A neokarizmatikus mozgalom
2014. augusztus 15. írta: Yoan

A neokarizmatikus mozgalom

A neokarizmatikus mozgalom szintén egy megosztó jelenség a mai kereszténységben, ráadásul sokan a Szentlélek elleni bűn esetleges elkövetésétől félve tartózkodnak attól, hogy világosan nyilatkozzanak róla. De a hezitálás mindig az ellenfél malmára hajtja a vizet, és látni fogjuk, hogy valójában ez a jelenség is józan logikával, a „vírus-taktika” fényében, a gyümölcsök megfigyelésével és leginkább egy minden tekintetben helyes lelkiséggel való összevetéssel eléggé kitisztul.

A modern korban alapvetően volt tekintélye az észnek, az intellektusnak, ami a tudományok fellendülésében is meglátszott, a XXI. sz. környékén viszont már a posztmodern korba léptünk be, ahol – mint minden korszakváltáskor megfigyelhető – sokan hajlamosabbak az ész tekintélyét háttérbe szorítani az érzelmek, a spirituálisabb (vagy annak vélt) dolgok javára. A korábbi cikkekből is láthattuk, hogy az ellenfél mai támadásai is meglovagolják az embereknek ezt a hajlandóságát, és nem éppen ésszerű, racionális tévtanokkal fertőzik meg az embert, akinek lelki védelmi vonalán a gondolkodás maradék képességének kioltásával is igyekeznek átjutni. Következésképpen, az ésszerű józan gondolkodás lesz az ilyen tanok ellen az egyik leghatásosabb fegyver. Nem éppen a száraz, beszűkült tudományos racionalizmus, hiszen a vallás tágabb, mint a racionális keretek, viszont ésszerűnek nem ésszerűtlen, és Maga Isten is mindig hihetetlen zseniális intelligenciával cselekszik, sosem tesz értelmetlen dolgokat.

A neokarizmatikus mozgalom egyfajta „alulról jövő” mozgalomnak tűnik, amely mögött az a gondolat húzódik meg, hogy mivel az Egyház születésekor a Szentlélek tömegesen produkált látványos jelenségeket (gyógyítások, prófétálás, nyelveken szólás, stb.), de azóta az Egyház elszürkült (különösen a modern racionális korhoz túlzottan igazodva nyugaton), tehát leheljünk újra lelket a dohos gépezetbe és térjünk vissza a kezdeti valódi eleven lelkiséghez és ismét látványos csodákkal igazoljuk, hogy a Szentlélek márpedig velünk van. Nagy körvonalakban ez a gondolat először egyes karizmatikus neoprotestáns gyülekezetekben jelent meg (pl. a pünkösdistáknál), amire aztán úgy tűnik, a római katolikusok is igyekeztek rátromfolni, hogy megmutassák, ilyeneket ők is tudnak és náluk is van Szentlélek. Bár tegyük hozzá - azért mind a katolikusoknál, mind a régebbi protestánsoknál inkább csak a margót hódította meg, nem a mainstreamet. Ez a (bár kissé leegyszerűsített) alapkoncepció több szempontból hibádzik.

Egyrészt az Egyháznak sosem kell nagyon igazodni a világhoz, mert ez csak kárárára van. Nem a világi hintapolitikát kell folytatni, hogy egyszer racionálisabbak vagyunk egy racionálisabb korban, majd irracionálisak a következő korban, hanem végig töretlenül Isten üzenetét kell hordoznia, amely – nyugodjunk meg – minden kor emberének meg fog felelni. Krisztus megmondta, hogy az Ő Országa nem evilágból való, tehát nem is szabad ilyen természetűvé válnia, a kor divatjainak követésében sérül az Egyház lényege, a Szentlélek pedig nem lehet benne abban, ami árt az Egyháznak, Ő nem követi a kor divatjait.

Az alapgondolat – még ha ezt nyíltan, tudatosan nem is mindig vállalják fel – emellett az sugallja, mintha Isten magára hagyta volna az Egyházat egy jó ideig és aztán az embereknek kellett volna szólni neki, hogy hahó, ugyan jöjjön már vissza. A Szentlélek nem egy titkos fegyver, amit félrerakunk, hogy aztán ha baj van, eszünkbe jusson, hogy van nekünk ilyen is, leporoljuk, beizzítsuk és ismét bevessük. A Szentlélek egy korlátlan hatalmú Isteni Személy, akit nem irányíthatunk – szemben az okkult pogányok Erő-fogalmával. De nem is hagyja magára az Egyházat, Krisztus megígérte, hogy minden napon velünk marad a világ végezetéig, ha egyetlen napra is előfordulna, hogy Krisztus vagy az első Pünkösdkor leszállt Szentlélek elhagyja a népét, a világ megszűnne forogni, ugyanis Isten megszegné ígéretét, tehát innentől kezdve egyéb szavaiban sem bízhatunk, tehát minden, amiben eddig hittünk, megkérdőjeleződne és kitörne a káosz. Isten azonban nem ilyen, Ő ha ígér valamit, azt be is tartja, és semmi olyan próféciánk sincs, hogy a Szentlélek elhagyja az Egyházat (vagy az Egyház a Szentlelket), már csak azért is, mert akkor az Egyház már nem lenne Egyház, és ha az Egyház megszűnne Egyház lenni, akkor sérülnének Isten örök tervei és a Vőlegény hagyná, hogy Menyasszonya elpusztuljon – jóllehet, hatalmában állna megmenteni. Nem, Krisztus, a jó pásztor, saját elmondása szerint sem fut el, ha farkas jön nyája felé, mint egy béres, hanem akár az életét is kész adni azért, hogy megmentse a juhokat. Egyszóval, aki ilyet defektes dolgokat állít, az egyáltalán nem ismeri Istent még csak távolról sem.

Másfelől, Isten értelmes dolgokat tesz. Amikor a kereszténység megszületett, ésszerű lépés volt, hogy kísérjék ezt a világtörténelmi eseményt látványosabb jelek. Gondoljunk csak bele: a korai keresztények azt a hajmeresztő elképzelést prédikálták (amely zsidóknak és pogányoknak egyaránt elképzelhetetlen volt), hogy Isten leszállt a földre. Ugyanakkor az ellenfél hatalmas erőkkel üldözte a keresztényeket, életveszélyes dolog volt akkor csatlakozni az Egyházhoz. Most képzeljük el, hogy valaki azzal jön, hogy csatlakozz életveszélyes mozgalmunkhoz, mert mi úgy gondoljuk, hogy Isten leszállt a mennyből a földre, de ezt semmi hatásos dologgal nem tudjuk alátámasztani. Igen hamar elfogytak volna a keresztények a föld színéről… Magára Krisztusra is a többség elsősorban nem azért figyelt fel, mert a szeretetről beszélt, hanem a gyógyításokkal, ördögűzésekkel terjedt el igazán a híre, és jöttek hozzá az emberek hallgatni, hogy mit mond. Ez persze nem valami olcsó reklámfogás volt, hiszen ezek a jelek arról tanúskodtak, ami valóban történt: hogy olyan hatalmú lény van közöttünk, aki mellett pusztulnak az ellenfél gonosz művei, másfelől az, hogy idegen nyelveken beszéltek az Apostolok pünkösdkor sokat segített az Örömhír gyors terjedésében világszerte. Tehát mindezeknek a csodáknak egy logikus okuk volt a kereszténység születésének idején, amellyel nem bizonygatni akartak valamit kényszeresen, csupán kellő hitelt adtak annak, hogy a világgal valóban új dolgok történtek.

Isten azonban nem egy cirkuszi mutatványos, Ő alapvetően nagyon visszafogott, szerény, láthatatlanul működik, és szereti, ha az Ő követői is ilyen láthatatlanul teszik a jót, nem maguk előtt kürtölve. Éppen ezért a fenti látványos dolgokat sem vitte túlzásba. Amikor már megszilárdult a kereszténység a földön, egyszerűen nem volt szükség ennyi látványos jelre, hogy az emberek kövessék Isten szavát, amely többé nem volt életveszélyes vállalkozás, a kereszténység „otthonosabbá” vált a földön, az emberek megismerték az örömhírt és felfogták, tapasztalták hétköznapibb dolgokban is, hogy a Szentlélek közöttük lakozik. A Szentlélek ugyanúgy működött, továbbra is voltak a történelem során végig csodatévő szentek, de az Egyház tagjaként mindenki különböző szerepeket, karizmákat kap, amik nem feltétlenül mind látványosak, viszont mind hasznosak. Az egyszerű Mari néni a templom sarkában, aki egész életében semmit nem tesz azon kívül, hogy eljár a templomba csendesen, lehet hogy ezzel a csendes kitartó engedelmes lelkületével jobban tetszik az angyaloknak és akár lelkeket is menthet meg, mint egy lángszavú, csodatévő teológiai lángelme prédikátor, akit még saját hívei is bírálnak esetleges túlkapásai miatt. Mari néni viszont valahogy szilárdan életben tudja tartani ezzel az egyszerűségével a valódi hitet az üldözések és botrányok közepette is. Pál Apostol is írja, hogy Krisztus testében minden tagra szükség van, és a jelentéktelenebb tag sokszor nagyobb dicsőségben részesül. A magamutogató képmutató showmankedés volt az a magatartás, amit Krisztus igen hevesen bírált a képmutató farizeusokban, akik látványosan tették a jót. Gyakorlatilag ez volt az a bűn, ami ellen Krisztus földi élete során a legtöbbször és legkeményebb szavakkal fellépett!

Teljes összhangban van ezzel a mi kultúránkban talán kevésbé ismert ortodox szerzetesi lelki tapasztalat is, amely nagy mélységekbe és magasságokba hatolt be a lelki élet terén. A nagy egyházatyák (pl. Lépcsős Szt. János, Hitvalló Szt. Maximosz és mások) írják, hogy a látványos lelki képességekre, csodákra való törekvés kifejezetten az ördögnek tetsző mentalitás, mert az arra törekvő ember nagyobb akar lenni másoknál az Egyházban, felsőbbrendű akar lenni, nem a szeretet, hanem a izgatott bizsergés, supermankedés a célja, és az ördög elégíti ki mindig az ilyen vágyakat, a hamis látványos csodákkal együtt megerősítve az emberben a gőgös felsőbbrendűség érzését. Mivel a gőg az a bűn, amely egyedül elég volt ahhoz, hogy egy fényes ragyogó nagy elméjű angyal a legnagyobb ördöggé változzon és kivetessen a mennyből, ezért egyértelmű, hogy bármilyen erénnyel rendelkezik is az ember, akár lehet csodatévő szent is, ha a gőg befészkeli magát a szívébe, akkor a legmagasabb helyről is le tud bukni és nem jut be a mennyek országába. Isten országában nincs helye a gőgnek. Az ellenfélnek elég ezt az egy hibát belénk ültetnie (akár csak azzal, hogy lenézzük a hagyományos kereszténységet) és a legragyogóbb kereszténynek is annyi.

Ezzel szemben a valódi hívő, aki nem gőgös, képes reálisan látni önmaga helyzetét. Tudatában van annak, hogy semmit nem érdemel, és bármit kap, az Isten kegyelme és ő csak rengeteg dologgal tartozik Istennek. Csak tartozása van, nem követelhet semmit. Az ilyen ember legfeljebb bűnei bocsánatáért könyörög Istenhez, mert azt érzi a valóságot látva, hogy ennél jobban semmire nincs szüksége. Az ilyen lelkület az, amit Isten megajándékozhat egy nem várt lelki vagyonnal, amelyből az illető törlesztheti adósságát. Vagyis valódi lelki képességet ad Isten, amit az illető egyértelműen kegyelmi ajándékként vesz és tudja is, hogy mire fordítsa, és nem tékozolja el. Isten ismer minket, és tudja, hogy az ilyen lelkület óvhat meg minket a gőgtől, hogy nehogy rosszabbul járjunk, mint az ajándék kapása előtt. Krisztus a talentumokról szóló példabeszédben azt is megerősíti, hogy Isten először kisebb vagyont bíz az emberre, és ha azzal hűen bánik, akkor kap többet (akár a feltámadás után). Ezzel mind minket akar óvni a legfőbb bukástól, és képességeinknek megfelelő biztonságos mederben tartja lelki fejlődésünket, akár egy bölcs edző, mester. Ezzel szemben az ellenfél az, aki irreális vágyakat kelt bennünk, még alig állunk a sílécünkön, máris arra buzdít, hogy menjünk le a síugró pályán. És ha nagyravágyóan lemegyünk, könnyen halálos baleset lesz a vége!

Van tehát a lelki fejlődésnek egy természetes, biztonságos útja, ahol reálisan, logikusan következik az egyik lépés a másikból és nem irreálisan ugrálunk. Csak az jut messzire a pályán, aki ebben az ütemben akar fejlődni. Amíg nem érezzük Istennek való tartozásunk súlyát, addig nem látjuk a valóságot és nem is tudunk valóban hasznos dolgokat kérni vagy a kapott dolgokkal megfelelően élni. Először a bűneinktől kell megtisztulni a bűnbánat és önmérséklet útján. A többségnek ez a szakasz élete végéig eltart. Aki nagy akar lenni Isten országában, az legyen a legkisebb szolga, ahogy Krisztus mondta. Mert ha nem látjuk reálisan a dolgokat, akkor az ellenfél nagyon könnyen meg tud téveszteni hazug csalásaival. Elhisszük, hogy Istentől jöhetnek értelmetlen, bizarr, kusza dolgok, az elmét megbetegítő dolgok, természetellenes hallucinációk, halandzsázás, módosult tudatállapotok, összeesések, magamutogató showelemek, olyan dolgok, amelyek gőgöt idéznek elő az emberben, amiktől felsőbbrendűnek érzik magukat és lenéznek, megvetnek, elítélnek más keresztényeket, nem tartva valódi kereszténységnek a kétezer éves hagyományos utat, még akkor is, ha ezt valami képmutató bárgyú álszerény mosollyal teszik és segítőkésznek akarnak mutatkozni (mint egy porszívóügynök). Mi köze mindehhez Istennek? Az ápolóknak sokkal inkább lenne közük...

Ne a közvetlen hatásokat nézzük, azok megtévesztőek lehetnek, még akkor is, ha úgy tűnik, emberek gyógyulnak meg, lássunk 5 centinél tovább a dolgok lassabban beérő és talán kevésbé látványos gyümölcseibe. Nemcsak az a gond, hogy a neokarizmatikusok kérkednek képességeikkel, kürtölnek maguk előtt, ha jót cselekszenek, lenéznek más keresztényeket, mintha ők képviselnél csak a valódi kereszténységet, csak náluk lennének valódi szentségek, hanem teljesen torz képet adnak az egész lelki élet működéséről és pogány struktúrába viszik át azokat.Jellemző módon a bérmálás szentségét, vagy akár a gyónást vagy más évezredes szentségeket is másodrendűnek tartanak az ő mágikus praktikáikhoz, "szentszellem-keresztségükhöz" képest. Pedig az Egyház hagyományos szentségei pontosan a kezdeti láthatóbb módon megnyilvánuló lelki eseményekről, változásokból fejlődtek ki és ez adja a lényegüket abban a formában, ahogy a Szent Hagyomány azt megőrizte! Ebből is látszik, hogy ez nem az eredeti kereszténység, hanem egy modern toldalék, tévút. 

A pogányoknak vannak egyébként olyan hőseik, akik diktálni akarnak az isteneknek, akik mágikus képességekkel bírnak, amiket harcban használnak az ellenség elpusztítására, akik az „Erővel” akarnak eltöltekezni és azt irányítani, akik értelmetlen, természetellenes mágikus szertartásokat alkalmaznak. Nézzük csak meg, hogyan szólítja meg valaki „Istent” az ilyen tudatalatti gondolkodásban, még ha kereszténynek vallja is magát. Az ima átmegy egyfajta technikába. Hogyan kell úgy imádkozni, hogy be is jöjjön a dolog, hogy különleges élményeket produkáljunk. Egy nyelveken szóló karizmatikusnál pl. azt olvastam, hogy úgy kell a Szentlelket beindítani, hogy először elkezd összevissza halandzsázni, aztán ez átmegy nyelveken szólásba. Ez az őrültség netovábbja (de sajnos még lehet ezt is fokozni)! Ha pedig nem jön össze, nem jön be az "ima", akkor vagy rossz volt az ember technikája, vagy a hitetlen közönség megzavarta az erő áramlását, mint pl. a szellemidéző szeánszoknál vagy más ezoterikus marhaságoknál, vagy mondjuk rákenik a kudarcot közvetlenül a felsőbb hatalomra, hogy az határozott másképpen. Na de nem kellett volna ELŐBB megkérdezni a valódi felsőbb hatalmat, mielőtt az ő nevében kezdünk mutatványokat játszani és szerencsétlen emberek bizalmával visszaélni? Ismerjük: a bukás után Ádám Évára (és részben Istenre), Éva a kígyóra hárított, de egyik sem önmagát vádolta… A technika az imában bizony pogány mágikus dolog. Értelmetlen szertartások, varázsszövegek, sámándobok és egyéb hangszerek alkalmazása, transzbaesés, stb. Nem ugyanezek mennek (még ha néha szelídített formában is) a neokarizmatikusok alkalmain? Azt hiszik, ha valaki módosult, rendkívüli tudatállapotba kerül, értelmetlen dolgokat mormol, stb. az már a Szentlélek munkája, holott ez a legkőkeményebb mágia, teljesen ugyanaz, mint amit a pogány sámánok és hasonlók csinálnak, egy tőről fakad a kettő, a természetellenest vélik természetfelettinek. Ha emlékezünk még rá, minden tévtanban sérül az Atyához való gyermeki viszony. Hát a fentiekben mégis hol van a gyermeki viszony? Mit tennénk mi, ha a gyerekünk ha kérni akarna tőlünk valamit, akkor ravasz taktikával akarná kieszközölni beleegyezésünket, gitározva vagy rumbatököt csörgetve, előírt mesterséges szövegeket mormolva, átszellemült, a külvilágot fel nem fogó tekintettel vonaglana körülöttünk vagy pl. ha a szavunkat akarná közölni mások felé, akkor nem minket kérdezne meg és a normálisan átadott értelmes szöveg lényegét tolmácsolná, hanem elkezdene halandzsázni d.u. 4:30-tól 5:15-ig, és aztán közölné a megdöbbent hallgatókkal, hogy most mi beszéltünk rajta keresztül? Valószínűleg azonnal orvoshoz vinnénk! A „gonosz szomszéd” meg bezzeg beöltözik a mi ruhánkba (úgyse lát már jól szegény gyerek) és teljesíti a gyerek kérését, megerősítve, hogy márpedig így kell kérni a dolgokat, és továbbra is folytassa ezt a beteges őrületet. Aztán jót röhög szerencsétlen gyereken. De a gyerek is hibás, hiszen új bizsergések miatt elhagyta azt a természetes viszonyt, ami kezdetben volt közöttünk, neki másfajta szülő kell, ő hagyott ott minket...

Nem, imánk meghallgatása nem a technikán múlik. A hatalmas örömhír és kiváltság az, hogy mi a Mindenség Urát képesek vagyunk az Ő kegyelméből teljesen természetes módon megszólítani, egyszerű őszinte szavakkal, ahogy a gyermek kéri apját. Minél egyszerűbben és természetesebben szólítjuk meg Istent, annál jobb, természetesebb, probléma-mentesebb lesz a Vele való kapcsolat. Pontosan olyan természetes módon kell Hozzá szólnunk, mint ahogy földi apánkkal is beszélünk. Tisztelettel, de természetes egyszerűséggel, minden mesterkéltség nélkül. Ha megnézzük, Krisztus pont azokat állította a hit legnagyobb példáiként elénk, akik számára a hit egy ésszerűen levezethető logikus, szilárd igazság volt: akár a kánaáni asszony, akár a római százados kérését nézzük, az ő hatalmas hitük ésszerű világos igazságok belátásán alapult, úgy, ahogy a dolgok normálisan működnek az életben, semmi természetellenes beteges tudatállapot, spéci technika nem volt benne! Az ima meghallgatása nem azon múlik, hogy milyen technikával kérjük. Egyszerűen azon múlik, mint amin múlik két személy között a kérés teljesítése: a kérésünk teljesülésének pozitív vagy negatív hatását joga van megítélni annak, akitől kérjük. Isten nem egy pénzbedobós automata, hanem egy valódi, bölcs és saját döntésképességgel rendelkező személy. Atyánk mindent meg tud adni, mert mindenható, és szeret is minket, tehát azt a lehetőséget nyugodtan kizárhatjuk, hogy Ő nem tud vagy nem akar számunkra hasznos dolgot megadni. Ha elmarad a várt hatás, akkor inkább sokkal egyszerűbb, józanabb dolgokban gondolkozzunk. Pl. azon, hogy talán mégsem hasznos a kérés, és Atyánk – mint minden jó apa – nem akar ártani gyermekeinek. Ő sokkal többmindent lát a világból, a kérésünk következményeiből, de ez esetben nyugodtan meg is kérdezhetjük, miért nem teljesítette kérésünket (bár szimplán az is lehet, hogy jobb időben vagy jobb formában fogja teljesíteni), mert elvárható, hogy ezt egy Apa elmagyarázza a gyermeknek. És ne azt várjuk, hogy ő majd erre valami transzlátomásban mennydörgő hangon kifejti a magyarázatot, mert ez megint valami önmutogató démon csapdája lenne, aki a hallucinációkkal von el a valóságtól saját ingoványos területére, mert Isten jobban szeret az élet hétköznapi dolgaival magyarázni. Ha keressük a magyarázatot, akkor azt világosan meg fogjuk érteni életünk további eseményeiben. De azt is tudnunk kell, hogy Isten belelát a szívünkbe is, éppen ezért előfordul, hogy amit kérünk, azt csak szánkkal kérjük, mert ezt illik kérni, de valójában a szívünk teljesen mást kér közben és abban reménykedik, hogy Isten mégsem teljesíti a kérést, mert még nem vagyunk rá készen. Tipikusan ilyen helyzet áll elő akkor, ha mondjuk egy káros szenvedélyünktől akarunk szabadulni és a szánkkal kérjük Istent, hogy szabadítson meg tőle, miközben a szívünk a szánk mögött suttogva izzadva könyörög Istennek, hogy jaj, inkább valahogy mégse változzon semmi, mert nem tudnánk elviselni a változást. Higgyük el: Isten ilyenkor is megtehetné, hogy drasztikusan teker egyet hajlamainkon, de az kegyetlenül fájna nekünk! Így inkább hagyja, hogy egy ideig még pusztítson bennünk a  kór, hogy jobban érezzük annak súlyát, sötétségét, fájdalmát, és hogy egyre teljesebb szívvel akarjuk szabadulni és egyre könnyebb legyen valóban akarnunk a változást. Ilyenkor ne Istent okoljuk, hogy nem szabadított meg a bűntől, hanem csak magunkat, hogy nem tudjuk valóban teljes szívvel azt kérni Tőle, hogy szabadítson meg. De ha megfigyeljük, ilyenkor is már finoman terelget minket Isten, megzavarja a kísértő alkalmakat, megmutatja a kivezető utat, különböző módon oktat minket a bűnről és a szabadulásról. Figyeljünk ezekre az apró jelekre, szelíd hívásokra, és figyeljük meg magunkat benne: örömmel és hálásan kapva-kapunk Isten szeretetteli segítségének elfogadásán és azonnal elhagyjuk a bűnt, vagy egyből elfordítjuk tekintetünket a felkínált szabadulástól, nem akarjuk észrevenni, magyarázkodni kezdünk, csak még egy kicsit, stb.? Na, ha az utóbbi, akkor egyértelmű, hogy ki a hunyó, mi az, amit valójában akarunk, ne áltassuk önmagunkat! De van úgy is (akár a fentiekkel összefüggésben is), hogy egyszerűen azért küld ránk Isten egy csapást, mert a lelkileg ellustultunk, vagy nagyképűek vagyunk. Ilyenkor látszólag azért nem teljesíti rögtön a kérést, mert pont az számunkra a leghasznosabb, hogy buzgón imádkozzunk újra, vagy hogy alázatosabbak legyünk, belássuk gyengeségünket. Így a kérés teljesítésének késleltetésével a leghasznosabbat adja nekünk, azt, amiért magát a csapást küldte. Ha újra helyreáll lelki életünk, általában azért az eredeti konkrét kérést is teljesíti Isten.

Mindezzel azt akartam demonstrálni, hogy a valódi lelkiség teljesen normális, természetes, logikus és nem ködös technikák felé kell elmennünk. A valódi lelki nagyság egyszerű, alázatos, csendes tettekben nyilvánul meg, amikor rábízzuk magunkat egy olyan Mesterre, aki tökéletesen ismer minket, képességeinket, haladási tempónkat. Az Istennel való meghitt, természetes kapcsolaton alapszik, elfogadva azt, hogy Isten alapvetően számunkra világos eszközöket alkalmaz a lelki vezetés terén, hogy ne tévesszen meg az ellenfél. Megalapította az Egyházat, ahol vezetőket bízott meg olyan feladattal, akik a hívőknek világos útmutatást adnak egyértelműen felfogható emberi szavakkal, hogy ne saját fantáziáink után haladjunk, életünk nyilvánvaló eseményeivel nevel, egyszóval minden a realitások talaján megy, ahol a világos, biztonságos dolgokat kell követnünk. Ne aggódjunk, ezen keretek között el lehet jutni a lelki fejlődés bármilyen szintjére, még a csillagos ég sem a határ. Ha megtisztulunk saját fantáziáinktól és az ellenfél megtévesztő látomásaitól, akkor fedezzük fel, hogy az Istenben való egyszerű puszta valóság mennyire sokkal ragyogóbb, örömtelibb, felemelőbb és gyönyörűbb, mint bármilyen hamis csoda, amit az ellenfél kínál. És történhetnek velünk naponta, sőt óránként is csodák, ezek valójában természetesek egy olyan családban, ahol Isten az Apánk, de ezek az igazi csodák úgy történnek, hogy egyszerű szavakkal megkérjük Istent, hogy segítsen egy valódi szükségben rajtunk vagy másokon és aztán úgy bízzuk rá a kérés további menetét, mint ahogy a gyermek rábízta kérését a nála bölcsebb és erősebb Apjára. A téves lelkületű ember az, aki abból indul ki, hogy bizonytalan abban, hogy Isten vele van-e vagy nem, és erről bizonyosságot akar szerezni úgy, hogy csodás módon teljesül egy kérése. Az ilyen "gyerek" nem bízik apjában. A valódi tiszta lelkületű keresztény alapvetően tudja, hogy Isten vele van, nem azért kéri őt, hogy tesztelje, és bármit kér, arra Isten biztosan figyelni fog és szeretettel és bölcsen fogja teljesíteni. Ha kérésünk teljesül, akkor örömmel megköszönjük és nem tartjuk magunkat emiatt valamifajta felsőbb kereszténynek, hiszen valójában egy természetes dolog történt, amit nem mi, hanem Isten vitt véghez. A legnagyobb ostobaság ilyenkor felfuvalkodni bármilyen szinten, és ha ez történik, erős a valószínűség, hogy az ellenfél „segített” rajtunk.

Ugyanakkor a gyógyulás megszállottsága is egy téves lelkiséget tükröz. A betegséget nem a Sátán küldi ránk, hanem Isten, és azzal célja van. Éppen ezért Isten nem akkor gyógyítja meg az embert, amikor tömegesen összejövünk Istent kísérteni, hogy gyógyítson meg, mert enélkül nem lesz hitünk és nem sikerül a reklámkampány egy alternatív vallásosságnak, hanem akkor, amikor Isten az adott egyénnél úgy gondolja, elérte a célját a betegség és hasznosabb, ha meggyógyul az ember. De a rossz problémakörét egy másik cikkemben majd részletesebben kifejtem.

Ha tehát azt hisszük, hogy ma látványos csodákra van szükség, azzal gyakorlatilag Isten egész eddigi művét, hűségét, erejét, ésszerűségét vonjuk kétségbe, mintha az eddigi dolgok értelmetlenek lettek volna és Isten nem kellő szinten foglalkozott volna népével, vagy nem volt ereje megakadályozni, hogy az eredeti nyája eltévelyedjen és aztán frusztrált töketlenségében inkább keresett magának végül más nyájat. A jó pásztor ilyet nem tesz, ő inkább életét adja juhai megvédéséért, ezért a Jó Pásztornak alapvetően egy jó nyája volt, van és lesz, amely az Ő vezető képességeit dicséri, és az eltévedt bárányt is megkeresi és visszaviszi ehhez a nyájhoz, miután a többi bárányt eleve biztonságba helyezte. Aki a valódi Krisztust ismeri, az tudja, hogy Ő ilyen. A neokarizmatikus mozgalom, ha nem is tudatosan, de tudatalatt – és ez elég a lélek megrontásához – rossz, gyenge pásztornak állítja be a Fiút, a Szentlélek helyébe a pogány „Erő” fogalmát teszi, akit/amit meg kell tanulni irányítani, és természetellenessé teszi az Atyához való viszonyt is. Mind az "erények" megszerzése, mind azok gyakorlása terén növeli a lelki gőgöt és irreális nagyravágyást az emberben. Pogány struktúrákat épít a lelki életbe, a rájuk jellemző hamis csodák, képességek, látomások, tudatállapotok megszerzésére buzdít egy pusztán névleg keresztény keretben. Nem tartja be a lelki élet természetes fejlődésének útját, az önmagunkkal való reális szembenézés és a bűnbánat útján kifejlődő lelki tisztulás és valódi ragyogás helyett bűnbánat nélkül akar idő előtt megszerezni lelki javakat, amelyekkel nem tud bánni, de elfogadja az ellenfél hamis kincseit is, csak hogy felsőbbrendű kereszténynek tetsszen. Elszakad a realitásoktól és egy álomvilágba menekül, ahol - a Vassula Rydenről írt cikkben is kifejtett módon - akár elmezavar is kialakulhat, hallucinációk, skizofrénia, stb. Amit az ortodox szerzetesi irodalom mindig is hamis lelki tévútként tartott számon (lelki nagyravágyás, gőg), az gyakorlatilag tömeges méreteket öltött ma. A neokarizmatikus mozgalom valójában a korai kereszténység torz sátáni karikatúrája! Nem arról szól a történet, hogy most ismét jelezni kellene a világnak , hogy a Szentlélek leszállt a földre, mert ez 2000 évvel ezelőtt történt és azóta velünk maradt a Lélek, hanem arról szól a történet, a Biblia, hogy jelen korunkban a Sátán antikrisztusokat küld, hogy hamis csodákkal megtévesszék ha lehet, még a választottakat is:

Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is. (Mt 24: 24)

illetve:

Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a tenevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők. (Mt 7: 22-23)

Két dolog is egyértelmű a fenti, a valódi Krisztus által mondott próféciában: hogy sok ilyen ember van és hogy egész életükben azt hiszik tévesen, hogy Krisztus nevében tesznek csodákat, holott nincs kapcsolatuk Vele. Hát íme a megtévesztés, az új vallásosság, azok az emberek, akik azt hiszik, Krisztus nevében tesznek csodákat, de valójában az igazi Krisztus nem ismeri őket, mert ők az antikrisztus hamis csodáit követő neokarizmatikus paraegyház tagjai. Ha előre meg volt mondva, hogy ez lesz az idők végén, márpedig az idők végének több jele van, amiről korábban írtam, akkor nem értem, miért kell azon csodálkozni, hogy tényleg sok megtévesztő hamis csoda történik egy új típusú (hamis) prófétaság révén. Egyszerűen figyelni kell arra, hogy mit mond a valódi Krisztus - ha még ez érdekli a hívőket.

A bejegyzés trackback címe:

https://daypologetics.blog.hu/api/trackback/id/tr866606901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.