Ballib VS jobbos
2017. október 12. írta: Yoan

Ballib VS jobbos

Jelen bejegyzés célja nem a baloldali/liberális és jobboldali/konzervatív ideológiák teljes körű összehasonlítása, sem nem akar politikailag elköteleződni - akár keresztény alapon - bármerre, hanem egyszerűen az igaz hit védelme szempontjából szeretne néhány olyan alapvető problémára rámutatni, ami a hétköznapi boldogulásban esetleg segíthet, ha már a hétköznapokban ennyire összefonódott a politika is a vallással.

Először is szögezzük le, hogy Isten Szava sohasem kötődött és kötődik emberi, ideiglenes politikai eszmékhez, táborokhoz. Krisztus is mindig elhárított magától mindenfajta politikai szerepet, és az emberek figyelmét ehelyett Isten Országa felé emelte, amely nem evilágból való. Ha megfigyeljük, a történelem során az Egyház és az Állam együttműködése viszonylag ritkán valósult meg problémamentesen - bár azért voltak sikeresebbnek mondható sémák pl. a Kelet-Római Birodalomban a kétfejű sas szimbóluma alatt -, inkább az volt a jellemző, hogy a kettő teljesen összefonódott, ami többnyire az Egyházat tette tönkre, vagy élesen szét lett választva, ami többnyire az államot tette tönkre. Akkor is, ha ma általában a jobboldali/konzervatív oldal inkább támogatja a kereszténységet, míg a liberális bal oldal az ellenfél módszereihez hasonlóan nyomul a hagyományos keresztény értékek megdöntésére, az igaz hívőnek mindig tudatában kell lennie, hogy a jelen világban mindig csak úton van, nem ez az igazi otthona, így az igaz hívőnek mindig meg kell őriznie a világtól való szabadságát és hite tisztaságát. Nem zárható ki, hogy adott esetben mint földi állampolgár vagy vezető támogasson olyan politikai megmozdulásokat, amelyek segítenek az igaz hit ügyének, hiszen Krisztus parancsolata, hogy tanítsuk meg a népeket arra, amit Ő mondott, és adott esetben egy keresztény vezetőnek erre jóval több lehetősége van, tehát többet is kérnek rajta számon, de a világban mindig mindent meg kell vizsgálni, hogy jó-e vagy sem, ahogy Pál Apostol is írja: "Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata!" (Rm 12:2).

Mivel a politikát közvetlenül nem angyalok és démonok, hanem emberek űzik, ezért semmi nem teljesen fehér vagy fekete egyik oldalon sem, emiatt mindig meg kell őriznünk gondolkodásunk és szívünk tisztaságát, józanságát, Istenhez és nem emberekhez igazodva ebben. Ha megnézzük, alapvetően mindkét oldal önmaga szemszögéből jó célokért küzd, olykor azonban - mindkét oldalon - erkölcsileg megkérdőjelezhető módszerekkel, igazodva a bűnös világ működéséhez; a kibékíthetetlen (?) ellentétet inkább a két oldal alapvető értékrendjének különbsége okozza. Ennek az értékrendbeli különbségnek vizsgáljuk meg most néhány alapvető vonását.

A legalapvetőbb különbség talán az, hogy a liberális oldal - elvileg - mindenre kiterjeszti a különbözőségek, "másság" elfogadását, hogy minden ember megszabaduljon a jogtalan meghurcolásoktól, kellemetlenségektől, míg a konzervatív oldalnak van egy ennél magasabb rendű értékrendje, amely alapján különbséget tesz azon elemek között, amikért a liberálisok - elvileg - különbségtétel nélkül kiállnak

Ha megnézzük, az emberek valóban rendelkeznek számos olyan tulajdonsággal, amelyet egyszerűen születésükkor kaptak, nem volt beleszólásuk, nem tehetnek róla. Ide inkább felszínesebb dolgok tartoznak, pl. a születéskor (vagy akár születés utáni baleset következtében) jelentkező fogyatékosságok, alapvető testi adottságok, a rassz, a származás stb. Olyan dolgok miatt diszkriminálni valakit, amiről tényleg nem tehet és amin nem tud változtatni, és emiatt kevésbé szeretni őt, valóban nem helyes és az egyik legfőbb parancsolat, a felebaráti szeretet megszegéséhez vezet, mivel egy felszínes, de objektíven elháríthatatlan akadályt gördít a szeretet elé. Nem véletlen, hogy a Biblia többször kiemeli, hogy egy másik néphez tartozó (szamaritánus, kánaáni, római) adott esetben hitben és szeretetben lekörözte a választott nép fiait. Krisztus kimondottan felemelte és megdicsőítette azokat, akiket a választottak jogtalanul vetettek meg pl. származási vagy nemi alapon. Az Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Egyház nem nemzethez, rasszhoz vagy földrészhez kötődik, a kereszténység sem európai vallás, mert eredetét tekintve ázsiai, elterjedését tekintve globális/egyetemes, természetét tekintve pedig kozmikus! Ha az (igaz) egyházat, vallást egy néphez kötötték, az az Egyházon belül is mindig csak bajt, szeretetlenséget okozott, és alapvetően sérül ebben az egyetemes Egyházról és annak küldetéséről alkotott kép. Ha megértjük, hogy miről szól a kereszténység, akkor megértjük, hogy ez nem az európaiaké, nem a szlávoké, nem a görögöké, abból nem rekeszthetők ki se arabok, se cigányok, se zsidók, se kínaiak, senki! Mivel a Hitvallásban az áll, hogy egyetemes egyházban hiszünk, ha nem népek felettinek tekintjük az Egyházat, torz, eretnek képünk van róla. A (kereszténységhez kötődő) rasszizmus, sovinizmus egész egyszerűen eretnekség!

Emellett üdvözlendők és támogatandók mindazon törekvések is, amelyek olyan előítéleteket akarnak felszámolni, amik olyan dolgokhoz kötődnek, amelyekről az emberek tényleg nem tehetnek, pl. ha a fogyatékkal élők elfogadásáért és esélyegyenlőségéért küzdenek. Miért szeressünk kevésbé bárkit azért, amiről nem tehet, ami az ő keresztje? Ha ezt ők méltósággal, erényesen viselik, az ő lelki tartásukról, hitükről adott esetben példát is vehetünk! Olyan terhet kell hordozniuk, amit egész életükben nem tehetnek le! Akik pedig fogyatékosokkal élnek együtt, és jobban megismerik őket, egy idő után rájönnek, hogy a fogyatékosság csak egy kisebb, inkább csupán "technikai jellegű" jellemvonása az adott embernek, aki ezt leszámítva ugyanolyan ember, mint bárki más és teljesen normális emberi kapcsolatot lehet vele is kialakítani. De még azok is, akik alapvetően erősebb hajlamot tanúsítanak olyan dolgok iránt, amit Isten bűnnek nyilvánított, mégis küzdenek ez ellen és nem dobják be a törülközőt, szintén példát tudnak mutatni másoknak.

Emellett viszont léteznek olyan dolgok, értékek, tulajdonságok, gondolkodásmód vagy cselekedetek, amikért már az adott embert felelősségre lehet vonni, amin az adott ember tudna változtatni, javítani és amelyek között már van jobb és rosszabb megoldás. Alapvetően ezeket sorolhatjuk az erkölcs vagy "világkép" kategóriába. Ezek nem az ember veleszületett adottságai, hanem az objektív világhoz való viszony, az arról alkotott vélemény, világnézet, amely befolyásolja a tetteket, a másokkal való kapcsolatot. Itt nem lehet kétféle ellentétes vélemény egyenrangú és egyaránt igaz, mert az adott tételek vagy kiegészítik egymást, vagy az egyik közelebb áll az objektív valósághoz, mint a másik és ez utóbbi hibás volta kimutatható vagy meghaladható. A liberális-relativista gondolkodás egyik legnagyobb hibája, hogy olyan elemeket is egyformán rangsorol, amik nem képviselnek azonos értékeket, olyan kategóriákat is bevon a tolerancia körbe, amiket minden más értékrend, józan megközelítés, szakértői vizsgálat egymástól különbözőknek sorol, és ez okozza az alapvető feszültséget a bal és a jobb oldal között, emiatt válnak a jónak induló törekvések a vírus fehérjeburkává. Ha túlspilázzuk azt, hogy "minden vélemény egyforma és mindenkinek igaza van a maga szemszögéből" - és itt most nem szubjektív érzésekről beszélünk - akkor azzal egyrészt végső soron tagadjuk a valóság megismerhetőségét, másrészt eljuthatunk akár olyan extrém gondolkodáshoz is, hogy az "1+1 = 2" pusztán az egyik vélemény a sok közül és ez alapján nem szabad diszkriminálni azokat, akik szerint "1+1 = 3 vagy 12 vagy tyúkfarok", mert nekik is joguk van a véleményükhöz, sőt, az is ugyanolyan rangú és senki sincs birtokában az igazságnak, ezért a téves gondolkodásokat is támogatni és terjeszteni kell. Ha még a tudomány terén is vannak módszerek, amely alapján elválasztható, hogy mi a jobb vagy igaz és mi a rosszabb vagy hamis tétel, és aki ismeri a lelki irodalmat, az tudja, hogy a vallások terén ugyanezt megtehető - más módszerekkel -, tehát vannak tekintélyerővel rendelkező törvények, kritériumok mind a tudományban, mind a vallásban, mind a jogban és gyakorlatilag az élet minden terén, akkor beláthatjuk, hogy a relativizmus egyszerűen teljesen életidegen gondolkodás, amely a valós élet semmilyen terén nem állja meg a helyét! A liberális értékrend összefonódása a relativizmussal pont azért történhetett meg, mert figyelmen kívül hagyja, hogy Isten teremtett világában nem egy, hanem kettő legnagyobb parancsolat van az ember számára, amely két pilléren nyugszik minden emberi magatartás végső megítélése: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat." (Lk 10:27) Míg a vehemens konzervatívok adott esetben véthetnek a felebarát iránti szeretet ellen, a bal-liberálisok általában folyamatosan vétenek az Isten iránti szeretet ellen (azzal is, ha Őt nem ismerik el létezőnek). Megfigyelhető, hogy általában a magukat kereszténynek mondó liberális propagátorok is valóban jobban akarnak az embereknek tetszeni, mint Istennek. Folyton keresik az emberek tetszését, aki meg nem tapsol nekik, az iránt igyekeznek gyűlöletet kelteni követőikben is. Mi köze ehhez a felebaráti szeretetnek és alázatnak, amely Krisztus valódi követésének jele? Ez pont a szeretetlenség és a gőg sátáni útja! Ha pedig nem-keresztények emlékeztetik - jogosan vagy nem jogosan - a keresztényeket a felebaráti szeretetre, válaszoljuk csak nyugodtan nekik, hogy "Köszönjük, hogy erre emlékeztetsz minket, mert ez valóban nagyon fontos parancsolat. De legalább olyan fontos a keresztények számára az a parancsolat is, hogy teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és erőnkből szeressük Istent. Kérlek, emlékeztess még gyakrabban arra, hogy Istent is szeretnünk kell!"

Ha létezik egy objektív valóság, akkor az arról alkotott emberi gondolatok tehát igenis rangsorolhatók az alapján, hogy melyik mennyire jól közelíti meg és írja le a valóságot. Ebben segít nekünk Isten, Aki a mi különböző töredékes véleményeinken felül emelkedve elég alaposan és világosan kifejtette a történelem során, hogy mi az igazság a világ dolgait valamint az emberek gondolatait és tetteit illetően, ezekben nem kell találgatnunk. Ha az ember felismeri és megérti, hogy az Írás a Teremtő Szava a Mindenség Csúcsáról, akkor az pontosan egy abszolút értékmérőt ad neki minden dolgok helyes megítélésében, azért, mert az nem pusztán egy a sok emberi vélemény közül, hanem a kozmosz nálunk is nagyobb, mindent meghaladó etalonja. Ha csak magát Istent nézzük, nem lehet egyaránt igaz a személytelen, politeista, egyszemélyes istenkép és a Szentháromság is, mert Isten - a mi gondolatainktól függetlenül is - csak egyféle, és meg kell vizsgálni, melyik emberi látásmód visz a legközelebb Hozzá, melyik a leghelyesebb (lásd erről a Szentháromságról írt cikkemet is), és ez alapján nem lehet azonos ranghelyre sorolni a vallásokat. Nem mondhatjuk emellett pl. azt sem, hogy egyformán igaz az a vélemény is, hogy a papucsállatka ivartalan osztódással és ivaros szaporodással szaporodik, mert az egyik vélemény igazabb, mint a másik, és ennek eldöntésére vannak módszerek. A relativizmus gyakorlatilag leszoktatja az embereket a kutatásról, vizsgálódásról, kritikai értékelésről, azaz úgy általában a gondolkodásról. Legnagyobb öngólja pedig az, hogy a relativizmust abszolút igazsággá teszi. Valójában maga a relativista gondolkodás is pusztán egy sajátos látásmód a sok közül, amely nem nagyobb tekintélyű, mint az a gondolkodás, amely egy abszolút skála alapján rangsorolja az értékeket, így az igazán liberális-relativista gondolkodásmódtól idegennek kellene lennie a konzervatív, hagyományos értékrenddel szembeni intoleranciának, valójában azt is ugyanolyan létjogosultságúnak kellene elfogadniuk, mint saját értékrendjüket. Mert a dolgokat igenis lehet helyesen, helytelenül vagy részben helyesen látni, mivel a dolgok valamilyenek és nem semmilyenek vagy mindenfélék. (Ezzel kapcsolatban elolvashatjuk az Értelem tisztulásáról írtakat is.) Sajnálatos, hogy ezt még külön magyarázni kell.

A fent vázolt liberális-relativista gondolkodásmódból és annak önmaga ellen fordulásából, torzulásából (illetve az alapvetően materialista nyugati kultúrából) fakadhatott annak keresztény-ellenessége és sajátos keresztény-üldözése is, ami nem alakult volna ki, ha megmaradtak volna amellett, hogy csak Istennek valóban tetsző jó dolgokért küzdenek. Míg keleten többnyire más vallások általában fizikailag üldözik a keresztényeket, addig nyugaton nem szoktak testi kellemetlenséget okozni senkinek, hanem ideológiailag, pszichésen üldözik az embert. Nem is kifejezetten azért, mert keresztény - az túl egyértelmű önmeghasonlás lenne a liberális toleranciával - hanem egyszerűen azért, mert keresztény módon akar gondolkodni és élni. A nyugati kultúra a három emberi összetevőből (test, lélek, szellem) száműzte a lelket (pneuma/ruah) - amely az Istenben és az emberben is megvan - és ha ért is "lélek" alatt valamit, az csak az a psziché (nefes), amivel az állatok is rendelkeznek. Éppen ezért a testi, felszíni, társadalmilag látható és pszichés gondolkodásmódbeli megnyilvánulásokból akarja száműzni a kereszténységet, miközben valódi lelki síkon semmit nem tud szembehelyezni vele. A keresztényeknek (de adott esetben a többi vallás híveinek is) nyugaton tehát még inkább tudatában kell lenniük annak a ténynek, hogy vallásos meggyőződésük sokkal ravaszabb, alattomosabb, képmutatóbb támadásnak van kitéve, de ha emberi mivoltuk 2 dimenziójában megtagadják a hitet, azaz lemondanak hitük fizikai és pszichés, gondolkodásmódbeli megvallásáról, akkor a 3., lelki dimenziójuk egymaga nem fogja tudni továbbra is hordozni a hitet és a teljes ember kárt vall! A hitehagyáshoz elég ha az ember "nagyobb része" hitehagyott lesz.

Míg felebarátunkat elég annyira szeretni, mint önmagunkat, addig Istent, a végső abszolút etalont, mindenek alapját, célját, az Igazságot, nemcsak részlegesen, "magánügyként", hanem maradéktalanul, teljes szívvel, lélekkel, elmével, erővel kell tehát szeretnünk, ahogy a parancsolat szól a teljes emberi dimenziót hangsúlyozva, különben semmi sem fog működni. Ehhez hozzátartozik az, hogy megtartjuk mindazt, amit Ő parancsolt és nem kérdőjelezzük meg azt, amit mondott, nem szelektálunk belőle, hanem kutatjuk, megértjük, megvalósítjuk azokat, tetteinkkel, szavainkkal, gondolkodásunkkal, mert Ő nagyobb nálunk. A felebarát iránti szeretet szintén ugyanígy fontos. Semmi olyasmit nem helyeselhetünk, ami a két legfőbb parancsolat - az Isten és embertársaink iránt szeretet - megvalósításában akadályoz, gyengít, mert ezeknél nincs nagyobb parancsolat! Nincs hasznunk abból, ha látszólag megvalósítunk egy kisebb parancsot, de a legnagyobb parancsok valamelyike ellen vétünk! Aki szereti Istent és a felebarátját is, az van igazán tisztában azzal, hogy az, amit Isten bűnnek, tévelygésnek ítélt, valójában milyen borzalmas állapotba tudja taszítani az embert! Önmaga bűnösségének is tudatában van és mindenképp szeretne ettől szabadulni, hogy tetsszen Teremtőjének, aki mindenkit szeretne az üdvösség útjára vezetni. Tudja, hogy azt a magatartást nem lehet szeretetnek nevezni, amely nem segít abban, hogy embertársát kiemelje a bűn kárhozatos mocsarából, hogy segítsen neki a téves útról a helyes, Istennek tetsző útra lépnie. Ennek érdekében Isten mutatta meg, hogy a legvégsőkig el kell mennünk, amikor Ő az életét is feláldozta azért, hogy a bűntől megmentse az embert! Annál rosszabb nem történhet egy emberrel, mint hogy benne marad a bűnében - akár azzal, hogy kimagyarázza a bűnt, mások meg tolerálják azt - minden büntetés irgalmasabb a bűn megengedésénél, mert segíthet eltávolodni a pusztító bűntől! A bűnös cselekedet, a téves látásmód okoz az ember életében minden rosszat, míg a bűntelen ember mindenen felül tud emelkedni, sőt mindenből valódi lelki hasznot tud húzni. A kárhozat a legrosszabb, ami történhet bárkivel, így nem mondható, hogy valaki szereti embertársát (és Istent), ha benne hagyja őt a bűnében, ha megerősíti őt abban, hogy a kárhozat útján járjon tovább nyugodtan!

Természetesen nem olyan módszerrel kell ezt megtenni, ami visszás érzéseket kelt az illetőben a jó úttal szemben, hanem kézen kell fogni az illetőt és vele együtt haladni a jó cél felé, követve Isten parancsait, a felebarátunkban benne lévő jót elismerni és erősíteni, a benne lévő bűnre pedig rámutatni és annak erejét elvenni, azt kigyomlálni. Ebből a szempontból igen beszédes Jónás története. Jónás is kezdetben azzal érvelt, hogy ha Isten úgyis megbocsát, akkor minek kerüljön ő konfliktusba ő a néppel. Gyakorlatilag itt az ezos-liberális Isten "automatikus megbocsátásának" gondolata jelenik meg. Isten pont ezzel helyezkedik szembe, mert ez az "Isten úgyis megbocsát" egyáltalán nem igaz gondolat, sosem így működtek a dolgok! Isten igenis igen hatásosan visszafordítja Jónást a feladat alóli kibújásból és jelzi, hogy nincs más út: Jónásnak mindenképpen oda kell menni és figyelmeztetni a niniveieket bűnös útjaikra, amelyek Isten büntetéséhez fognak vezetni! Csak ezzel éri el, hogy a niniveiek tényleg bűnbánatot tartanak. Isten csak azután bocsátott meg nekik, hogy belátták bűnüket,  bűnbánatot tartottak, kérték Isten bocsánatát és elhagyták bűnös útjaikat! Az Ő megbocsátása csak így működik, sohasem hagyta rá a bűnöket az emberekre, ez utóbbi csak emberi fantáziálgatás az Ellenfél sugallatára. Sőt, azt is látjuk, hogy ha valaki a figyelmeztetés ellenére sem tér meg, akkor azt Isten egy idő után igen keményen megbüntetni, úgy, hogy másoknak is elveszi a kedvét a bűntől! Akiket viszont arra rendelt az Úr, hogy figyelmeztessék a népet és nem teszik meg, akkor ezt a bűnt azokon kéri számon!

Sajnos mai világunkban a felebarát iránti szeretetből az embertársainknak való tetszés lett, Isten szeretete pedig teljesen kihalófélben van. Nekünk nem az embereknek kell tetszeni, kizárólag önmagunkat szeretve, hanem embertársainkat és Istent is szeretnünk kell; nem emberek előtt kell felmenteni magunkat, hanem a Mindenség Urától kell elnyernünk a bűnbocsánatot és erre vezetni másokat is. Ha Isten felment, mit számít, hogy az emberek mit gondolnak rólunk? És mit számít, hogy az emberek mit gondolnak, ha Isten nem ment fel? Mi hasznunk van akkor az emberek jóindulatából? Isten soha nem mondta azt, hogy nem vagyunk bűnösök és soha nem mondta azt, hogy tolerálja, elnézi a bűnt vagy azt, hogy a dolgok, értékek, erkölcsök, tettek és gondolatok, tanítások, világnézetek között nincs különbség és mindegyik egyaránt elfogadható, ezt az Ellenfél sugallja, mert ez ellentétes Isten Szavával! Isten véleménye soha nem változik arról, mi a bűn és mi nem, mi a jó és mi nem az, mit kell követni és mit kell elhagyni, mert neki állandó értékrendje van, ami meghalad minden emberi vélekedést, mivel Ő a mindenség alapja és Ítélőbírája és Ő tökéletesen jól lát mindent. Hiába akarjuk, hogy ne tartsa a bűnt bűnnek és fogadjon el bűnösként is, mert Ő Maga sohasem kínálta ezt az utat! Ő mindig is a bűn megbüntetését vagy az abból való megtérés útján kínálta, nem mást, és elég konkrétan és alaposan megmondta, mi a helyes és helytelen viselkedés, és ez meg is lett írva, tehát nincs mentségünk! A bűn nem bűnnek tartása nemcsak szembehelyezkedés Istennel, hanem halálos passzivitásra , önhitegetésre, a valósággal szembeni fantáziálgatásra ösztönöz; ezzel szemben a bűnbánat és bűnbocsánat egy nagyon konkrét, aktív személyes kapcsolaton, interakción, cselekvésen alapszik ember és Isten között. Itt történik valami! Valóságos lépések nélkül nem tudunk valóságosan haladni!

Nézzük meg a két latort is: a bal lator a büntetést akarta elkerülni, a jobb lator viszont tudatában volt saját bűnösségének, jogosnak érezte büntetését, és abban reménykedett, hogy Isten azután könyörül meg rajta, hogy már elszenvedte a büntetést. Nem írta felül Isten értékrendjét, nem akarta Őt a saját képére formálni, nem akart neki dirigálni, nem ő akarta megszabni saját maga megszabadulásának útját, mint a másik lator, hanem rendelkezett egy valódi Isten-félelemmel, Isten szerinti értékrenddel, miszerint ők bűnösök voltak és egyedül Krisztus volt bűntelen. Nincs új a nap alatt: a jobb latorban Isten értékrendje volt és hit az Isten által kínált szabadulás módjában, ezzel szemben a bal lator gyakorlatilag azt szerette volna, ha Krisztus az eltorzult büntetés-elkerülő liberális értékrend szerint testileg szabadít meg mindenkit! Az előbbi bejutott a Mennybe, az utóbbi elkárhozott! Nem önmagunkat kell követni, hanem Krisztust! Az Isten és felebaráti szeretet és a megszabadulás kizárólag az Isten által kínált úton valósulhat meg teljesen, ami a bűntudat, bűnbánat, bűnbocsánat, megtérés, megtisztulás, kereszthordozás és a feltámadás reménységének útja. Bármit változtatunk ezen emberileg, hatástalan lesz az egész. Ne ezen a világon akarjunk kellemetlenségek nélkül élni, az elkárhozott latorhoz hasonlóan "megszabadulni", hanem abban reménykedjünk, hogy Isten az eljövendő világon adja nekünk a győzelmet, mert Ő ezt kínálta és nem mást.

Ezért kell mindig kellő távolságot, szabadságot tartani a világ dolgaitól és mindent, a politikát is Isten parancsolatainak és terveinek fényében megvizsgálni, hogy mi a jó és mi a rossz, ennek kell a politikát is alárendelni. Ha keresztény hitünket rendeljük alá a világi, politikai nézeteknek, akkor az csorbulni fog, mert - az adott "izmus" emberi, alacsonyabb rendű mivolta miatt - óhatatlanul bekerülhetnek olyan elemek gondolkodásmódunkba, amelyek nem követik tisztán Isten parancsait, de amik felett mégis szemet hunyunk. Akár konzervatívként is fordulhatunk nagyon liberális toleranciával bizonyos bűnök felé! Ha bármilyen bűn felett szemet hunyunk, akkor nem szeretjük Istent teljes szívünkből, de nem dolgozunk azon sem, hogy ettől a bűntől megtisztítsuk önmagunkat és felebarátunkat, azaz mindkét fő parancsolat ellen vétünk!

Emellett, ha normálisan akarunk gondolkodni a politikáról, ne felejtsük el azt sem, hogy a Bibliában az is benne van, hogy a világban nem csupán időnként, hanem alapvetően mindig Isten irányít, Ő emel fel és tesz le uralkodókat, Ő jutalmazza vagy sújtja a népét jó vagy rossz uralkodókkal, katasztrófákkal és csodás segítségekkel, ő dönti el a fontos csaták kimenetelét, és nekünk nem kell ítélkeznünk vezetőink felett sem, hanem alapvetően engedelmességgel és tisztelettel tartozunk irántuk. Dániel is tisztelettel adózott a népét fogságba ejtő pogány babiloni uralkodóval szemben, Dávid király sem ölte meg politikai riválisát, Sault, akkor sem, amikor erre lehetősége lett volna és Isten már kinyilvánította neki, hogy ő lesz a király és Sault elvetette. Isten egészen biztosan jóval nagyobb távlatokból látja a világ folyását, politikai csatáit, sorsát, mint amit mi ebből az egészből érzékelünk saját békaperspektívánkból, és gondoljuk azt, hogy okosabbak vagyunk vezetőinknél (akinek szintén jobb, szélesebb körű rálátása van erre a szintre, mint az egyszerű embernek) és Istennél is e téren, és csak dől belőlünk a hitetlen frusztrált panaszkodás és ítélkezés! Ki az, aki pl. őszintén hálát tud adni azért, mert a kormány valamelyik intézkedése jobb életet biztosított számára? Pedig sok ilyen van! Tudnunk kell, hogy Istennek nem tökéletes embereket kell mozgatnia a világban, mivel ilyen emberek nem igen vannak, hanem hozzánk hasonló gyarlókat, de nyugodtak lehetünk, hogy mindent az emberek érdekében tesz, még a számunkra érthetetlenebb dolgokat is, mindennel van valami célja, magasabb tervei alapján. Ha a politikai porondot úgy látjuk, hogy vannak olyanok, akiket Isten és vannak olyanok, akiket a Sátán támogat, és drukkolunk, hogy "Isten választottja" legyen a nyerő, és ezért szeretetlenül nekimegyünk az ellentétes oldalon álló embertársainknak, ha pedig mégsem a "szent bajnok" futott be, akkor depresszióba esünk, itt a világ vége, megrendül a hitünk, a Sátán igája alatt kell sínylődnünk - ez a gondolkodás tulajdonképpen az ókori görög Homérosz világképének felel meg, de nem annak, amit Isten nyilatkoztatott ki. Nem a Bibliában, hanem az Iliászban vannak olyan hősök, akiket egymással küzdő természetfeletti lények (istenek) támogatnak, és ahol az nyer a csatában, akinek az istene éppen a másik isten felébe tudott kerekedni. A Biblia egyáltalán nem ilyen világképet tár elénk! Isten nem "száll ringbe" senkivel, mivel senkivel nem is tartozik egy súlycsoportba, nem az Ő "ügyességének mértékétől" függ az, hogy az "Ő hőse" nyer-e, hanem egyszerűen az Ő döntésétől függ, hogy kinek ad lehetőséget uralkodni. Mindenki felett Ő az Úr, és csak felülről származhat hatalom (lásd, mit mondott Krisztus az őt halálra ítélő uralkodónak is), azaz Ő Ura a politikának is, és minden uralkodótól számon is kéri azt, amit ő a Tőle kapott hatalommal kezdett! Egy uralkodónak nemcsak a népnek kell számot adnia kormányzásáról, hanem Istennek is! Azt pedig, hogy a Sátán uralja a világot, tulajdonképpen egyedül a Sátán mondta, senki más, ő pedig tudjuk, hogy nem éppen az igazmondásáról híresült el. De rögtön önellentmondásba is keveredett, mert ha már eleve ő uralja a világot, akkor miért kérte Krisztust, hogy boruljon le előtte? Erre Krisztus pont azzal válaszolt neki, hogy Isten gyermekének senkit nem kell szolgálnia Istenen kívül! Egyáltalán nem vetette alá az embert Isten a Sátán uralmának a bűnbeeséskor sem - ha így történt volna, akkor a Sátán ellen nem sokat tudnánk tenni -, pont hogy a Sátánt alázta az ember lába alá, ahonnan maximum a sarkát tudja mardosni, míg az emberfia nem tapos a fejére! Ez az Isten által teremtett rend. Míg Isten kiválóan uralkodik - alanyi jogon -tisztességes módszerekkel, addig a Sátán csak tisztességtelen módszerekkel tud uralmat szerezni az ember felett, ha az hagyja, hogy uralkodjon felette, viszont Isten rendelése alapján az ember uralkodik azon a világon, ahová Isten letaszította a Sátánt és angyalait, ezt sose felejtsük el! Azért, ami a világgal történik elsősorban az ember vonható felelősségre! Még ennél is világosabban jelentette ki az Új Ádám, Krisztus, mennybemenetele előtt, hogy Neki (és nem az ellenségnek) adatott minden hatalom a mennyben és a földön és meghívott, hogy mi is Vele uralkodjunk! Inkább higgyünk magának az Igazságnak, mint a hazugság fejedelmének! Isten szabad választást adott nekünk, amellett, hogy az egész kozmoszt, benne a Sátánt is, az Ő egyedi uralma alatt tartja, és az ő gonosz tetteit is hihetetlen zsenialitással fel tudja használni végeredményben jó kimenetelű dolgokra. De ezekről írtam már más cikkekben is, a lényeg hogy a politikai meccsekben is Istent inkább bírónak, mint játékosnak vagy edzőnek lássuk.

Tehát egyrészt őrizzük meg a hitünket abban, hogy minden nagy politikai csata kimenetele átmegy az Úr szűrőjén, amivel neki vannak nagy távlatú tervei, amiket mi nem feltétlenül látunk át (bár hittel, imádsággal és józan gondolkodással közelebb juthatunk hozzá). Nekünk azonban elsősorban az a feladatunk, hogy az Ő parancsait mindig maradéktalanul megvalósítsuk és segítsünk másokat is ezek követésében lehetőségeinkhez mérten - bármelyik oldalon, bármilyen pozícióban. Nem érdemes emberi dolgok miatt hagyni, hogy Isten tanítása kárt szenvedjen bennünk vagy a világban kevésbé világítson. Ne gördítsünk semmilyen felesleges akadályt felebarátunk szeretete elé, és mindig mindkettő legfőbb parancsolatot kövessük! Mindenki úgy segítse e világban Isten parancsolatainak követését, ahogy arra lehetősége van saját pozíciójában, de ne felejtsük el, hogy a jelen világ tulajdonképpen egy gyakorlóterep, hogy végső soron felül tudunk-e emelkedni belőle Isten eljövendő Országa felé, mert ez számít leginkább és ez az, ami örökké megmarad.

A bejegyzés trackback címe:

https://daypologetics.blog.hu/api/trackback/id/tr1712948339

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.