Bűntudat és bűnbocsánat
2018. augusztus 02. írta: Yoan

Bűntudat és bűnbocsánat

A bűn, bűntudat, büntetés, bűnbocsánat is egy olyan kérdéskör, ahol hatalmas félreértések vannak az emberek tudatában az Ellenség agymosó aknamunkájának következtében, így nem árt ha itt is végzünk egy takarítást. A modern pszichológia, pedagógia a liberális alapú "keresztény" eretnekségekkel karöltve igyekezett kiirtani és/vagy sötét megbélyegzéssel ellátni minden olyan fogalmat, ami a bűnhöz, bűntudathoz kötődik és a megbocsátást is nyakatekert technikákkal próbálja helyettesíteni. Káros, ha bűntudatod van, bocsáss meg magadnak, a bűn nem is létezik, pokol sem létezik, nem a bűn elkövetője, hanem annak büntetője az elítélendő szeretetlenség miatt, Isten "feltétel nélküli szeretetével" úgyis mindent megbocsát, nem foglalkozik a mi bűneinkkel, hamis az ószövetségi istenkép stb., stb. - áradnak a téves logiszmoszok! Az ember már nem is tudja, honnan kezdjen hozzá az egész káosz rendbetételéhez, de azért próbáljuk meg...

Akik Istent a Bibliában leírt kemény tettei miatt vetik el (általában az ÓSZ-ben), azokra jellemző, hogy soha életükben nem olvasták még végig az egész Bibliát, az ezernyi oldalból csak egy tucatnál is kevesebb eseményt ragadnak ki azok összefüggéseiből - mások interpretációjában - és ezzel vagdalkoznak. Én minden hívő számára kötelezővé tenném a Biblia elolvasását Kezdetben-től Ámen-ig, akár többször is, mert ma már azzal nem védhetjük meg hitünket, ha ugyanolyan felszínesen ismerjük az Írást, mint a kereszténység ellenségei - ami azért szégyen is. Ha elolvassuk a teljes Bibliát, akkor az Ószövetségből ugyanolyan türelmes és könyörületes Isten képe rajzolódik ki, mint az Újszövetségben! Inkább az ember élete volt keményebb, mint a modern jóléti társadalmakban. Isten azonban a történelem során mindig jó előre figyelmeztet, ha valaki rosszat követ el (gyakran azután, hogy előtte elhalmozta Isten őt minden jóval), aztán türelmesen vár megint sokáig, hogy meggondolja magát az illető és elkerülje a büntetést - teszi mindezt pontosan azért, hogy megtérjen az ember bűnös útjáról és az legyen, aminek teremtve lett: Isten képmása! Amikor a türelem sem hoz már eredményt, csak visszaélnek vele az emberek és a további várakozás csak tovább szaporítaná a bűnt - azaz emiatt vesznének el még többen -, akkor avatkozik be Isten olyan erővel, amely szükséges ahhoz, hogy mentse, ami menthető. Erről írtam a Rossz problémakörében írt cikkben is. Az ellenfelek által idézett kemény tettek előzményét se ártana megnézni, teljesen más kép rajzolódna ki! A teljes valóság azonban sosem érdekli a Jót bírálókat.

Ugyanakkor az ÓSZ és ÚSZ bűnnel való bánásmódjában tényleg történt egy (logikus) fordulat. Az ÓSZ-i törvény funkciója egyrészt az volt, hogy kimutassa, egyértelműbbé tegye, hogy mi a rossz, mi a kerülendő magatartás. Pedagógiailag pedig úgy biztosította ennek kerülését, hogy - a jutalmak mellett - büntetéseket is helyezett kilátásba az elkövetőknek (a legtöbb esetben, mert azért van olyan parancs is, ami csak arról szól, hogy mi nem tetszik az Úrnak vagy mit hogyan tegyünk, külön konkrét büntetés vagy ígéret megnevezése nélkül). De már itt is megjelent a büntetés elkerülésének az a lehetősége, hogy az illető áldozatot mutatott be Istennek vagy "menedékvárosba" menekült, amely szintén szabályozva volt, illetve számos esemény van, amikor egy próféta vagy egy vezető közbenjárására Isten visszavonta a csapást. Ha végiggondoljuk mindezt, már ebből is látszik, hogy a bűn büntetése nem univerzális automatizmus, hanem pedagógiai eszköz, és Istennek nem elsősorban az a célja, hogy büntessen, hanem hogy az ember megtérjen, a helyes úton járjon és ott is maradjon. A bűn lélektani következménye, lelki romboló hatása az, amely mindenképpen, "automatikusan" bekövetkezik, és ez az, amitől a büntetéssel - és más eszközökkel - távol akarja tartani Isten az embert - de erre még visszatérünk.

Az ÚSZ éppenséggel nem kevesebb, hanem több bűnt nevezett meg az ÓSZ-hez képest, tovább emelve az erkölcsi mércét, ugyanakkor az ÚSZ-ben Krisztus áldozata egy egészen speciális "kezelésévé" vált a bűnnek. Ebben csúcsosodott ki az állatáldozati és közbenjáró vonal, miszerint egy másik élőlény halála és vére (illetve könyörgése) menti meg a bűnöst a büntetéstől, a haláltól. De nem úgy, hogy az áldozathoz semmi köze nincs az elkövetőnek! Ahogyan a legtökéletesebb ÓSZ-i áldozatot a páskai bárányt is le kellett vágni, a vérével megkenni az ajtófélfát és a húsát elfogyasztva egyesülni vele, így az Egyházban a hívő leginkább az Eucharisztia révén egyesül az értünk meghaló Isten Bárányával is! Nem automatikusan terjedt ki mindenkire a páskai bárány megmentő ereje sem, így Krisztus áldozatával szintén aktívan egyesülnie kell a hívőnek, hogy az Ő áldozata megmentsen minket a pusztulástól, ha már szeretetből meghalt értünk! Aki ezekkel nem egyesül(t), az elpusztul(t). Isten megbocsátása nem automatikus, nem mindenkire terjed ki passzívan, hanem szükséges ahhoz a hívő aktív részvétele és egyesülése az áldozattal! Ha Isten bűnbocsánata automatikus lenne, akkor mi szükség volt például Jónást Ninivébe küldeni a viharon és cethalon keresztül? Csak akkor bocsátott meg nekik Isten, amikor Jónás figyelmeztette őket és ők a figyelmeztetés következtében bűnbánatot tartottak és megtértek gonosz útjaikból. Az összes többi eset ugyanezt követi a Bibliában: Isten többféle eszközt is használ arra, hogy az ember megtérjen, jó vagy rossz ígéreteket, törvényt, csapásokat, áldozatot, begyakorolandó cselekvéseket, mögöttes igazságok feltárását stb., de a cél mindig az, hogy az ember megtérjen és jó legyen. A megtérés nem passzív, hanem nagyon is aktív dolog, amiben az ember nagyon szoros kapcsolatba lép Istennel! A bocsánatkérés és megbocsátás egy egymást kölcsönösen feltételező interaktív cselekvés, amelynek alapja, hogy valaki ténylegesen szabadulni akar a bűntől, miután ráébredt saját bűnös voltára. Aki azt vallja, hogy a bűn nem bűn, az nem is akar szabadulni semmitől, hanem meg akar maradni saját bűnös útján és igazolni azt - az ilyen ember sehogy nem vesz részt a megbocsátásban, mert nem kér semmiért bocsánatot! Nem Istennel akar egyesülni, nem keresi Vele a kapcsolatot, hanem kitalál magának egy passzív istent, aki nem csinál semmit a mosolygáson és legyintgetésen kívül, aki legfeljebb helyette valahol távol haljon meg, ha neki ez jó, de őt ne tartsa bűnösnek, mert hogy képzeli! Az ilyen ember tud valaha tényleg bocsánatot kérni, ismeri-e valójában önmagát és a keresztény utat? Ha megnézzük akár bármelyik bűnbánatból fakadó imát a Bibliában, akár olyan istentiszteleti szövegeket, mint pl. Krétai Szent András Bűnbánati Kánonját, akkor azokban soha senki nem mentegeti magát, hanem inkább mindenkinél bűnösebbnek tartja magát és inkább olyan bűnt is magára vállal, amit nem is biztos, hogy elkövetett. Krisztus megmondta, hogy nem az önmagát fényező, mentegető és másoknál jobbnak gondoló farizeus, hanem az önmaga bűnösségének tudatában lévő vámos igazult meg. Krisztus azt is megmondta, hogy nem az igazakért jött, hanem a bűnösökért! Koncentráljunk erre rá megint lassan: KRISZTUS A BŰNÖSÖKÉRT JÖTT, HOGY MEGTÉRJENEK! (lásd: Lk 5, 32) Azokért, akik ráébrednek saját bűnös voltukra! A megbocsátás, a megváltás feltétele az, hogy kérjük, hogy konkrétan megbocsásson valamit Isten, tehát nélkülözhetetlen a bűntudat! Ez ennyire egyszerű.

Látjuk már, hogy az Ellenség mennyire ravasz? Amikor Isten a bűnbocsánat lehetőségét kínálja, akármilyen nagy bűnünk is volt, akkor csak úgy tudja ettől eltéríteni az embereket, ha bebeszéli nekik, hogy nincs mit megbocsátani, hogy nincs miből megtérni! Amikor itt van a bűn orvoslásának legnagyszerűbb módja, amikor senkinek nem kell meghalnia a bűne miatt, mert Isten meghozta a tökéletes áldozatot, akivel már csak egyesülnünk kell és Isten bocsánatát kérni, akkor már csak az marad az Ellenség számára, hogy valahogy rávegye az embereket: ne kérjenek mégsem bocsánatot, ne tartsák magukat bűnösöknek, ne egyesüljenek ezzel az áldozattal, ne térjenek meg! Értjük a sátáni logikát? Azt sulykolják a liberálisok, hogy a keresztények rásütik az emberekre, hogy bűnösök és minden bűnöst a pokol fenekére akarnak küldeni, holott ez egy nagy hazugság! Hol vannak ilyenkor a keresztények, hát ennyire nincsenek tisztában saját Evangéliumukkal? Krisztus áldozata óta pont, hogy senkinek nem kell a bűne miatt automatikusan a pokolra jutnia (de láttuk, hogy azért korábban sem volt ez így teljesen), mert létezik a megbocsátás útja! A kereszténység központi Örömhíre pont a bűnbocsánat! A konkrétan létező bűn megbocsátása és a valóban létező kárhozat elkerülése! Az automatizmus, a tetteinkért való mindenképpeni meglakolás inkább minden más vallásra jellemző (lásd különösen a hindu karma/kamma törvényét), Krisztus ereje pont abban van, hogy képes a rosszat legyőzni, képes a bűnt eltörölni annak következményeivel együtt. A kereszténység pont ezt az utat kínálja, pont Isten kegyelmét hirdeti! És ebben a kegyelemben kell aktívan részt vennie az embernek, mivel mindennek a célja az ember megjavítása!

Van ennek egy nagyon logikus menete, ahol nem hagyható ki egyik lépés sem, mert ezek szorosan összefüggnek. Az első lépés valóban a bűntudat. Leginkább ezt akarja kiirtani az Ellenség. A modern pedagógiából teljesen száműzni akarják a kritikát, mondván, hogy dicsérettel lehet csak motiválni a gyereket, nehogy azt higgye, hogy ő rossz! Valóban van néhány félénk, bizonytalan diák, akit bátorítani kell, de akik nem ilyenek, azokkal könnyen eljutunk oda, hogy a nagy semmit is megdicsérjük, mondván, hogy attól lesz jó a gyerek, ha dicsérjük és így a gyerek megszokja, és elvárja, hogy őt különösebb teljesítmény nélkül is körül kell mindenkinek rajongania, aztán vagy egy szánalmas celeb vagy egy csalódott depressziós alak lesz, de leginkább a kettő együtt. A valóság másodlagos és csak zavaró ahhoz a soha nem létező ideális világhoz képest, amiről egyes sztárpszichológusok írnak saját módszerük alátámasztására! Valójában bölcsen kell nevelni, ahol a teljesítményre reális visszajelzést kell adni a gyereknek; és ahogy a két lábon futás sokkal hatékonyabb az egy lábon ugrálásnál, úgy a pozitív és negatív visszajelzések együttes alkalmazásánál semmi sem hatékonyabb ösztönző! Ha megnézzük, Isten is mindkettőt alkalmazta, de igazából sokkal többször bírálta, mint dicsérte az embereket! Nem azért, mert "szívatni" akarta őket, hanem mert egyszerűen ez volt az igazság, az emberek sajnos tényleg hemzsegnek a bűntől és muszáj, hogy ezt ők maguk is reálisan lássák! Ahhoz képest meg pláne eltorzultak, hogy Isten képére és hasonlatosságára lettek teremtve, tehát a legtisztább lényeknek kellene lenniük! Azért teszi ezt Isten, mert tényleg fáj neki, ha az a teremtmény jár a bukott angyalok útján, akit Ő nem a bűn szolgaságára, hanem a világ felett való uralomra teremtett és Maga mellé akar emelni! Ő pontosan tudja, hogy milyen potenciális képességeink vannak - és ahhoz képest hogyan viselkedünk. Sokan hiszik az emberek közül azt, hogy szentnek lenni valami rendkívüli dolog és senki sem lehet tökéletes. Nem értek vele egyet, egyszerűen azért, aminek teremtve lett az ember: Isten képére és hasonlatosságára! Ha egy lény Istenhez hasonló, akkor számára az a természetes, normális, hogy világot megrengető szellemi és alkotóerővel bír, tökéletes szépséggel ragyog, mindig győztes a rosszal szemben és uralkodik felette, kristálytiszta bölcsességgel, szentséggel és hatalommal kormányozza a világot és segíti elő annak gyógyulását, megtisztulását, fejlődését, felemelkedését, kiteljesedését! Ehhez képest még az "egyszerű rendes" emberek is elmaradnak, nemhogy a céltalan életű bűnösök, akik csak tesznek tönkre mindent, szenvedélyeik rabjai és bukott szolgáló lelkek mossák az agyukat akadálytalanul... Isten akarata, hogy az ember Hozzá hasonló legyen és ilyennek is teremtette, az a normális, ha az ember, Isten képmása sosem követ el bűnt, hanem gondoskodik másokról és számos nagy alkotó tettet hajt végre, a bűn egy nagyon fájó abnormális viselkedés egy ilyen lénytől! Nem Isten önkényeskedése, hogy bizonyos tetteket bűnnek tart, hanem mindezzel jelzi, hogy az ember sokra többre hivatott, mint terméketlen, romboló, diszharmóniát, rabságot, ellenségeskedést stb. szülő tettek véghezvitelére!

Az egészséges bűntudat nem egyszerűen az, hogy - teljesen reálisan - vétkesnek, tökéletlennek érzed magad, hanem ott van a másik dimenziója is: hogy azt érzed, hogy ahhoz képest vagy lemaradva, ami lehetnél! A valódi bűntudat nem a reménytelenség állapota, hanem a valóságra ébredés és a felemelkedés útján való első lépés megtétele! Nem csupán egy síkot látunk magunk előtt, hanem kettőt: azt a sötét állapotot, ahol jelenleg vagyunk és azt a világos állapotot, ahová reményünk szerint el akarunk jutni! Eleve azért látjuk ezt világosnak, mert van bennünk még érzék a világosság iránt. Leginkább a remény, az Isten kegyelmében, erejében, szeretetében és kettőnk közösségének helyreállításában, együttműködésünkben való hit az, ami megkülönbözteti az elkárhozó, öngyilkos Júdás bűntudatát Péter megtérő bűnbánatától! Júdás nem könnyezett, hanem felakasztotta magát, az életet taszította el magától, Péter viszont keservesen sírt! Ha megnézzük a könnyezés fizikai dimenzióját, azzal méreganyagok távoznak a szervezetből és lemossa az arcunkat. Aki sír, az szabadulni akar a benne lévő rossztól és meg akar tisztulni! Annak nem csupán bűntudata van, hanem bűnbánata is. Hite abban, hogy Isten meg akarja és tudja tisztítani, mert nem ilyennek teremtette. Nem véletlen, hogy a keleti szerzetesség a "könnyek adományát" külön isteni kegyelemnek tartotta, mert aki képes őszinte bűnbánatot tartani, az meg is tud tisztulni a bűnétől. Aki viszont benne marad bűnében (mert ilyen vagy olyan ok miatt, de végső soron benne akar maradni), az nem éli át a megtisztulást, a bűnbocsánatot, nem ismeri meg Isten valódi szeretetét!

Isten szeretetét ugyanis nem ismeri meg az, aki azt gondolja, Ő mindenkinek távolról passzívan megbocsát, nem az aktív kapcsolatot, valódi dinamikát, közösséget keresi az emberrel és nem is törődik a bűnökkel, az általa szeretett ember állapotával. Az ilyen mit fog fel a valódi Istenből? Hogyan ismeri meg a megbocsátás valódi erejét? Csak az igaz, őszinte bűnbánó az, aki ezt megismeri. Az egy valódi dolgot él át és nem elméleteket gyárt arra, hogy ne történjen semmi! Mert a megbocsátás egy valódi változást visz végbe, ami ha nem történik meg, annak is megvan a maga következménye. Az ellenfelek hatására a teológusok maguk is kezdik kimagyarázni, tompítani a pokol fogalmát. Miért? Isten nem tompította sosem a pokol a borzalmait! A pokol ténylegesen létezik, ott ténylegesen szörnyű kínokat fognak átélni, akik oda kerülnek, attól ténylegesen félni kell! Isten nem hazudik, nem kisebbíti a veszélyt, hanem egy olyan utat kínál, ahol - az Áldozat kegyelme miatt részünkről még viszonylag könnyen is - el tudjuk mindezt kerülni! Isten mindent megtesz, hogy megmentsen minket ettől a veszélytől! Ha az Atya képes volt a Fiát feláldozni, hogy az embert megmentse a pokoltól, akkor miért gondoljuk, hogy a pokol valójában nem is olyan rossz vagy nem is létezik? Vegyük észre, hogy akik azzal jönnek, hogy egy szerető Isten hogyan engedheti meg a poklot, azok nem fognak hinni Istenben akkor sem, ha fejünk tetejére állva bizonygatjuk nekik, hogy de hát Isten mégis milyen jóságos nagyapó! Nem, ezek az emberek egyszerűen csak kötözködnek, ahogy a büntető Isten képébe belekötnek, ugyanúgy belekötnek a könyörületes Isten képébe is, próbáljuk csak ki és meg fogjuk látni! Ha Isten erős, akkor nekik ő egy szadista zsarnok, ha Isten könyörületes, akkor nekik ő egy gyengekezű nektárszopó, ha Isten igazságos, akkor nekik ő igazságtalan, stb. Mindenről torz képük van, így semmit sem tudnak helyesen látni! Felesleges az ilyenekkel beszélgetni, mert önmaguk gondolatait sem képesek tisztán látni, nemhogy másét!

Inkább nézzünk meg még egy lényeges dimenziót, nevezetesen azt, hogy bűneinkkel közvetve vagy közvetlenül másoknak is ártunk, rontjuk a másokkal való kapcsolatot, így teljesen helyrehozni azt is csak másokkal együtt tudjuk. Ha megnézzük, az erkölcsi törvények gyakorlatilag mind a más emberekkel való kapcsolatunkat szabályozzák, nem arra adnak tanácsot, hogyan éljen egymagában az ember a semmi közepén. Pont a legfőbb bűn, ami a többi bűnt is szüli, a gőg az, ami elszigeteli az embert, aki képtelen önmagát valóságosan látni, jobbnak hiszi, mint amilyen és képtelen kiegyensúlyozott kétoldalú kapcsolatot kialakítani bárkivel.. A Szentháromság Isten eleve közösségben létezik, az Ő képére teremtett ember szintén közösségben tud Hozzá hasonlóan létezni, a közösségi dinamikákban, a világ alakításában visz végbe nagy tetteket vagy bukik el. Éppen ezért a bűnt is - valamilyen szinten - mindig valaki más ellen követjük el. Adott esetben Isten vagy akár a természetben résztvevő más élőlények ellen (is). Ha pedig meg akarunk térni a bűnből, hogy azok legyünk, aminek teremtve lettünk és amire elhívást kaptunk, akkor a bűn felett teljes győzelmet kell aratnunk, nem pusztán önmagunkban hanem a közösségben is fel kell azt számolnunk!  Isten is alapvetően, mint világkormányzó működik, aki mindig győz a bűn és a halál felett a teremtett élőlényeivel való kapcsolataiban, így ha ismét Hozzá hasonlók akarunk lenni, akkor nekünk is ezt kell tennünk. Ezért is paradox és erőtlen az, hogy "bocsássunk meg önmagunknak", mert ez nem megbocsátás, hanem ismét a bűn kimentése, kimagyarázása, azaz visszaesünk ezzel az első lépés elé! Láttuk azt is, hogy önmagunk nem tudunk szabadulni a bűntől, ezért is kellett az áldozat, de az Áldozat sem tőlünk függetlenül hal meg, mert vele egyesülnünk kell. Ezenkívül még a világi polgári törvénykezés sem pusztán az öncélú büntetésre törekszik, hanem kártérítésre kötelezi a vétkes felet a károsulttal szemben, egy interakciót szab ki, amely az okozott kárt orvosolja. A valódi bűnbánat így automatikusan szüli a bocsánatkérést is, a megsérült társas kapcsolatok helyrehozatalát! Éppen ezért lesz a bocsánatkérés és az arra reagáló bűnbocsánat az egyik leghatalmasabb tett, amit a kozmoszban véghez vihetünk közösen! Ezzel megállj parancsolunk a rossznak, legyőzzük azt, megsemmisítjük a következményeit és megteremtjük annak lehetőségét, hogy a káoszból ismét rend legyen! Ez gyakorlatilag egy olyan "adu ász", amelyet csak az Ellenség akar ellopni a kezünkből! A valódi bocsánatkérés és bűnbocsánat valóban képes felszámolni a korábbi rosszat és meggyógyítani az ejtett sebeket. Semmilyen más önszuggesztió, kimagyarázás, mentális technika nem képes erre, az mindig hagy nyomokat maga után, ha egyáltalán eltakarít valamit és nem pusztán egy alternatív hamis valóságba ringat. Az, hogy egyszerűen csak másképp gondolunk egy tettre, ami addig zavart, még nem hoz helyre semmit a valóságban, csak önmagunkat csapjuk be bűnbánat helyett.

Krisztus azt is mondta, hogy akár hetvenhétszer is meg kell bocsátanunk annak, aki bocsánatot kér tőlünk. Ez nem az a mentalitás, hogy "megbocsátok, de nem felejtek". Hetvenhétszer csak úgy tudunk megbocsátani, ha közben el is felejtjük a vétket! Akik a fenti szlogent alapján nem felejtenek, azok valójában nem bocsátanak meg, nem oldozzák el a vétkest a bűntől, hanem továbbra is hozzákötözik! Őt továbbra is bűnösnek tartják, miközben magukat nagyon erkölcsösnek, mert állítólag "megbocsátottak". Dehogy bocsátottak meg! Az ilyenek nem élnek a legnagyobb hatalommal a gonosz ellen, felveszik a fegyvert aztán kiejtik a kezükből anélkül, hogy használták volna! A hinduk képtelek elképzelni azt, hogy a karma törvényét el lehet törölni, hogy van erősebb erő annak automatizmusánál és hogy előbb-utóbb nem üt vissza ránk tetteink következménye; az ebben a gondolkodásban szocializálódott Sziddhártha királyfi is végső soron csak azt tudta ezzel szembehelyezni, hogy akkor ne cselekedjünk semmit, csak meditáljunk. Ezzel szemben Krisztus a megbocsátás hatalmát az embereknek adta, mondván, hogy akinek mi megbocsátunk, annak meg lesz bocsátva a mennyben is! Ezzel válik az ember valódi Istenhez hasonló Uralkodóvá a bűn szolgálata helyett! Mert aki tiszta szívből megbocsát, az valójában démonokat űz el, betegséget gyógyít és halottat támaszt fel! Az azzá teszi önmagát és embertársát is, amivé lennie kell: Istenhez hasonlóvá! Hogyan lehetne ezt a hatalmas tettet bármi mással helyettesíteni vagy egy passzív mechanikának gondolni?

Láttuk tehát, hogy bűntudat nélkül nincs megbocsátás sem, ugyanakkor itt még nem ér véget a lánc. A bocsánatkérés-megbocsátás mindkét felet és a körülöttük lévő világot is jobbá teszi, de ezután meg is kell maradni ezen az úton. Az egész folyamatnak ugyanis ez a célja. Nem azért gyógyulunk meg, hogy újra betegek legyünk és nem azért tisztulunk meg, hogy újra sárosak legyünk. Krisztus sem csupán annyit mondott, hogy megbocsátott, hanem hozzátette, hogy"Menj és többé ne vétkezz!" Beszédes ez a pár szó. Megerősíti, hogy a bűntudat-bocsánatkérés-megbocsátás célja az, hogy az ember elhagyja a bűnt és más úton kezdjen el járni. Krisztus nemcsak legyint a bűnre, hanem konkrétan megmondja, hogy akinek megbocsátott, az többé ne kövesse el ezt a bűnt, sőt a meggyógyított bénának azt is mondta, hogy azért se vétkezzen, hogy ne történjen vele valami még rosszabb! Valószínűleg a betegséget is azért kapta, hogy szabaduljon egy bűnétől, de ha visszaesne, akkor még súlyosabb csapással kellene őt eltéríteni a kárhozattól (hacsak nem maga a kárhozat a még nagyobb rossz)! Itt nem automatizmusok vannak, hanem egy állandó dinamikus küzdelem azért, hogy az ember jó legyen és amiben Isten egyértelműen tőlünk is aktív közreműködést, együttműködést vár el. Azért is, mert a megtért ember már ismeri a jót és a rosszat is, mindkét utat, hogy minek mi a következménye, hol milyen törvények, dinamikák, lehetőségek vannak, így felelősen, tudatosan tud dönteni, hogy merre menjen tovább. A jó úton való maradásban azonban nincs egyedül az illető, mert megerősödtek a kapcsolatai, aki megbocsátott neki, az segíthet is neki abban, hogy a jó úton maradjon. A tékozló fiút visszafogadó apa felruházta őt és a gyűrűjét adta a fiának, azaz egy olyan élethelyzetbe állította, ahol ő nincstelen disznópásztorból ismét a ház urának örököse lett és annak megfelelően kell most már viselkednie. Aki megbocsát, az gyakorlatilag elfelejti, sőt elfelejteti a bűnössel a korábbi bűnt! Az kiemelt egy embert a mocsárból, aki most tisztán áll előtte, akit ő állított egy jó útra, ahol az illetőnek innentől járnia kell, mivel ő maga is ezen akart járni, ha valódi volt a bocsánatkérése. A megbocsátónak joga van ezután azt kérni, hogy az illető ne vétkezzen többet, hanem azon az új úton járjon, ahová ő állította őt. Mivel mind a bocsánatkérő, mind a megbocsátó nemcsak egymáshoz, hanem Istenhez is közelebb kerültek ezzel a tettel, a továbbiakban Isten és egymás közösségében mehetnek tovább az úton.

Azon az úton, ahol lehetnek továbbra is rögök, amíg a legfőbb Úr nem semmisíti meg végleg a bűn világát és választja el végleg a jót a rossztól, és ahol folyamatosan harcolnunk kell a bűn ellen, mert Isten is folyamatosan mindent megtesz a mi üdvözülésünk érdekében. Bölcs vezetése szerint hol jutalmakkal, hol próbatételekkel lendít előre vagy nyitja fel a szemünket, hogy reálisan lássuk magunkat; hogy hol vagyunk ahhoz képest, amivé lehetnénk; és ha a jó úton akarunk továbbmenni, akkor Ő mindig segíteni fog minket ebben. Nem véletlenül mondták a keleti egyházatyák, hogy aki állandó bűnbánatban él, az állandóan örvendezik Isten kegyelmének. A boldogság titkát igazából a bűnbánatban kell keresni, mert itt élünk át valódi örömöket Istennel, minden más általában puszta önbecsapás.

A bejegyzés trackback címe:

https://daypologetics.blog.hu/api/trackback/id/tr914153463

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.