Jelen bejegyzés célja nem a baloldali/liberális és jobboldali/konzervatív ideológiák teljes körű összehasonlítása, sem nem akar politikailag elköteleződni - akár keresztény alapon - bármerre, hanem egyszerűen az igaz hit védelme szempontjából szeretne néhány olyan alapvető problémára rámutatni, ami a hétköznapi boldogulásban esetleg segíthet, ha már a hétköznapokban ennyire összefonódott a politika is a vallással.

Először is szögezzük le, hogy Isten Szava sohasem kötődött és kötődik emberi, ideiglenes politikai eszmékhez, táborokhoz. Krisztus is mindig elhárított magától mindenfajta politikai szerepet, és az emberek figyelmét ehelyett Isten Országa felé emelte, amely nem evilágból való. Ha megfigyeljük, a történelem során az Egyház és az Állam együttműködése viszonylag ritkán valósult meg problémamentesen - bár azért voltak sikeresebbnek mondható sémák pl. a Kelet-Római Birodalomban a kétfejű sas szimbóluma alatt -, de inkább az volt a jellemző, hogy az Egyház és az Állam teljes összefonódása általában az Egyházat tette tönkre, míg a kettő éles elválasztása többnyire az államot tette tönkre. Akkor is, ha ma általában a jobboldali/konzervatív oldal inkább támogatja a kereszténységet, míg a liberális bal oldal az Ellenség manipulatív módszereihez hasonlóan nyomul a hagyományos keresztény értékek megdöntésére, az igaz hívőnek mindig tudatában kell lennie, hogy a jelen világban mindig csak úton van, nem ez az igazi otthona, így az igaz hívőnek mindig meg kell őriznie a világtól való szabadságát és hite tisztaságát. Nem zárható ki, hogy adott esetben mint földi állampolgár vagy vezető támogasson olyan politikai megmozdulásokat, amelyek segítenek az igaz hit ügyének, hiszen Krisztus parancsolata, hogy tanítsuk meg a népeket arra, amit Ő mondott, és adott esetben egy keresztény vezetőnek erre jóval több lehetősége lehet, tehát többet is kérnek rajta számon, de a világban mindig mindent meg kell vizsgálni, hogy jó-e vagy sem, ahogy Pál Apostol is írja: "Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata!" (Rm 12:2).

Mivel a politikát közvetlenül nem angyalok és démonok, hanem emberek űzik, ezért semmi nem teljesen fehér vagy fekete egyik oldalon sem, és emiatt mindig meg kell őriznünk gondolkodásunk és szívünk tisztaságát, józanságát, Istenhez és nem emberekhez igazodva ebben. Ha megnézzük, alapvetően mindkét oldal önmaga szemszögéből jó célokért küzd, olykor azonban - mindkét oldalon - erkölcsileg megkérdőjelezhető módszerekkel, igazodva a bűnös világ működéséhez; a kibékíthetetlen (?) ellentétet inkább a két oldal alapvető értékrendjének különbsége okozza. Ennek az értékrendbeli különbségnek vizsgáljuk meg most néhány alapvető vonását.

A legalapvetőbb különbség talán az, hogy a liberális oldal - elvileg - mindenre kiterjeszti a különbözőségek, "másság" elfogadását, hogy minden ember megszabaduljon a jogtalan meghurcolásoktól, kellemetlenségektől, míg a konzervatív oldalnak van egy ennél magasabb rendű értékrendje, amely alapján különbséget tesz azon elemek között, amikért a liberálisok - elvileg - különbségtétel nélkül kiállnak. 

Ha megnézzük, az emberek valóban rendelkeznek számos olyan tulajdonsággal, amelyet egyszerűen születésükkor kaptak, nem volt beleszólásuk, nem tehetnek róla. Ide inkább felszínesebb dolgok tartoznak, pl. a születéskor (vagy akár születés utáni baleset következtében) jelentkező fogyatékosságok, alapvető testi adottságok, a rassz, a származás stb. Olyan dolgok miatt diszkriminálni valakit, amiről tényleg nem tehet és amin nem tud változtatni, és emiatt kevésbé szeretni őt, valóban nem helyes és az egyik legfőbb parancsolat, a felebaráti szeretet megszegéséhez vezet, mivel egy felszínes, de objektíven elháríthatatlan akadályt gördít a szeretet elé. Nem véletlen, hogy a Biblia többször kiemeli, hogy egy másik néphez tartozó (szamaritánus, kánaáni, római) adott esetben hitben és szeretetben lekörözte a választott nép fiait. Vagy Maga Krisztus is az ókori zsidó patriarchális társadalomban nem vetett meg, sőt adott esetben előnyben részesített bizonyos nőket a férfiakkal szemben. Krisztus kimondottan felemelte és megdicsőítette azokat, akiket a választottak jogtalanul vetettek meg pl. származási vagy nemi alapon. Az Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Egyház sem nemzethez, rasszhoz, földrészhez, néphez vagy akár kultúrához kötődik. A kereszténység nem európai vallás, mert eredetét tekintve ázsiai, elterjedését tekintve globális/egyetemes, természetét tekintve pedig kozmikus. Ha az egyházat, vallást egy néphez kötötték, az mindig csak bajt, szeretetlenséget okozott, és alapvetően sérül ebben az egyetemes Egyházról és annak küldetéséről alkotott kép. Ha megértjük, hogy miről szól a kereszténység, akkor megértjük, hogy ez nem az európaiaké, nem a szlávoké, nem a görögöké, abból nem rekeszthetők ki se arabok, se cigányok, se zsidók, se kínaiak, senki! Mivel a Hitvallásban az áll, hogy egyetemes egyházban hiszünk, ha nem népek felettinek tekintjük az Egyházat, torz, eretnek képünk van róla. A (kereszténységhez kötődő) rasszizmus, sovinizmus egész egyszerűen eretnekség! Mert valójában nem a modern liberalizmus volt az, amely behozta azt az új szemléletmódot a történelembe, hogy van egy népek feletti lelkileg egyesítő globális szervezet, amelyben már nem számít a származás: ezt a fordulatot pontosan a judaizmus törzsi vallásának keretein drasztikusan túllépő és az egész világot valóban egyesítő kereszténység hozta a történelembe!

"Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban." (Gal 3: 28)

Lényeges viszont itt az első szó is, mert ez az egység nem valami látszat egység vagy mesterségesen kierősza-kolt, fabrikált egyesítő eszme(rendszer) szervezet, vagy katonai-politikai fennhatóság, hanem az Istenember Krisztus személye! Minden más egység nem valódi egység, mert ilyen egyesülés csak egy valóban Emberfeletti Egy-ségben jöhet létre. Ezt számos egyesítő kísérlet kudarca mutatja a történelemben.

Alapvetően tehát üdvözlendők és támogatandók mindazon törekvések, amelyek olyan előítéleteket akarnak felszámolni, amik olyan dolgokhoz kötődnek, amelyekről az emberek tényleg nem tehetnek, pl. ha a fogyatékkal élők elfogadásáért és esélyegyenlőségéért küzdenek. (De ne feletsük, hogy az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy mindenki indulhat a versenyen, míg a kvótarendszer olyan, mint a bundázott meccsek.) Miért szeressünk kevésbé bárkit azért, amiről nem tehet, ami az ő keresztje? Aki valódi segítőkész szeretettel karolja fel azokat, akiket a társadalom olyan dolog miatt vet meg, amiről nem tehetnek - és nem csupán csak értékrombolásra használja az ő "másságukat" -, az tudatlanul is Krisztus legkisebbekre vonatkozó szeretet-parancsát követi. Ha ezt a megvetettek méltósággal, erényesen viselik - és nem gyűlölködve -, akkor pedig az ő lelki tartásukról, hitükről adott esetben példát is vehetünk! Olyan terhet kell hordozniuk, amit egész életükben nem tehetnek le! Akik pedig fogyatékosokkal élnek együtt, és jobban megismerik őket, egy idő után rájönnek, hogy a fogyatékosság csak egy kisebb, inkább csupán "technikai jellegű" jellemvonása az adott embernek, aki ezt leszámítva ugyanolyan ember, mint bárki más és alapvetően normális emberi kapcsolatot lehet vele is kialakítani. De még azok is, akik természetükből fakadóan erősebb hajlamot tanúsítanak olyan dolgok iránt, amit Isten bűnnek nyilvánított, mégis küzdenek ez ellen és nem dobják be a törülközőt, szintén példát tudnak mutatni másoknak!

Emellett viszont léteznek olyan dolgok, értékek, tulajdonságok, gondolkodásmód vagy cselekedetek, amikért már az adott embert felelősségre lehet vonni, amin az adott ember tudna változtatni, javítani és amelyek között már van jobb és rosszabb megoldás és ezt nem szabad összekeverni azzal, amin tényleg nem tud változtatni az illető. Alapvetően ezeket sorolhatjuk az erkölcs vagy "világkép" kategóriába. Ezek nem az ember veleszületett adottságai, hanem az objektív világhoz való viszony, az arról alkotott vélemény, világnézet, a lélek állapota és az elme csiszolható tisztasága, amely befolyásolja a tetteket, a másokkal való kapcsolatot. Itt nem lehet kétféle ellentétes vélemény egyenrangú és egyaránt igaz, mert az adott tanok vagy kiegészítik egymást, vagy az egyik közelebb áll az objektív valósághoz, az erkölcsi tökélyhez, mint a másik és ez utóbbi hibás vagy elégtelen volta kimutatható és meghaladható. A liberális-relativista gondolkodás egyik legnagyobb hibája, hogy olyan elemeket is egyformán rangsorol, amik nem képviselnek azonos értékeket, olyan kategóriákat is bevon a tolerancia körbe, amiket minden más értékrend, józan megközelítés, szakértői vizsgálat egymástól különbözőknek sorol, és olyan hibákat sem akar kijavítani, amiken lehetne változtatni - és ez okozza az alapvető feszültséget a bal és a jobb oldal között, emiatt válnak a jónak induló törekvések a vírus fehérjeburkává. Ha túlspilázzuk azt, hogy "minden vélemény egyforma és mindenkinek igaza van a maga szemszögéből" - és itt most nem szubjektív érzésekről beszélünk - akkor azzal egyrészt végső soron tagadjuk a valóság megismerhetőségét, másrészt eljuthatunk akár olyan extrém gondolkodáshoz is, hogy az "1+1 = 2" pusztán az egyik vélemény a sok közül és ez alapján nem szabad diszkriminálni azokat, akik szerint "1+1 = 3 vagy 12 vagy tyúkfarok", mert nekik is joguk van a véleményükhöz, azon nem kell változtatniuk, mert senki sincs birtokában az igazságnak, ezért a téves gondolkodásokat is támogatni és terjeszteni kell, sokszor a helyes dolgok rovására. Ha még a tudomány terén is vannak módszerek, amely alapján elválasztható, hogy mi a jobb vagy igaz és mi a rosszabb vagy hamis tétel, és aki ismeri a lelki irodalmat, az tudja, hogy a vallások terén ugyanez megtehető - más módszerekkel -, tehát vannak tekintélyerővel rendelkező törvények, kritériumok mind a tudományban, mind a vallásban, mind a jogban és gyakorlatilag az élet minden terén, akkor beláthatjuk, hogy a relativizmus egyszerűen teljesen életidegen gondolkodás, amely a valós élet semmilyen terén nem állja meg a helyét!

Hasonló téves látásmód az, amely a liberális és a konzervatív eszmék szembanállítását olyan alapokra helyezi, amely jóval túlmutat pusztán politikai elveken. Itt van például a család témája. Az, hogy az ember egy apából, anyából és egy vagy több gyerekből álló családban adja tovább az életet, nem egy konzervatív ideológia vagy program, hanem egyszerűen az ember, mint faj, természetes és valójában megkérdőjelezhetetlen életformája. Aki ezt követi, az nem konzervatív, hanem egyszerűen ember, homo sapiens sapiens. Aki lerombolja a családot és az élet továbbadásának örök programját, az nem egyszerűen liberális, hanem az élővilág alapvető értékeit, működését rombolja le. Egy egyszerű pusztító. Ha a liberálisok a családellenesség bármilyen formáját a programjuk részévé teszik, akkor az élet pusztítását teszik programjuk részévé, aminek káros hatása túlmutat a politikai kereteken. A balliberális politika gyakran nem csinál mást, mint a jobboldali vagy akár egyetemes értékeket bírálja és rombolja - anélkül, hogy bármi valódi értéket létre tudna hozni helyette. Különösen család-, nemiség- és párkapcsolat-ellenes politikájában mutatkozik meg az, hogy semmit nem képes csinálni a puszta romboláson kívül.

A liberális értékrend összefonódása a relativizmussal pedig azért is történhetett meg, mert figyelmen kívül hagyja, hogy Isten teremtett világában nem egy, hanem kettő legnagyobb parancsolat van az ember számára, amely két pilléren nyugszik minden emberi magatartás végső megítélése: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat." (Lk 10:27) Míg a vehemens konzervatívok adott esetben véthetnek a felebarát iránti szeretet ellen, a bal-liberálisok általában folyamatosan vétenek az Isten iránti szeretet ellen (azzal is, ha Őt nem ismerik el létezőnek). Isten ugyanis - többszáz oldalon és többezer éven át - egy olyan értékrendet adott át az embernek, ahol világosan meg van írva, hogy mi a jó és mi a rossz. Aki Istent szereti, az nem veti meg az Ő műveit, ajándékait. Megfigyelhető továbbá az is, hogy általában a magukat kereszténynek mondó liberális propagátorok is valóban jobban akarnak az embereknek tetszeni, mint Istennek. Folyton keresik az emberek tetszését, ugyanolyan hangon bírálják az egyházat, mint az ateisták, aki meg nem tapsol nekik, az iránt igyekeznek gyűlöletet kelteni követőikben is. Mi köze ennek a felebaráti szeretethez és alázathoz, amely Krisztus valódi követésének jele? Ez pont a szeretetlenség, hiúság és a gőg sátáni útja! Ha pedig nem-keresztények emlékeztetik - jogosan vagy nem jogosan - a keresztényeket a felebaráti szeretetre, válaszoljuk csak nyugodtan nekik, hogy "Köszönjük, hogy erre emlékeztetsz minket, mert ez valóban nagyon fontos parancsolat. De legalább olyan fontos a keresztények számára az a parancsolat is, hogy teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és erőnkből szeressük Istent. Kérlek, emlékeztess még gyakrabban arra, hogy Istent még jobban szeretnünk kell!" 

Abból is látsziik, hogy az igazi szeretetnek a fenti parancsolatok két lábán kell állnia, hogy aki csak az egyik parancsolatot akarja megtartani, a másikat pedig elveti, az az első parancsolatot is egyre kevésbé fogja betartani. Akik azt mondják, hogy az embereket szeretik, Istent pedig nem, azok nemsokára az embereket két csoportra fogják osztjani és az egyik felüket (általában a többséget) gyűlölni kezdik. Akik viszont azt mondják, szeretik Istent, de az embereket nem, azok sohasem fognak tudni azonosulni Istennek azzal az egyetemes emberszeretetével, amely a "jókra és gonoszakra is felkelti napját" és az életét is feláldozza a bűnösök megmentéséért - így egy idő után Isten szavaiban is válogatni fognak és faragnak maguknak egy primitívebb bálványt a valódi Isten helyett.

De térjünk vissza még egy kicsit az abszolutizmus és relativizmus témájához! Ha létezik egy objektív valóság (márpedig ha nem létezne, mi sem léteznénk), akkor az arról alkotott emberi gondolatok rangsorolhatók az alapján, hogy melyik mennyire jól közelíti meg és írja le a valóságot. Ebben segít nekünk Isten, Aki a mi különböző töredékes véleményeinken felül emelkedve elég alaposan és világosan kifejtette a történelem során, hogy mi az igazság a világ dolgait valamint az emberek gondolatait és tetteit illetően, ezekben nem kell találgatnunk. Ha az ember felismeri és megérti, hogy az Írás a Teremtő Szava a Mindenség Csúcsáról, akkor az pontosan egy abszolút értékmérőt ad neki minden dolgok helyes megítélésében, azért, mert az nem pusztán egy a sok emberi vélemény közül, hanem a kozmosz nálunk is nagyobb, mindent meghaladó etalonja. A tévedés ugyanis csak az ember sajátossága, Isten egyszerűen nem téved, mert mindent jól lát. Ha az emberi eszmerendszerekben magát Istent nézzük, nem lehet tehát egyaránt igaz a személytelen, politeista, egyszemélyes istenkép és a Szentháromság is, mert Isten - a mi gondolatainktól függetlenül is - csak egyféle, és meg kell vizsgálni, melyik emberi látásmód visz a legközelebb Hozzá, melyik a leghelyesebb (lásd erről a Szentháromságról írt cikkemet is), és ez alapján nem lehet azonos ranghelyre sorolni a vallásokat sem. Nem mondhatjuk emellett pl. azt sem, hogy egyformán igaz az a vélemény is, hogy a papucsállatka ivartalan osztódással és ivaros szaporodással szaporodik, mert az egyik vélemény igazabb, mint a másik, és ennek eldöntésére vannak módszerek. A relativizmus gyakorlatilag leszoktatja az embereket a kutatásról, vizsgálódásról, kritikai értékelésről, tiszteleten alapuló mélyebb megértésről, azaz úgy általában a gondolkodásról. Legnagyobb öngólja pedig az, hogy a relativizmust abszolút igazsággá teszi. Valójában maga a relativista gondolkodás is pusztán egy sajátos látásmód a sok közül, amely nem nagyobb tekintélyű, mint az a gondolkodás, amely egy abszolút skála alapján rangsorolja az értékeket, így az igazán liberális-relativista gondolkodásmódtól idegennek kellene lennie a konzervatív, hagyományos értékrenddel szembeni intoleranciának, valójában azt is ugyanolyan létjogosultságúnak kellene elfogadniuk, mint saját értékrendjüket. Mert a dolgokat igenis lehet helyesen, helytelenül vagy részben helyesen látni, mivel a dolgok valamilyenek és nem semmilyenek vagy mindenfélék. (Ezzel kapcsolatban elolvashatjuk az Értelem tisztulásáról írtakat is.) Sajnálatos, hogy ezt még külön magyarázni kell. Ugyanakkor tapasztalatból meg lehet figyelni, hogy az önellentmondásos, a konzervatív értékek iránt intoleráns liberalizmus általában jellemzőbb Nyugat-Európára, mint például az Egyesült Államokra. Az USA mindig egy nagy olvasztótégely volt, amely a történelem során  jobban megtanulta tolerálni a különböző kultúrákat - azzal együtt, hogy mégis létrehozott egy sajátos értékrendszert, amelyet a kultúrák felé helyezve jobban egyesíteni tudta az embereket és tompítani azok különbözőségeit. Persze nem mindig volt ez sikeres, gondoljunk pl. a fehér-fekete-latin ellentétekre, de alapvetően Európánál sikeresebben integrálta a különböző népeket az Új Világ, mint a régi Európa. Európában ugyanis a történelem során sokkal durvább ellentétek, eszmei és fizikai háborúk dúltak, mint Amerikában. Itt a történelmi ellentétek nagyobb terhe miatt nem tudott tisztább liberalizmus kialakulni, és az gyakran csapott át akár zsarnokságba is. Azt se felejtsük el, hogy az ateizmus is Nyugat-Európában jobb táptalajra talált, mint Amerikában, amely - a maga módján - jobban megmaradt vallásosnak.

A liberális-relativista gondolkodásmódból és önmaga ellen fordulásából, torzulásából (illetve az alapvetően materialistább nyugati kultúrából) fakadhatott annak keresztény-ellenessége és sajátos keresztény-üldözése is, ami nem alakult volna ki, ha megmaradtak volna amellett, hogy csak Istennek valóban tetsző jó dolgokért küzdenek. Míg keleten más vallások vagy ateista politikusok általában fizikailag üldözik a keresztényeket, addig nyugaton nem szoktak testi kellemetlenséget okozni senkinek, hanem ideológiailag, pszichésen üldözik az embert. Nem is kifejezetten azért, mert keresztény - az túl egyértelmű önmeghasonlás lenne a liberális toleranciával - hanem azért, mert keresztény módon akar gondolkodni és élni. Úgy általában a nyugati kultúra a három emberi összetevőből (test, lélek, szellem) száműzte a lelket (pneuma/ruah) - amely az Istenben és az emberben is megvan - és ha ért is "lélek" alatt valamit, az csak az a psziché (nefes), amivel az állatok is rendelkeznek. Éppen ezért a testi, felszíni, társadalmilag látható és pszichés gondolkodásmódbeli megnyilvánulásokból akarja száműzni a kereszténységet, miközben valódi lelki síkon semmi hasonlót nem tud szembehelyezni vele. A keresztényeknek (de adott esetben a többi vallás híveinek is) nyugaton tehát még inkább tudatában kell lenniük annak a ténynek, hogy vallásos meggyőződésük sokkal ravaszabb, alattomosabb, képmutatóbb támadásnak van kitéve, de ha emberi mivoltuk 2 dimenziójában megtagadják a hitet, azaz lemondanak hitük fizikai és pszichés, gondolkodásmódbeli megvallásáról, akkor a 3., lelki dimenziójuk egymaga nem fogja tudni továbbra is hathatósan hordozni a hitet és a teljes ember kárt vall! A hitehagyáshoz elég ha az ember "nagyobb része" hitehagyott lesz, az súlyánál fogva magával rántja a maradékot.

Míg felebarátunkat elég annyira szeretni, mint önmagunkat, addig Istent, a végső abszolút etalont, mindenek alapját, célját, az Igazságot, nemcsak részlegesen, "magánügyként", hanem maradéktalanul, teljes szívvel, lélekkel, elmével, erővel kell szeretnünk, ahogy a parancsolat szól a teljes emberi dimenziót hangsúlyozva, különben semmi sem fog működni. Ki az, aki tényleg el tudja mondani - vagy egyáltalán felfogja, hogy mit jelent -, hogy Istent teljes szívből, teljes lélekkel, teljes elmével és minden erejével szereti? Pedig ez az egyik LEGFŐBB parancsolat! Ehhez hozzátartozik az, hogy intenzív kapcsolattal személyesen Őt szeretjük, hogy megtartjuk mindazt, amit Ő parancsolt és nem kérdőjelezzük meg azt, amit mondott, nem szelektálunk belőle, hanem kutatjuk, megértjük, megvalósítjuk azokat tetteinkkel, szavainkkal, gondolkodásunkkal. A felebarát iránti szeretet szintén ugyanígy fontos. Semmi olyasmit nem helyeselhetünk, ami a két legfőbb parancsolat - az Isten és embertársaink iránt szeretet - megvalósításában akadályoz, gyengít, mert ezeknél nincs nagyobb parancsolat! Nincs hasznunk abból, ha látszólag megvalósítunk egy kisebb parancsot, de a legnagyobb parancsok valamelyike ellen vétünk! A keresztény ember nem azonosulhat sem a baloldalon gyakran megjelenő Isten- és Egyházellenességgel (még ha ez pusztán azt a formát ölti is, hogy átfaragják ezeket a fogalmakat), sem a jobboldalon olykor megjelenő gyűlöletpolitikával (még ha ez látszólag a keresztény kultúra védelme érdekében történik is, mert a kereszténység nem egy kultúra, hanem a Világ Teremtője kozmikus tervének követése, amelyre minden ember meg van hívva). Ugyanakkor ösztönözheti mindazt, ami bármelyik oldalon valóban Isten felé vezeti az embereket: a teremtett rend értékeit, amelynek része az ember valódi szabadsága is (és nem a szenvedélyek rabsága).

Aki pedig szereti Istent és a felebarátját is, az van igazán tisztában azzal, hogy az, amit Isten bűnnek, tévelygésnek ítélt, valójában milyen borzalmas állapotba tudja taszítani az embert! Önmaga bűnösségének is tudatában van és mindenképp szeretne ettől szabadulni, hogy tetsszen Teremtőjének, aki mindenkit szeretne az üdvösség útjára vezetni. Tudja, hogy azt a magatartást nem lehet szeretetnek nevezni, amely nem segít abban, hogy embertársát kiemelje a bűn kárhozatos mocsarából, hogy segítsen neki a téves útról a helyes, Istennek tetsző útra lépnie, a dolgokat helyesen látnia. Ennek érdekében Isten mutatta meg, hogy a legvégsőkig el kell mennünk, amikor Ő az életét is feláldozta azért, hogy a bűntől megmentse az embert! Annál rosszabb nem történhet egy emberrel, mint hogy benne marad a bűnében - akár azzal, hogy kimagyarázza a bűnt, mások meg tolerálják, sőt bátorítják azt - minden büntetés irgalmasabb a bűn megszilárdításánál, mert segíthet eltávolodni a pusztító bűntől! A bűnös cselekedet, a téves látásmód okoz az ember életében minden rosszat, míg a bűntelen ember mindenen felül tud emelkedni, sőt mindenből valódi lelki hasznot tud húzni. A kárhozat a legrosszabb, ami történhet bárkivel, így nem mondható, hogy valaki szereti embertársát (és Istent), ha benne hagyja őt a bűnében, ha rajta tartja azon az úton, amelynek végén a legrosszabb történik vele! Természetesen nem olyan módszerrel kell ezt megtenni, ami visszás érzéseket kelt az illetőben a jó úttal szemben, vagy csorbítja az illető szabadságát, ahelyett, hogy megszabadítaná őt, hanem kézen kell fogni az illetőt és vele együtt haladni a jó cél felé, követve Isten parancsait, a felebarátunkban benne lévő jót elismerni és erősíteni, a benne lévő bűnre pedig rámutatni és annak erejét elvenni, azt kigyomlálni. Ebből a szempontból igen beszédes Jónás története. Jónás is kezdetben azzal érvelt, hogy ha Isten úgyis megbocsát, akkor minek kerüljön ő konfliktusba a néppel azzal, hogy bűnösöknek kiáltja ki őket. Bizonyos szempontból itt az ezos-liberális Isten "automatikus megbocsátásának" gondolata jelenik meg. Isten pont ezzel helyezkedik szembe, mert ez az "Isten úgyis megbocsát" egyáltalán nem igaz gondolat, sosem így működtek a dolgok! Isten igenis igen hatásosan visszafordítja Jónást a feladat alóli kibújásból és jelzi, hogy nincs más út: Jónásnak mindenképpen oda kell menni és figyelmeztetni a niniveieket bűnös útjaikra, amelyek Isten büntetéséhez fognak vezetni! Csak ezzel éri el, hogy a niniveiek tényleg bűnbánatot tartanak. Isten csak azután bocsátott meg nekik, hogy belátták bűnüket,  bűnbánatot tartottak, kérték Isten bocsánatát és elhagyták bűnös útjaikat! Azt is látjuk, hogy ha valaki a figyelmeztetés ellenére sem tér meg, akkor azt Isten egy idő után igen keményen megbüntetni, úgy, hogy másoknak is elveszi a kedvét a bűntől! Akiket viszont arra rendelt az Úr, hogy figyelmeztessék a népet és nem teszik meg, akkor ezt a bűnt azokon kéri számon.

Sajnos mai világunkban a felebarát iránti szeretetből az embertársainknak való tetszés lett, Isten szeretete pedig teljesen kihalófélben van. Nekünk nem az embereknek kell tetszeni, kizárólag önmagunkat szeretve, hanem embertársainkat és Istent is szeretnünk kell; nem emberek előtt kell felmenteni magunkat, hanem a Mindenség Urától kell elnyernünk a bűnbocsánatot és erre vezetni másokat is. Ha Isten felment, mit számít, hogy az emberek mit gondolnak rólunk? És mit számít, hogy az emberek mit gondolnak, ha Isten nem ment fel? Mi hasznunk van akkor az emberek jóindulatából? Isten soha nem mondta azt, hogy nem vagyunk bűnösök és soha nem mondta azt, hogy tolerálja, elnézi a bűnt vagy azt, hogy a dolgok, értékek, erkölcsök, tettek és gondolatok, tanítások, világnézetek között nincs különbség és mindegyik egyaránt elfogadható, ezt az Ellenség sugallja, mert ez ellentétes Isten Szavával! Isten véleménye soha nem változik arról, mi a bűn és mi nem, mi a jó és mi nem az, mit kell követni és mit kell elhagyni, mert neki állandó értékrendje van, ami meghalad minden változó emberi vélekedést, mivel Ő a mindenség alapja és Ítélőbírája és Ő tökéletesen jól lát mindent. Hiába akarjuk, hogy ne tartsa a bűnt bűnnek és fogadjon el bűnösként is, mert Ő Maga sohasem kínálta ezt az utat! A bűn nem bűnnek tartása nemcsak szembehelyezkedés Istennel, hanem halálos passzivitásra, önhitegetésre, a valósággal szembeni fantáziálgatásra ösztönöz; ezzel szemben a bűnbánat és bűnbocsánat egy nagyon konkrét, aktív személyes kapcsolaton, interakción, cselekvésen alapszik ember és Isten között. Itt történik valami! Valóságos lépések nélkül nem tudunk valóságosan haladni!

Nézzük meg a két latort is: a bal lator a büntetést akarta elkerülni, a jobb lator viszont tudatában volt saját bűnösségének, jogosnak érezte büntetését, és abban reménykedett, hogy Isten azután könyörül meg rajta, hogy már elszenvedte a büntetést. Nem írta felül Isten értékrendjét, nem akarta Őt a saját képére formálni, nem akart neki dirigálni, nem ő akarta megszabni saját maga megszabadulásának útját, mint a másik lator, hanem rendelkezett egy valódi Isten-félelemmel, Isten szerinti értékrenddel, miszerint ők bűnösök voltak és egyedül Krisztus volt bűntelen. Nincs új a nap alatt: a jobb latorban Isten értékrendje volt és hit az Isten által kínált szabadulás módjában, ezzel szemben a bal lator gyakorlatilag azt szerette volna, ha Krisztus az eltorzult büntetés-elkerülő liberális értékrend szerint testileg szabadít meg mindenkit! Az előbbi bejutott a Mennybe, az utóbbi elkárhozott! Ne ezen a világon akarjunk kellemetlenségek nélkül élni, az elkárhozott latorhoz hasonlóan "megszabadulni", hanem abban reménykedjünk, hogy Isten az eljövendő világon adja nekünk a győzelmet, mert Ő ezt kínálta és nem mást.

Ha tehát keresztény hitünket a világi, politikai nézeteknek rendeljük alá, akkor az csorbulni fog, mert - az adott "izmus" emberi, alacsonyabb rendű mivolta miatt - óhatatlanul bekerülhetnek olyan elemek gondolkodásmódunkba, amelyek nem követik tisztán Isten parancsait, de amik felett mégis szemet hunyunk. Akár konzervatívként is fordulhatunk túl liberális toleranciával bizonyos bűnök felé, ha azokat történetesen a konzervatív vezetőink követik el, pedig ők is csak emberek, és rajtuk Isten többet is kér számon! Ha bármilyen bűn felett szemet hunyunk, akkor nem szeretjük Istent teljes szívünkből, de nem dolgozunk azon sem, hogy ettől a bűntől megtisztítsuk önmagunkat és felebarátunkat, azaz mindkét fő parancsolat ellen vétünk!

Emellett, ha normálisan akarunk gondolkodni a politikáról, ne felejtsük el azt sem, hogy a Bibliában az is benne van, hogy a világban nem csupán időnként, hanem alapvetően mindig Isten irányít, Ő emel fel és tesz le uralkodókat, Ő jutalmazza vagy sújtja a népét jó vagy rossz uralkodókkal, katasztrófákkal és csodás segítségekkel, ő dönti el a fontos csaták kimenetelét, és nekünk nem kell ítélkeznünk vezetőink személye felett sem (bár tetteiket megítélhetjük, amennyire tudjuk), hanem alapvetően engedelmességgel és tisztelettel tartozunk irántuk. Írva van, hogy Dániel is tisztelettel adózott a népét fogságba ejtő pogány babiloni uralkodónak, illetve Dávid király sem ölte meg politikai riválisát, Sault, akkor sem, amikor erre lehetősége lett volna és Isten már kinyilvánította neki, hogy ő lesz a király és Sault elvetette! Egyik sem játszott tisztességtelenül, mondván, hogy a cél szentesíti az eszközt. Isten egészen biztosan jóval nagyobb távlatokból látja a világ folyását, politikai csatáit, sorsát, mint amit mi ebből az egészből érzékelünk saját békaperspektívánkból, és gondoljuk azt, hogy okosabbak vagyunk vezetőinknél (akinek szintén jobb, szélesebb körű rálátása van erre a szintre, mint az egyszerű embernek) és Istennél is e téren, és csak dől belőlünk a hitetlen frusztrált panaszkodás és ítélkezés! Ki az, aki pl. őszintén hálát tud adni azért, mert a kormány valamelyik intézkedése jobb életet biztosított számára? Pedig sok ilyen van! Tudnunk kell, hogy Istennek nem tökéletes embereket kell mozgatnia a világban, mivel ilyen emberek nem igen vannak, hanem hozzánk hasonló gyarlókat, de nyugodtak lehetünk, hogy mindent az emberek érdekében tesz, még a számunkra érthetetlenebb dolgokat is, mindennel van valami célja, magasabb tervei alapján. Ha a politikai porondot úgy látjuk, hogy vannak olyanok, akiket Isten és vannak olyanok, akiket a Sátán támogat, és drukkolunk, hogy "Isten választottja" legyen a nyerő, és ezért szeretetlenül nekimegyünk az ellentétes oldalon álló embertársainknak, ha pedig mégsem a "szent bajnok" futott be, akkor depresszióba esünk, itt a világ vége, megrendül a hitünk, a Sátán igája alatt kell sínylődnünk - ez a gondolkodás tulajdonképpen az ókori görög Homérosz világképének felel meg, de nem annak, amit Isten nyilatkoztatott ki! Nem a Bibliában, hanem az Iliászban és hasonló pogány mítoszokban vannak olyan hősök, akiket egymással küzdő természetfeletti lények (istenek) támogatnak, és ahol az nyer a csatában, akinek az istene éppen a másik isten felébe tudott kerekedni. A Biblia egyáltalán nem ilyen világképet tár elénk! Isten nem "száll ringbe" senkivel, mivel senkivel nem is tartozik egy súlycsoportba, nem az Ő "ügyességének mértékétől" függ az, hogy az "ő hőse" nyer-e, hanem egyszerűen az Ő döntésétől függ, hogy kinek ad lehetőséget uralkodni. Mindenki felett Ő az Úr, és csak felülről származhat hatalom (lásd, mit mondott Krisztus az őt halálra ítélő uralkodónak is), azaz Ő Ura a politikának is. De minden uralkodótól számon is kéri azt, amit ő a Tőle kapott hatalommal kezdett! Egy uralkodónak nemcsak a népnek kell számot adnia kormányzásáról, hanem Istennek is! 

Azt pedig, hogy a Sátán uralja a világot, tulajdonképpen egyedül a Sátán mondta, senki más, ő pedig tudjuk, hogy nem éppen az igazmondásáról híresült el. De rögtön önellentmondásba is keveredett, mert ha már eleve ő uralja a világot, akkor miért kérte Krisztust, hogy boruljon le előtte? Erre Krisztus pont azzal válaszolt neki, hogy Isten gyermekének senkit nem kell szolgálnia Istenen kívül! Egyáltalán nem vetette alá az embert Isten a Sátán uralmának már kezdetben, a bűnbeeséskor sem - ha így történt volna, akkor a Sátán ellen nem sokat tudnánk tenni -, pont hogy a Sátánt alázta az ember lába alá, ahonnan maximum a sarkát tudja mardosni, míg az emberfia nem tapos a fejére! Ez az Isten által teremtett rend. Míg Isten kiválóan uralkodik - alanyi jogon - tisztességes módszerekkel, addig a Sátán csak tisztességtelen módszerekkel tud uralmat szerezni az ember felett, ha az hagyja, hogy uralkodjon felette, viszont Isten rendelése alapján az embernek kell uralkodnia azon a világon, ahová Isten letaszította a Sátánt és angyalait, ezt sose felejtsük el! Azért, ami a világgal történik, elsősorban az ember vonható felelősségre. Még ennél is világosabban jelentette ki az Új Ádám, Krisztus, mennybemenetele előtt, hogy Neki (és nem az ellenségnek) adatott minden hatalom a mennyben és a földön (Mt 28:18) és meghívott, hogy mi is Vele uralkodjunk! Inkább higgyünk magának az Igazságnak, mint a hazugság fejedelmének! Isten szabad választást adott nekünk, amellett, hogy az egész kozmoszt, benne a Sátánt is, az Ő egyedi uralma alatt tartja, és az ő gonosz tetteit is hihetetlen zsenialitással fel tudja használni végeredményben jó kimenetelű dolgokra. De ezekről írtam már más cikkekben is, a lényeg hogy a politikai meccsekben is Istent inkább bírónak vagy rendezőnek, mint játékosnak vagy edzőnek lássuk.

Tehát egyrészt őrizzük meg a hitünket abban, hogy minden nagy politikai csata kimenetele átmegy az Úr szűrőjén, amivel Neki vannak nagy távlatú tervei, amiket mi nem feltétlenül látunk át (bár hittel, imádsággal és józan gondolkodással közelebb juthatunk hozzá). Az emberek sem bábok, felelősségre vonhatók, a történelmet tulajdonképpen az emberi, jóra vagy rosszra hajló tettek, illetve a jóval hatalmasabb de emberszerető Isten kormányzásának dinamikus eredője alakítja. Nekünk elsősorban az a feladatunk, hogy az Ő parancsait mindig maradéktalanul megvalósítsuk és segítsünk másokat is ezek követésében lehetőségeinkhez mérten - bármelyik oldalon, bármilyen pozícióban. Ne gördítsünk semmilyen felesleges akadályt felebarátunk szeretete elé, és mindig mindkettő legfőbb parancsolatot kövessük. Függetlenül egy adott hely adott idejének ideiglenes politikájától, mert Isten kozmikus terve jóval túlmutat ezeken!