ökumenikus mozgalom mellett számos pro és contra érvet fogalmaztak meg mindkét oldal prominens képviselői. Vannak, akik az eretnekségek eretnekségének nevezik, mereven elzárkózva minden teológiai párbeszédtől, közös imádságtól a heterodoxokkal. A másik szélsőséget azok képviselik, akik nem vesznek tudomást semmilyen létező kánoni vagy teológiai különbségről, határról, és egy erősen relativizált, híg, liberális teológiát követnek. A többség pedig alapvetően egyetért azzal, hogy nem kellene ellenségeskedniük a különböző keresztény/keresztyén felekezetekhez tartozóknak egymással, viszont a jóindulat megőrzésének érdekében kifejezetten kerülik a teológiai vitákat, és nem remélik, hogy a hivatalos, akadémikus teológiai párbeszédek valaha is egységesíteni vagy legalább közelíteni fogják a tanításokat.

Akárhogy is, nem nagyon látni olyan világos utat, amelyet az ember teljes szívvel, kompromisszumok nélkül követhet, inkább csak a keresztények többsége homályos támpontokkal próbál lavírozni úgy, hogy ne legyen szeretetlen embertársával szemben, de ne is kelljen megtagadnia azt a speciális tanítást, amiben eddig nevelkedett. Inkább csak reménykedik, hogy majd a messzi jövőben, valami csoda folytán talán mégis egyesül az Egyház, addig meg szeressük egymást, ahogy tudjuk saját felekezetünk keretei között.

Pedig hát - természetesen - létezik olyan út, amelyet tudna követni és gyakorolni teljes meggyőződéssel az igaz hívő. Csak ehhez szükséges egyfajta teológiai fordulat is (különösen nyugaton), amellyel a teológia nem válik el az Isten- és emberszeretettől, pont abból fog fakadni és megszűnik ez a káros dilemma. A felekezetközi teológiai párbeszédek ugyanis meggyőződésem szerint azért nem vezetnek megfelelő eredményre, mert rossz módszert alkalmaznak, kiragadva a teológiát annak eredeti közegéből és értelméből, Isten imádságos megismeréséből, olyan tudományos szövegelemző okoskodás kereteibe, amely pont az eltérő tanításokat szülte!

A legtöbb eretnekséget a beszűkült látásmód és abból fakadóan, a Biblia - vagy más egyházi dokumentumok - szövegének téves analitikus félreértése szülte - és tartja fenn. Egy olyanfajta egyéni szövegelemző módszer, ami elveszítette a kapcsolatát a realitás teljes képével, a szintézissel, Isten világokon átívelő teljes üdvtörténeti tervének belátásával, és az egyszerű szavak mögötti valódi tartalmat feltáró, azokat jóval túlhaladó közvetlen és mély Isten-ismerettel. Ha ugyanez a száraz tudományos szövegelemző okoskodás szülte tulajdonképpen az eltérő tanításokat, akkor teljesen esélytelen, hogy ugyanilyen akadémikus, analitikus szövegelemzéssel valaha is képesek lesznek az arra hivatott főpapok újraegyesíteni az álláspontokat. Évszázadokon át tehetik ezt valódi eredmény nélkül - és pont ezért veszítik el sokan a reményt, hogy ezekben a párbeszédekben valaha is sikerül közelíteni az álláspontokat. Nem feltétlenül a szeretetlenség az akadálya a közeledésnek - bár konkrétan a szeretetlenség, gőg és a másik lesajnálása is rejtőzhet az ökumenikus diplomata-mosoly mögött - hanem a teológia téves értelmezése és gyakorlása.

Másfelől viszont azt lehet tapasztalni a hétköznapi emberek szintjén, hogy valójában van egy erősebb kritérium, ami alapján valaki Isten helyesebb vagy helytelenebb követőjének bizonyul, mint az, hogy milyen felekezetben teszi ezt. Sokszor tapasztalja az ember, hogy Isten dolgairól adott esetben más felekezetekhez tartozóval könnyebben összehangolódik, jobban értik egymást bizonyos kérdésekben, mint saját felekezetének tagjával. És ebben mutatkozik meg a teológiai eredeti arca: Isten valódi imádságos ismerete és követése! Ha egy felekezetnek van egy téves tanítása, azt a lélekben előrehaladottabb emberek elkezdik maguk is furának érezni, megpróbálják átértelmezni, kijavítani, vagy esetleg csak kerülni. Egész egyszerűen azért, mert érzik, hogy valódi Isten-ismeretükkel nem teljesen passzol össze az adott tanítás. Általában azonban nem vállalják a nyílt szembefordulást emiatt felekezetükkel, hiszen számos szál köti őket oda, inkább csak a káros tanítás élét tompítják vagy elfogadják, hogy nem nagyon tudnak e téren ők maguk pontosan fogalmazni.

Talán néhányan az akadémikus vitázók közül is érzik ezt, de ők se merik felvállalni, hogy identitásukhoz tartozó felekezetük korábbi pontatlan vagy tévesnek látszó tanítását hivatalosan kijavítsák vagy elvessék. Az ökumenikus párbeszédekben a saját pontatlan tanításukat kompromisszumok nélkül agresszíven képviselők pedig gyakorlatilag nincsenek azon az imádságos szinten, hogy érezzék a tévesebb tanítások disszonanciáját az egyetlen Isten közvetlen ismeretével, épp ezért ők is lesznek általában a legvehemensebb, legharciasabb vitázók, akikben nincs magas fokú emberszeretet sem; egyetlen céljuk, hogy legyűrjék a nekik ellentmondókat, azt vélve, hogy ezzel tesznek a legnagyobb szolgálatot Istennek. Saját maguk világát keményen védelmezik, abban szilárdabban állnak, egyértelműbb, szűkebb célokkal, ezért határozottabb fellépésükkel olykor elbizonytalanítják a szelídebb útkeresőket, akiknek adott esetben magasabb rendű tudásuk van Istenről, csak éppen nem tudják, hogy azt felekezetük kevésbé tiszta tanításával hogyan egyeztessék össze. Ezért lesznek általában a fenti hangadók a valódi egyesülés kerékkötői, pedig pont azoknak kellene leginkább az ökumenikus mozgalom élére állnia, akik jobban ismerik magát az egyetlen Istent, mint az eltérő emberi tanításokat!

Végül azt is tapasztalja néha az ember, hogy akár egy olyan felekezet tagja is, aki pontosabb, magasabb rendű Istenismereten alapuló tanítást hirdet, szintén nem képes segíteni embertársának közeledni Istenhez e tanítás ellenére. Mert nem feltétlenül érti teljes mértékben az illető saját felekezetének tiszta tanítását sem, lehet személyesen lelkileg olyan felfogó-szinten, mint egy eretnek. Vagy nem járt utána, milyen misztérium van az adott tanítás mögött, vagy nem képes ő maga sem felfogni azt és helyesen érteni, mert ő maga sem rendelkezik az ehhez szükséges kozmikus-misztikus látásmóddal, imádságon alapuló Isten-ismerettel, tág szemléletmóddal. Nem képes így képviselni sem helyesen és meggyőző erővel azt a tanítást más felekezethez tartozók felé. Holott lehet, hogy ha helyesen képviselné, akkor az Isten-ismeretben előrehaladottabb más felekezetű hívő felismerné bennük saját lelki tapasztalata megfogalmazását.

Az ökumenikus mozgalom tehát csak úgy lehet értelmes, hasznos, eredményes és káros mellékhatásoktól mentes, ha mindenki elmélyül imádságos lelkülettel Isten valódi ismeretében. Isten mélyebb megismerése semmilyen káros mellékhatással nem jár, csak jóval. Semmilyen más dolog megismerésének nincs ennél jótékonyabb hatása. Ha mindenki ugyanazt az EGY Istent ismeri meg hasonlóan elmélyülten, akkor viszont hasonló képe lesz Róla, azaz hasonló teológiai látásmódra jut. Míg pusztán a szövegek eltérő értelmezésének, vitatkozó kivesézésének nem nagyon lehet egységesítő hatása, Isten valódi megismeréséből fakadóan a szövegeket és azok globális összefüggéseit is tisztábban fogjuk látni, és éppen ezért pontosabban és egységesebben fogunk tudni fogalmazni teológiai kérdésekben.

Ugyanakkor Isten megismerésében a tudás és a szeretet sohasem válik el egymástól, hanem egymást támogatják az ember üdvözülése érdekében. Ha számunkra az lesz a legfontosabb - ahogy Isten számára is - hogy az ember üdvözüljön, akkor nem fogunk ragaszkodni korábbi pontatlan, korlátolt, félrevezető megfogalmazásokhoz, hanem máris fontos lesz az, hogy olyan tanítást hirdessünk és kövessünk, amely még közelebb viszi embertársainkat Istenhez. Ennek érdekében ugyanis bármi feláldozható, sőt fel is kell áldozni! Isten is a legnagyobbat (a Fiú életét) áldozta fel azért, hogy megmentse az embert! Aki Őt egyre jobban ismeri, az egyre jobban fogja tudni, mit kell tennie.

Felejtsük el tehát az írástudók vitáit és helyezzük vissza a teológiát annak eredeti életterébe: az imádságba. Embertársaink segítése elé pedig ne gördítsünk felesleges akadályokat. Vannak olyan (általában kulturális, helyi szokásokhoz kötődő) emberi kérdések, amiken teljesen felesleges vitatkozni. Az Egyetemes Egyházban mindig is, annak szétszakadása előtt is voltak kulturális különbségek, az istentiszteletek, énekek, öltözékek, imádkozási rend, étkezési szokások, stb. helyi változatai - ezekben mindenki kövesse azt, ahol otthon érzi magát, tudva, hogy ezek nem kőbevésett szabályok, és teljesen fölösleges mesterségesen egyesíteni őket, elég ha esetleg spontán módon vesznek át egymástól dolgokat a gyülekezetek, ha akarnak. A szeretet megnyilvánulása az is, hogy az emberi változatosságot, ami a Szent Hagyomány kevésbé lényeges, rugalmasan kezelendő eleme, képesek vagyunk tolerálni.

Ha viszont lélektani, teológiai problémák jönnek elő, azokról ne felekezeti álláspontból lövöldözve beszéljünk, ne úgy, hogy elbarikádozzuk magunkat, kitűzzük rá felekezetünk zászlóját, és annyit mondunk, hogy mi, mivel ide tartozunk, ezt hirdetjük, ti meg nyilván mást, mert más színű zászló alatt vagytok. Nem tartom valószínűnek, hogy ilyen harcmező vagy állóháború bármit is segítene azokon az embereken, akik adott esetben valódi lelki problémáikra keresnének valódi megoldást. Foglalkozzunk a felekezeti zászló lobogtatásától függetlenül egyszerűen csak magával a problémával! Ne azt mondjuk, hogy az adott kérdésben ez a református, ez a katolikus, ez az ortodox válasz (amit adott esetben az adott felekezet képviselője se ért feltétlenül teljes mértékben), hanem hasznosabb, ha azt mondjuk, hogy ez az a válasz, amit ha engem kérdezel, a legjobb tudásom szerint tudok neked adni. Ha mindig a legjobb tudásunk, legmagasabb Isten-ismeretünk alapján válaszolunk a teológiai kérdésekre, akkor ez soha nem is fog olyan belső zavart és tépelődést okozni bennünk, mint ha arra hegyeznénk ki kínlódva a kérdést, hogy mit mondjunk egy ellentétes felekezethez tartozónak erről. Mindnyájan emberek vagyunk elsősorban! A tanítás relativizálása szülte az eretnekségeket, annak relativizált képviselése soha nem fogja meggyógyítani azokat és nem fog segíteni az emberen! Jézus is, ha valaki lelkén akart segíteni, nem azzal jött, hogy várj, én izraelitaként ezt mondom neked, de te meg úgyis mást fogsz csinálni, mert nem vagy izraelita. Nem, ő az adott lelki problémára koncentrált és azt oldotta meg mindenféle korlátozott irányzat befolyásoltságától mentesen. Amikor a szadduceusok szegezték nekik saját "izmusuk" vitakérdését, nem egy másik relatív irányzat válaszával felelt, hanem egy Isten valódi ismeretére vezető kozmikus igazsággal (Isten az élők és nem a holtak Istene)! Vagy a másik jó példa erre az, amikor a samariai asszony egy felekezetközi kérdést tett fel neki, miszerint melyik templomban kell imádni Istent. Jézus nem süllyedt le erre az emberi várháború szintjére, hogy ott döntse el ezt a kérdést, hanem az egész jelenséget globális összefüggésekbe emelte fel, nagy üdvtörténeti távlatokba, ráirányítva az asszony figyelmét arra, hogy mi Isten minden emberi út felett álló egyetlen Útja, és azon hogyan kell járni. Vagy nemrég írtam az ikontisztelet kérdéséről Krisztus Isten megtestesülésével kapcsolatban. Az ikontisztelet ugyanis teljes mértékben csakis Isten megtestesülésének kozmikus drámája összefüggéseiben érthető meg, nem a bálványimádás-képrombolás primitív emberi harcainak szintjén. Ha ilyen kozmikus üdvtörténeti szinten tudjuk szemlélni a jelenséget és az általa megjelenített misztériumot (és a transzcendens Isten végleges megtestesülése a többi vallással összevetve pont a kereszténység legegyedibb sajátossága, ezért nem marginalizálható), akkor lelkileg emelkedünk felfelé, Isten felé, ami mindenki célja kell, hogy legyen, és az alacsonyabb szinten előjött problémák önmaguktól feloldódnak a magasabb szinten. 

Ha pedig mindenki közelebb emelkedik Istenhez, egyre jobban hat rájuk az Ő egységes tudása és emberszeretete. Eltűnik a bizonytalanság, amit egy olyan téves módszer okozott, ahol ellentétbe került az emberszeretet és az Istenről vallott tudás, és a közös tapasztalatot hasonlóképpen fogjuk tudni megfogalmazni, képviselni és alkalmazni minden embertársunk üdvére.