A Sátán
2014. szeptember 08. írta: Yoan

A Sátán

Nem árt, ha „néhány” szót külön szólunk legnagyobb ellenfelünkről is, reményeink szerint eloszlatva néhány tévképzetet is.

Elsősorban azt a tévképzetet, amely egy dualisztikus világkép alapján a Sátán Istennel egyenlő hatalmú, de Vele ellentétes oldalon álló lénynek állítja be, mintha lenne egy jó és egy rossz úr vagy erőforrás. A keresztény tanítás, bár sokat foglalkozik a rosszal, a bűnnel, sosem állítja azt be a jóval, Istennel egyenrangú ellenfélként, hasonló erővel rendelkező ellenpólusként. A keresztény világkép nem kétpólusú, hanem egyetlen központú, centralizált. A középpontban van Isten, aki tökéletes és aki mindent alkotott, akitől viszont a „periféria” felé el lehet távolodni. A „rossz”-ról írt cikkben is említettük, hogy a rossznak nincs teremtett léte, nem Istentől származik, csak a jó defektje és csak a teremtmények szintjén „képződik”. A Sátán is ugyanolyan Istennek alávetett, eredetileg jónak, ragyogó képességekkel megáldottnak teremtetett, de aztán saját szabad döntésével „elromlott” lény, mint bármely más teremtmény. A Sátánt is Isten teremtette, ő is teremtmény, ő is jónak lett teremtve, és ő maga romlott el szabad elhatározásból, de ő is ugyanúgy Isten hatalma alatt maradt, mint mindenki. Ráadásul még csak olyan szempontból sem egyedi, hogy ő lenne minden gonoszság egyedüli forrása, hanem számos más bukott angyal, démon, ördög van még mellette. Amikor minket különböző kísértések érnek, ne gondoljuk, hogy állandóan közvetlenül a főördög áll mögöttük, egyszerűbb ördögök vagy szimplán saját testünk rossz működése, célt tévesztett vágyaink, a dolgok téves használata, vagy az embertársaink alkotta világból is származhat a rosszra ösztönzés. Erre a Biblia is rámutat. Számos rossznak egyszerűen a mi saját romlott szívünk a forrása. Önmagunkból, az emberből egyaránt származhat jó és rossz; ha rosszul cselekszünk, elsősorban magunkban kell keresni a hibát, nem kivetíteni másra és elhárítani a felelősséget.

Maga a démonfejedelem inkább a jelentősebb globális események mögött lép akcióba, bár a Sátán (= ellenfél) szó az emberiség bármely lelki ellenfelére érthető, és a megbízó / felbujtó bármely ördögi akció mögött lehet - közvetve vagy közvetlenül - ő, aki saját maga is tévútra viheti a mi akaratunkat. A világ végéről írt cikkben is esett szó a kereszténység nagy világkorszakáról, amikor is a Jelenések könyve szerint a Sátán megkötöztetett. A kereszténységet valóban nem üldözték úgy globálisan ebben az időszakban, mint előtte (az első századokban) és utána (a modern korban), mégis ebben a korszakban is volt bűn, ami szintén arra utal hogy nem minden rossz származik a Sátántól magától, tehát nem ő valamiféle csúcs-rossz-forrás és mindig őt kell okulnunk, ahelyett, hogy máshol, elsősorban egyszerűen önmagunkban keresnénk a hibát. Akkor is vétkeztek az emberek saját testük, tévelygésük miatt, de arról sincs szó, hogy az összes ördög meg lett volna kötözve, az alacsonyabb-rangú démonok továbbra is kísérthették az embert attól még, hogy meg volt kötve a globális főgonosz keze.

Mivel az ördögök szellemi lények, ezért a szellemi világban léteznek, tehát velünk elsősorban sugallt gondolatok formájában tartják a kapcsolatot, amelyekre vagy hallgatunk vagy nem. Ők sugallnak számos bűnös gondolatot nekünk, amit mi elutasíthatunk vagy beengedhetünk magunkba és akkor az akaratunkat, gondolkodásunkat, tetteinket befolyásolják. Erről a "vírus-taktikánál" is volt szó. A szerzetesi irodalom megemlíti még, hogy a szellemi világban is a démonok agresszívebbek, mint az angyalok, és míg a jó angyalok csak szólnak hozzánk, átadják a rájuk bízott üzenetet, alapvetően tiszteletteljesebb, visszafogottabb a kapcsolatuk velünk, az ördögök szorosabb kontaktust is létesítenek, erőszakosan nyomulnak, a vágyainkat, erőinket egyfajta szellemi érintéssel szítják fel. Gondoljunk például a megszállásra vagy az automatikus írásra, ahol közvetlenül mozgatnak minket. Megfigyelhetjük azt is, hogy a megszállott személy az átlagnál erősebb lesz, akár az őt megkötöző láncokat és szétszakítja, vagy akár azt is, hogy aki egyébként emberként nem túl nagy ész, az meglepően okos és ravasz lesz, ha a saját bűnét kell kimagyarázni, tehát a démonok nagyobb ereje meg tudja növelni az ember saját erejét is ha eluralkodik a megszállt személyen. Végeredményben a démonok alapvetően a mi saját emberi erőnket használják fel saját erejükkel összekötve azt a mi világunkban gonosz céljaikra. A jó angyalok ilyet nem tesznek, ők jobban tiszteletben tartják lelki személyes zónánkat, szabad akaratunkat, nem erőszakosok, nem akarnak erőszakkal irányítani minket, általában csak Isten üzenetét közlik. Ha pedig Istennel fonódik össze, kerül összhangba, szinergiába a mi saját akaratunk, az is önkéntesen megy végbe az Ő szelíd hívására, kopogtatásra, megőrizve szabadságunkat, de egyfajta harmonikus együtt-cselekvéssel önmagunknál nagyobb tetteket hajtunk végre, miközben mi magunk is emelkedünk. Míg az ördögök erőszakkal kényszerítik ránk az ő akaratukat, megpróbálják alárendelni ezt az övéknek, rabságba vetni, addig Isten - még akkor is, ha Ő a legnagyobb hatalmú Úr - nem maga alá vet, nem elnyom, hanem maga mellé emel egy olyan harmonikus önkéntes együtt-cselekvéssel, amely mindkettőnk számára természetes és örömteli, és az embernek nagyobb szabadságot ad a világ felett.

Hogyan alakulhatott ki tehát akkor ez a felállás, ha a Sátán és a vele tartó ördögök is ertedetileg jóknak lettek teremtve? A keresztény tanítás egyetért abban, hogy a legfőbb bűne a gőg volt ennek a nagy intelligenciájú főangyalnak, aki „ravaszabb volt minden vadnál”. A Mennyben, ahol közvetlenül látta Istent és minden ragyogó, nem igazán láthatott rosszat, ezért valószínűleg elég lehetett annyi bekattanás, hogy saját maga ragyogásába jobban beleszeretett, mint Abba az Istenbe, akitől kapta ezt. Utána valószínűleg ravasz meggyőzőképssége is közrejátszhatott abban, hogy több angyalt is maga mellé tudott állítani bukásában. De a bűnét még jobban megértjük angyali ellenfele, Mihály arkangyal karakterének fényében, aki viszont a leginkább szembeszegült vele. A Jelenések könyvének 12. fejezete számol be arról a mennyei harcról, amely a Mihály vezette jó angyalok és a Sátán vezette bukott angyalok között zajlott le. Beszédes, hogy ez a csata összefüggésben van az Asszony és annak magzatja megszületésével is, akinek a Sátán ártani akart, de aki Istentől védelmet kapott – és ebből a fejezetből értjük meg sűrítve a világokon átívelő nagy kozmikus drámát, amelyben nemcsak a jó és rossz angyalok, hanem mi magunk is kulcsszereplők vagyunk és amiben gyakorlatilag az egész kozmosz részt vett és vesz. A Szentségek szentsége cikkben is láttuk, hogy az Asszony és annak Anyává válása a mi (és csakis a mi) emberi világunkkal szorosan összefüggő motívumok, az Asszony és a gyermek az Egyház és a Fiú ikonjai, de tágabb értelemben az ember, mint Isten kozmikus asszonya megteremtésével is összefügg. Ha egy mennyei teremtmény, aki közvetlenül látja Istent, gőgbe esik, akkor az a gondolat fészkel belé, hogy Ő is olyan, mint az Isten, hiszen Őt látja közvetlen tökéletességként és úrként. A Sátán Magának tulajdonítja azt, amit kegyelemből kapott, és egyúttal irreálisan látja Isten és az Ő viszonyát. A Mihály (Mikha-Él) név pedig azt jelenti: „Kicsoda olyan, mint az Isten?”. Lényeges, hogy ez egy kérdés, és nem arra utal véleményem szerint, hogy Mihály lett volna Istenhez hasonló (bár mint el nem bukott angyal, ő is Istent tükrözte), hanem Mihály lényege volt ez a kérdés maga, ami szembeszállt a Sátán gőgjével. Amikor a gőgös Sátán azt hitte, ő van olyan, mint az Isten, Mihály vonta őt kérdőre az ő lényegét kifejező saját neve szerint, amellyel szembeszállt vele. Mihály azért is a mennyei seregek fővezére, mert ő száll szembe a legnagyobb mennyei ellenséggel: a gőggel. Nem véletlen, hogy a gőgösök nem juthatnak be a Mennyek Országába, hanem kivettetnek belőle!

Mert hogy a helyzet az, hogy Isten előbb megteremtette az önmaga természetéhez közelebbi angyali világot (többek között Jób könyve utal erre, de önmagában is logikusabb ez a sorrend), utána a földit, amelyet pontosan azzal koronázott meg, hogy megalkotta azt a teremtményt, aki Hozzá hasonló, aki olyan, mint az Isten! Nem a Sátán hasonlít Istenhez (bukása előtt sem), mert szigorú értelemben Istenhez senki sem hasonló – hacsak nem az ember! A Sátán gőgjére is egy igen hatásos válasz volt az, hogy Isten saját társát, aki Hozzá hasonló, az alacsonyabb földi világban alkotta meg. Tudjuk, hogy más célja is volt ennek a távolságnak (lásd pl. a Szentségek szentsége cikk), de Isten tervei minden szemszögből elképesztő zsenialitással bírnak. Ő azt is megmutatta a gőgös Sátánnak, hogy sokkal intelligensebb nála (pedig logikus, hogy ha bármely teremtmény okossággal rendelkezik, azt is csak a nála okosabb Istentől kapta). Ugyanis amikor Isten megmutatta, hogy egy a mennyeinél alacsonyabb világban élő teremtmény az, aki Hozzá hasonló, akkor ezzel Ő Maga is demonstrálta alázatát, hogy lássa azt a Sátán, hogy a valódi úr alázatos, másrészt a Sátánt is megalázta: az, akit most alkottam, aki lent van, jobban hasonlít Rám, mint te, aki fent vagy. A Sátán meg nem bánt gőgjének következménye pedig mindaz a mérhetetlen gonoszság, ami ezután belőle áradt, minden gonoszsága a gőgjéből fakadt egymás után, éppen ezért bennünk is elég ha csak a gőg vet tanyát, ha csak azt felejtjük el, hogy Kitől kpatunk mindent, ez egy idő után magával hoz minden más bűnt és a halálba taszít! A Sátán tehát irigy lett az emberre, az Isten akarata szerinti isteni képmásra (holott örülnie kellett volna, hogy Istennek társa lett), és minden erejével azt akarta bebizonyítani, hogy az ember nem méltó arra, hogy Isten hasonmása, társa legyen, hogy ne legyen Istenhez hasonló az ember! Állandó vádolása, az ember bűnre kísértése, engesztelhetetlen embergyűlölete szintén a gőgjéből fakad, beteges kényszerrel akarja bemocskolni, elbuktatni, maga alá kényszeríteni, elpusztítani az embert, hogy az ne hasonlítson Istenre! Minden tette, amit velünk kapcsolatban tesz, ezt a célt szolgálja. Nekünk az Isten szerint teremtett lényegünk az, ami irritálja a Sátán gőgjét végtelen időkön át, amiből csak az lehet a kivezető út, ha a Sátán felhagy gőgjével vagy elpusztul. Semmi más nem lehet magyarázat ilyen végtelen gyűlöletre, mint az, hogy az ember lényege, léte az, ami alapvetően irritálja a Sátánt - az ő gőgje miatt. Az Alapozásban is volt róla szó, hogy az ember rosszul jön ki abból, ha békét köt a Sátánnal, mert Isten mindkettőnket ismer és tudja, hogy az a harc szolgálja üdvösségünket, amelyben őt legyőzzük, másrészt meg annál többet úgyse tudunk tenni az ellenfél „megtérítése” érdekében, amit Isten tett kozmikus tetteivel. Az üdvtörténet eseményei az ember megmentése mellett egyúttal a Sátán ellen is irányulnak, mivel vagy megtérésre ösztönöznék őt, de ha nem képes erre, akkor vádként szolgálnak ellene, amivel jogosan elnyeri végső büntetését.

Mert nem pusztán arról volt szó, hogy Isten egy alacsonyabb világban alkotta meg saját képmását, hanem a bukás és a megváltás eseményei is igen érdekesek az ellenfél szemszögéből. Egyrészt láthatjuk, hogy a Sátán is ugyanazt a gőgöt akarja az emberbe ültetni kezdetben, ami benne is megvolt, arra ösztönzi az embert, hogy ő is azt higgye, arra törekedjen önerőből Isten akaratával szembemenve, hogy olyan legyen, mint Isten. Azt akarja a Sátán, hogy Isten előtt vádolhassa az embert, hogy na látod, ő is ugyanúgy istennek akarja képzelni magát, mint én. És tudta, hogy ezután ebből fog majd minden gonoszság születni, amivel tovább vádolhat minket és az ember egyre kevésbé fog hasonlítani Istenre. Az érdekes egyébként ebben az, és ez a Sátán ördögien zseniális ravaszságának „premierje”, hogy az ember valóban azzal a céllal lett megteremtve, hogy olyan legyen, mint Isten, de ezt nem Isten akaratával szembemenve kell megvalósítania, hanem a Vele való szeretet-közösségben és engedelmességben! Csak az Istennel való harmonikus szeretet-kapcsolattal valósulhat meg és teljesedhet ki az ember Istenhez való hasonlatossága, hiszen Isten lényege a szeretet, és Ő maga is egy olyan közösségben létezik, amelybe be akarja vonni az embert! A Sátán tudta, hogy a még bűntelen ember is hajlani fog arra, ami az ő lényegéhez tartozik, miszerint Istenhez hasonló, ez benne a legalapvetőbb elemi vágy, de ennek "kiteljesedéséhez" az Istennek való engedetlenség, öntörvényűség és az Ő szavában való kételkedés útját kínálta, vagyis egy olyan defektes utat, ahol megbomlik a kapcsolat Isten és az ember között. De pont ez a kapcsolat az, amely annak a kulcsa, hogy a felek azok, amik: Isten lényegéből fakad a Hozzá hasonló társnak való életadás és a vele való tökéletes szeretetközösség megvalósítása, az ember lényege pedig az Istenhez való hasonlatosság, az Istenben lakozás, Isten edényévé válás, amely ugyanebben a szoros szeretet-közösségben tud csak megvalósulni, az ember nem értelmezhető végső soron Isten nélkül. Isten nélkül, a Vele való szoros kapcsolat nélkül önmagát veszíti el az ember! Az elhintett bizalmatlansággal (Isten nem mondott igazat, mert nem haltok meg, csak nem akarja, hogy olyanok legyetek, mint Ő) pont a lényegtől, az alaptól fosztotta meg a Sátán az embert, amellyel nem fog tudni Istenhez hasonlóvá válni! Ilyen ördögi gonosz intelligenciája van, amellyel képes volt a még tisztán gondolkodó bukás előtti embert is lépre csalni… Pedig ha az ember egyszerűen hű marad az isteni parancshoz, amit korábban kapott, és nem egy teremtményre hallgat, nem bukik el.

A bukás után viszont Isten nem hagyja magára az embert, és ennek több oka is van. Egyrészt a földi és a mennyei világ, így az abban élők gondolkodása, perspektívája között van némi különbség. A mennyben minden sokkal tisztább, világosabb és tágabb. Az itteni lények színről-színre látják a dolgokat, Istent is, és az időérzékük is jóval tágabb, a végtelenséget érzékelik természetes módon. Éppen ezért döntéseikben tágabb idősíkon tisztábban látják a következményeket, tehát a döntéseik véglegesebbek is. Amikor a Sátán, aki alapvetően egy Istent szolgáló angyal volt, gőgjében Isten ellen lázadt fel, akit színről-színre látott, akkor ez egy olyan döntés volt, amely a jóval tágabb, végtelen, állandóbb következmények fényében született meg, a tisztábban érzékelt jóval szemben. Éppen ezért nehezebben is képzelhető el megtérése. A földi ember ezzel szemben – mivel az anyag természetéből fakadóan egyfajta felszíni lepelként borul a lelki világra – homályosabban, "tükör által" látja még a dolgokat, a világában a változékonyság, szűkebb időkeret, nagyobb bizonytalanság befolyásolja gondolkodását. Éppen ezért is – véleményem szerint – az ember Isten elleni döntése nem volt annyira végleges és tisztán meghozott döntés, mint a Sátáné, aki színről-színre látta Istent és angyali természete szerint szolgáló lény volt; a szolga gőgje pedig súlyosabb. Éppen ezért az ember a bukáskor nem süllyedt olyan mélyre és jobban is képes a megtérésre, mint az ördögök. Az ember képességei, perspektívája fokozatosan bontakozik ki, növekszik Isten üdvtörténeti nevelése és fokozatos kinyilatkoztatásai nyomán, ahogy nő az emberiség kora. Az ember a "növekedő gyermek", aki a teremtéskor bűntelen és ártatlan volt, de nem érte el teljességét, nem volt még tökéletes, ezért tudott elbukni. De Isten az emberen keresztül akarta megmutatni a Sátán számára is a megtérés és bűnbocsánat útját. Az ember egészen addig képes volt lealjasulni, hogy megölte az emberré lett Istent, de Krisztus halála előtt imádkozott Atyjához, hogy ezt bocsássa meg az embernek, mert nem tudták, hogy mit cselekszenek.

Közvetlenül az ember bukása után Isten ellenségeskedést szít a Sátán (és angyalai) és az Asszony ivadéka (az Egyház tagjai, az asszonytól született Krisztus) között, és jelzi, hogy ez nem egy kétséges kimenetelű harc. A Sátán ugyanis a földön csúszásra, az ember alá lett alázva, amely pozícióból legfeljebb az ember sarkát tudja mardosni, míg végül az a fejére nem tapos! Sokan rettegnek a Sátán hatalmától, de látható, hogy Isten gondoskodott arról már kezdetben, hogy ne legyen az ördögöknek túlzott hatalma felettünk! Ha az ördögök erőszakkal élősködnek a mi erőnkön, az nem egy normális állapot és anélkül nem valósulhat meg, hogy mi ostoba módon és önmagunk lényegéből kifordulva ne engedjük át neki az irányítást. Ha megnézzük, hogy mi a helyzet valójában, akkor láthatjuk, hogy ha Isten valakit valakinek alávetett, akkor inkább vetette alá az embernek az ördögöt, mint az ördögnek az embert! Az angyalok alapvetően szolgáló lények, az ember viszont alapvetően uralkodó lény. A Sátán földre vetése azt jelentette, hogy Isten őt egy olyan világba száműzte, amelynek urává az embert tette. Emiatt ne essük kétségbe a rosszal szemben, csak egyszerűen térjünk vissza arra az útra, amelyet Isten teremtésünkkor kijelölt nekünk, amelyben Istenen kívül - aki mindenek felett Úr - nem lettünk másnak alárendelve, hanem az uralkodás parancsát kaptuk. De azért ne legyünk túl elbizakodottak sem, hiszen ellenfelünk ravaszan, lesből támad, méregfoggal, így vigyázni kell a lépteinkre; és ne legyünk gőgösek sem, mert Isten azt is megmutatta, hogy az Ő számára is az uralkodás a jó szolgálata, a gőgös erőszakos uralomra törekvés pont a Sátán jellemvonása. A megfelelő arany középút az, hogy nem hajtjuk fejünket a rossz igájába, hanem méltósággal szolgáljuk és munkáljuk a jót. De eléggé tévesek azok az elképzelések, amelyek szerint Isten teljesen kiszolgáltatta volna az embert a Sátánnak, aki olyan hatalmat szerzett volna felettünk, amiből csak az isteni vér váltságdíja szabadíthatott volna ki nagy nehezen minket! Ezt csak az ellenfél akarja így beállítani és ez ellentétben áll azzal a lényeggel és céllal, amellyel Isten az embert megalkotta… Krisztus meg is mondta, hogy nem valamilyen "jogi", "pénzügyi" vagy más jellegű kényszerből, ahol a Sátánnak vannak jogos követelései Istennel szemben, hanem önként adja oda az életét és veszi fel azt, és az Atyának lehetősége lett volna másként is megváltani minket. De mégis ebben mutatta meg legtökéletesebben szeretetét, hogy mindenben egyesült velünk, a halálunkban is, az életét is odaadta értünk, csak hogy mi éljünk és még a gyilkosainak is hajlandó megbocsátani. Mert Istenben van a legnagyobb szeretet és a legnagyobb (és legszabadabb) szeretet képes életét is feláldozni másért.

Ezzel egyúttal a Sátánnak is meg lett mutatva, hogy Isten hatalma nem egy felhőkbe burkolt elszigetelt gőgös önkényúr léte, hanem olyan hatalom, amivel Isten, a korlátlan Úr képes megalázkodni, kiüresíteni önmagát, szolgálni és életét adni, nem kényszerítve senkit semmire, hanem önkéntes választás alapján adni az üdvösség és szabadítás útját. Az embernek csak bűnbánatot kell tartania, megtérnie gonosz útjaiból, hinni Krisztusban és követni Őt. Megmutatta Isten egyúttal a Sátánnak és angyalainak is, hogy Ő az Úr, képes volt eddig is elmenni, emberré válni, szenvedni, meghalni, hogy megmentse azt, aki kéri a bocsánatát; ha Ő eddig elment egy alacsonyabb világban, nem egyszerűbb lenne számára az angyalokat megmenteni, ha ők is megtérnének? De a démonok mégsem tértek meg és mindez súlyosbítja ítéletüket.

Láthatjuk tehát, hogy az ördögök és a hívő emberek között elvileg lehetetlen mindenféle kibékülés, mert a démonokat az ember lényege zavarja a véglegesen választott gőgjük miatt, és ez a harc csak a Sátán és a démonok bukásával szűnhet meg. A legmeggyőzőbben azok a kozmikus tettek hatottak volna a Sátánra, azok a példák és megalázások, amiket Krisztus tett az üdvtörténet során emberként, de megtérésük hiányában  ezek szolgálnak az ő ítéletükre is. Ez a magyarázat arra a végtelen korszakokon át szűnni nem akaró gyűlöletre, amivel a démonok folyton támadják az embereket, de különösen azokat, akik haladnak az Istenhez való hasonlatosság útján. Nem minden kísértés származik tőlük vagy a Sátántól közvetlenül, de ők maguk is felszítják vagy elferdítik az emberben lévő vágyakat, amik bűnre visznek. Mivel okosak és hazugok (különösen a Sátán maga), ezért az embert lépten-nyomon át akarják verni különféle trükkökkel. Aki hajlamos a rosszra, annak tovább tüzelik rosszra vivő vágyait és szenvedélyekkel kötözik meg az akaratát, akik viszont a jóra törekednek, azokat jónak tetsző dolgokkal igyekeznek lépre csalni, megtéveszteni, hogy aztán egy alternatív kereszténységet kövessenek (lásd korábbi cikkek), amiben gőgösökké válnak és elbuknak. Sokszor pedig egyszerűen azt hitetik el, hogy ők nem is léteznek. Ekkor tudják a legtöbb gonoszságot elkövetni az ember ellen, aki nem is keresi őket és azt hiszi, hogy a rossz rendben van, normális jelenség, vagy a jó szolgája, és nem tehetünk ellene semmit. Pedig ha olvastuk a korábbi cikkeket, láthatjuk, hogy a nagy megtévesztések mögött valódi intelligencia áll, ilyeneket intelligens szellemi források nélkül nem lehet kitalálni, a démonok valóban léteznek.

Azt viszont tudják az ördögök, hogy Istennek milyen hatalma van, hogy képes őket megsemmisíteni. Érzékelték azt is a nagy mennyei háborúban, hogy a jó angyalok felé sem tudnak kerekedni. Tudnak arról az őstapasztalatról, hogy a jó erősebb a rossznál! Ezért hazudoznak össze-vissza. Isten természetes módon uralkodik, az ember is, bár az ő uralma potenciálisan kiteljesedő is, ezzel szemben a démonok uralkodása (akármilyen nagy erejűek is, de erejük az úrral összehasonlítva nem nagyobb, mint pl. egy erős állat ereje, akit így is képes az ember uralni) nem természetes, csak hazugságokra, trükközésre, erőszakoskodásra épülhet, de nem igazságra. Ezért lesz a Sátán a hazugság atyja. De a Bibliában mindenhol látjuk, hogy az ördögök nem tehetnek semmit Isten akarata ellen, külön ki kell kérniük Istentől az igaz embereket próbatételre, sőt még Káin esetéből látjuk, hogy még a megváltás előtt is az embernek hatalmában állt, hogy uralkodjon az ellenfél felett és ne nyisson ajtót neki. Krisztussal szembekerülve rettegés fogta el a démonokat és még azért is könyörgött légiónyi ördög, hogy legalább állatokba mehessenek be a gyötrődés helye helyett. Számolnunk kell tehát állandó zaklatásaikkal, ravaszkodásaikkal (ha nem érnek kísértések, nem is hasonlítunk Istenre, ezért nem zavarjuk a démonokat, minek foglalkozzanak különösebben velünk - tehát ekkor igazán nagy a gond!), de nem vagyunk védtelenül kiszolgáltatva nekik, és célunk az ő harcban való legyőzésük. Ezt a harcot nemcsak azért engedte meg Isten, mert minden teremtménynek megadja a választás lehetőségét, hanem azért is, mert a hívőket erősíti, tisztítja a gonosz ellen való küzdelem, míg a gonosszal való barátkozás gyengíti, összezavarja. Isten a Sátán támadásait - ha azt az ember visszaveri Istennel együtt - mind a hívő javára fordítja, erről írtunk a Rossz-ról írt bejegyzésben is. Krisztus konkrétan is megmondta, hogy hatalmat adott az ördögök felett tanítványai számára. A legmakacsabbak pedig imádsággal és böjttel űzhetők ki, ilyenkor nehezebben találnak rajtunk fogást a testünkön keresztül (amelyet uralunk böjttel) és az Istennel való szoros imádságos kapcsolatunk védelme mögött. Az ő gonosz lelkületüket Isten a teremtmények beleegyezésével irtja ki a világból - előbb a mennyből, majd a földről is.

Mert Isten nem olyan önkényúr, aki kényszerít mindenkit, hogy Vele tartson, Tőle el is lehet szakadni. De aki Vele tart, azzal szeret "csapatban játszani" együtt, mert a Szentháromság lényege a "csapatmunka", ahogy a Három isteni Személy egymás közös művét adja kézről-kézre, kezdi el, bontakoztatja ki és teljesíti be együtt. Amikor a Sátán bekattant gőgjében, volt számos angyal, aki őt követte. A Jelenések utal rá, hogy az angyalok egyharmada lett démon, a maradék (vagyis kétszer annyi) megmaradt jó angyalnak. De ez a lelkület nem maradhatott meg a Mennyben, Isten közvetlen világában. A jó angyalok is küzdöttek a démonok ellen egy hatalmas csatában, és végül legyőzték őket és kidobták a világukból. Ugyanezt a csatát kell a földön is megvívnunk. Itt is eldönthetik az emberek, hogy követik-e a démonokat: vádlók, gyilkosok, erőszakosok, varázslók, paráznák, engedetlenek, lázadók, hazugok, tévelygők, gőgösök, stb. lesznek, vagy csatlakoznak a megtestesült Krisztushoz és angyalaihoz, és másokért könyörögnek, gyógyítanak, a valódi Isten lelkiségét követik alternatív spiritualitások helyett, hűségesek, igazmondók, egyenesek, engedelmesek, segítőkészek, alázatosak, szeretetteljesek, bölcsek lesznek-e. Ha Istennel és angyalaival vagyunk, mi is győzedelmeskedni fogunk a démonok felett és kiűzzük a démonokat. Az ördögök ereje valós, de mértéke megtévesztő az ő megtévesztéseik miatt, mert az isteni erővel szemben tehetetlenek, sőt a keresztény irodalom beszámol arról is, hogy számos szenttől is rettegtek a démonok, mert érezték a bennük lévő szent hatalmat. A Biblia sehol nem mondta, hogy Istenen kívül bárkitől - akár démonoktól - félnünk kellene, valójában igen bátor harcosokat állít elénk példképpen. Ők tudták, hogy ha Isten akaratát követik, akkor a legyőzhetetlen Isten támogatja őket. Csak ha mi mondunk a démonoknak igent, akkor használják fel elsősorban a mi erőnket saját magunk ellen és a gonoszság szaporítására (lásd a "vírus-taktikát" is). Nagyjából tehát ugyanazt a harcot kell lefolytatnunk a földön, a mi világunkban, amely már lezajlott a mennyben, és amelyben már vereséget szenvedtek a démonok. A mi világunk jónak lett teremtve és ott mi lettünk az urak, akik arra kaptak meghívást, hogy Isten valódi képmásai legyenek. Ez az, amit az ellenfél nem akar, nekünk viszont kötelességünk kiűzni világunkból a betolakodót és önmagunkká válnunk, valódi nemes szent urakká. A Sátán ellen való küzdelem az emberiségért való küzdelem is egyben. Nem mondhatjuk, hogy szeretjük embertársunkat, ha nem küzdünk az őt rabságba ejtő ördögi befolyás ellen! És ebben a nagy küzdelemben fogunk mi felemelkedni Isten trónusához, mert ahogy alábukott a Sátán angyalaival a Mennyből, úgy kapunk mi, az ő földi legyőzői meghívást a Mennybe Isten kegyelméből. Maga Isten segít minket ebben a harcban, tehát győzelemre fel!

A bejegyzés trackback címe:

https://daypologetics.blog.hu/api/trackback/id/tr536680605

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.