Ateista tudomány és a vallás
2014. július 31. írta: Yoan

Ateista tudomány és a vallás

Az ateista-keresztény vita manapság sok esetben a legdurvább keretek között zajlik a hétköznapokban, ahol mindkét fél inkább rombolást végez a másik félben és önmagában is, ahelyett, hogy egy józan, visszafogott, építő magatartást és érvelést alkalmazna. Nem véletlen, hogy ez az a terület, ahol talán a legtöbb félreértés van, a legtöbb valótlan dologgal vádolják egymást a felek, és így nehéz a kommunikáció. Ebben a vitában a kereszténynek különösen figyelnie kell a példamutató viselkedésre, az okosság és szelídség gyakorlására és a hosszas meddő hitviták elkerülése helyett a kölcsönös építésre, az Örömhír felvillantására, a türelmes segítőkészségre. A tudósok Isten műveit vizsgálják, és azokról alapvetően nem mondanak rossz dolgokat, sőt tévedéseiket elismerik és korrigálják, csak a tényekhez fűzött magyarázatukat teszik sokszor tévessé saját szűk látókörük korlátai. A keresztény hitvédőnek éppen ezért rossz stratégia, ha azokat a tudományos tényeket akarjuk elvitatni, kétségbe vonni, amiket a tudósok saját területükön elismerést érdemlő szorgalommal kutatnak, hanem inkább egy olyan világot kell feltárni a kereszténynek az ateista előtt – sokszor inkább tettekkel, mint szavakkal –, amely nem ellentétben áll a tényekkel, hanem azokat nagyobb perspektívába helyezi el, amelyben a megtérő ateista nagyobb, biztosabb tudásra tehet szert, mint amit eddig megismert a valóságból. Az ateisták sokszor hiszik azt, hogy a vallásosok képtelenek értelmesen, ésszel gondolkodni, ami egyáltalán nem igaz, mert a legnagyobb vallásos emberek általában a legértelmesebbek is. Mind vallásosok, mind vallástalanok között is vannak magasabb és alacsonyabb intelligenciájú emberek, a kétfajta ember között egyáltalán nem az intelligenciában van különbség, hanem abban, hogy a vallásos a valóságot jóval tágabb perspektívában látja, mint a vallástalan. Ennek érdekében első lépésként célszerűbb a közeledést gátló (ehhez hasonló) félreértéseket tisztázni, amikről józan megfontolással kimutatható, hogy tévedésen alapszanak. Ilyenből szedtem össze néhány tipikus példát, amik a hétköznapi hitvédelemben előfordulnak.

1. "A vallás és a tudomány kibékíthetetlen ellentétek"

Ha ilyen globális kijelentést akarunk tenni, ahhoz globálisan kell vizsgálnunk a történelmet is. De ekkor könnyen beláthatjuk, hogy számos olyan korszak volt, amikor a tudomány és a vallás békésen kéz a kézben fejlődött. Számos kultúrában nem válik szét a fizikai és lelki tudás, egyszerűen tudás, bölcsesség van, vezetők, sámánok, filozófusok, papok, gyógyítók, bölcs vének, stb. akik egyaránt jól ismerik a természetet és a természetfelettit, és ez a korai évezredekben gyakorlatilag mindenhol így volt, de különösen keleten és a természeti népeknél. Még a középkorban is, amit valamilyen érthetetlen logikával igyekeznek "sötétnek" beállítani (ha mást nem, nézzük meg pl. a mérnöki tudomány színvonalát, amely olyan épületeket hozott létre, amelyek még ma, évszázadokkal később is állnak és ámulatba ejtenek), számos kiváló tudós volt, akik egyúttal papok is voltak, és rengeteg felfedezéssel gazdagították az emberiség tudását, a legnagyobb teológusok egyúttal koruk legműveltebb emberei közé tartoztak. Még maga az evolúcióelmélet is egy Ágoston-rendi szerzetes, Mendel kísérleteinek köszönhette megtámogatását, aki gyakorlatilag felfedezte a géneket (mivel ezt nem Darwin fedezte fel, ő csak sejtette). Még a reneszánszban sem vált el igazán a tudomány és a vallás, ez inkább csak a felvilágosodás és az ateizmus modern kori terjedésének volt köszönhető, amikor egyes tudományos elméletek szerepet tévesztve világnézetté nőttek és egyes vallási személyek is elhibázott apológiával néha igyekeztek a vallást idegen világi szerepekbe bújtatni (pl. Istent technikusként beállítani, a vallást hasznos világi intézményre redukálva védelmezni, stb.). Posztmodern korunkban viszont talán ismét megbékél majd a kettő (és ne feledkezzünk el arról, hogy ma is számos nagy tekintélyű hívő tudós van, pl. a Templeton-díjasok között), de csak ha mindkettő visszatalál eredeti szerepére. A természettudomány ne nyilatkozzon a természetfelettiről, amely saját területén kívül van, de a vallásnak sem feltétlenül kell állandóan állást foglalnia vagy belekontárkodnia a tudomány eredményei és útjai tekintetében.

Egyébként pedig figyelemreméltó az a bibliai tény is, hogy Isten nem egy kényelmes trónra ültette az embert, hanem azt mondta neki, hogy "hajtsd uralmad alá a földet!" (IMóz 1, 28) Ez tehát egy aktívan megvalósítandó feladat. Ha pedig valamit uralni akarunk, annak meg kell ismerünk a működését. Autót vezetni se lehet anélkül, hogy ne tudnánk, hogy működik, aki ezt nem tudja, az nem tudja uralni a járművet. Éppen ezért a természet törvényeinek megismerése, kutatása valójában ennek az isteni parancsnak a megvalósítása (pontosabban szerves része), vagyis Isten szándéka szerinti!

 2. "A vallás tekintélyelvű, míg a tudomány egyéni gondolkodásra ösztönöz"

Ez a kijelentés megint nem állja meg teljesen a helyét a gyakorlatban. Valóban lehetnek olyan papok, akik maguk is rágás nélkül nyelik le a lelki táplálékot így nem értik azt kellőképpen, melynek következtében a híveiknek is tekintélyelven adják tovább a tudást, de ez nem a vallás szabadságon és megélésen alapuló fő irányvonala. Az Egyetemes Zsinatok korában az Egyház papjai és hívei egyaránt demokratikus keretek között gondolkodtak olyan problémákon, amelyet a később eretneknek ítélt tanítók vetettek fel, majd a kikristályosodott tanítást kellő magyarázattal alátámasztva fogadták el, inkább negatív értelemben definiálva az igaz hitet (hogy mi nem az és miért), majd ezeket a magyarázatokat sem elrejtve igyekeztek, hogy a hívek liturgikus és mindennapi életében gyakorlati szinten minél jobban megvalósuljanak e tanok következményei. Valójában a vallás, lévén egy életforma, egy megélendő dolog, ezért a kísérletezés, gyakorlati alkalmazás sokkal jobban elérhető és megvalósuló jelenség az átlag hívő számára, aki saját bőrén tapasztalhatja a vallási tanok hatását, mint a tudományok sokszor nehezen reprodukálható (különösen az átlagember számára) és kevesebb mindennapi gyakorlati haszonnal kecsegtető laboratóriumi kísérletei. Így a tudományos eredmények esetében az átlagember többször rákényszerülhet egy vezető tudós tekintélyére hivatkozva elfogadni azokat kipróbálatlanul, mint a vallás esetében. Az átlagember szintjén tehát a gyakorlatban sokkal gyakoribb az ateisták esetében a tekintélyelven való elfogadás (pl. azt se tapasztalja közvetlenül senki, hogy a Föld gömbölyű és a Nap körül kering, mégis elfogadja), míg a keresztény ember esetében a saját bőrén való kipróbálás minden nap érvényesül. Egy tudós tud nem tudósként is gondolkodni, viselkedni különösebb következmények nélkül, míg egy hívő minden tettében és gondolatában folyamatosan a hit elvei érvényesülnek (még azok áthágásában is, mivel azok a hit elve szerint áthágásnak minősülnek és következményei vannak), folyamatosan teszteli a gyakorlatban saját maga a hitigazságokat, gondolkodik róluk, erkölcsi problémákkal szembesül, stb.

 3. "A vallás "vakhit", a tudomány biztos tudás"

Sokszor éri a vallást az a vád, hogy a tudománnyal szemben sokkal megalapozatlanabb ismereteken nyugszik, hogy a hit bizonytalan a biztos tudáshoz képest, ezért másodrendű.

Nos, létezik a vakhit is, de minden komoly vallásban elmélyült ember egyetért abban, hogy ez nem az igaz vallásosság sajátja. W. H. Griffith-Thomas definíciója szerint:

"[A hit] az egész emberi természetre hatással van. Első lépésként megfelelő bizonyítékok alapján kialakul az elme meggyőződése; ezt követően a meggyőződés alapján a szívben vagy az érzelmekben létrejön a bizalom, majd az egész folyamatot az akarat jóváhagyása koronázza meg, amelynek révén a meggyőződés és a bizalom a magatartásban fejeződnek ki." (The Principles of Theology, xviii)

Bár nem feltétlen ez a hit legjobb definíciója, de így is meg lehet közelíteni a tudósoknak megszokottabb módon, és ez tartalmazza a tudást is, amely bizonyítékokon alapszik, és egyúttal meg is haladja azt, jóval több annál, az egész embert megragadja, nem csupán az intellektust. A tudományban egyébként is azt tapasztaljuk, hogy állandó vita folyik, időnként teljes paradigmaváltások következnek és az egykor teljesen biztosnak vélt tudást (pl. a newtoni fizikát) is porig tudja rombolni vagy nagyságrendekkel túlhaladni egy új ismeret vagy látásmód (pl. a kvantummechanika). Ezzel szemben a nagy világvallásokban évezredeken át ugyanazon elvek maradnak meg, amelyek rengeteg kritikát túlélnek és amelyek mindenkinek jók, akármilyen intellektuális szinten vannak. Többnyire a tudomány saját maga alkotta fogalomrendszerénél sokkal egyszerűbb, hétköznapibb nyelvezettel vannak benne megfogalmazva olyan alapigazságok, amiket az egyszerűbb ember is ért, de a nagy teológus koponyák is még ezer kincset találnak bennük. Ami pedig az igaz hit vakságát illeti, pont hogy nem vakságot, hanem egyfajta többletlátást ad az embernek - ha a valódi hitről beszélünk! Teljes bizonyossággal meglátunk olyan dolgokat, amiket más nem ismer fel vagy amik még nem következtek be, képesek vagyunk olyan dolgokat befogadni, amik az elménk, testi érzékszerveink korlátain túl helyezkednek el, sőt képesek leszünk a hitből fakadó cselekvéssel úgy változtatni a dolgokon, ahogy a megszokott módszerekkel nem lehetne (csodák). Ilyet persze az ateisták általában nem tapasztalnak, ebből is ered a félreértés.

A fentiek pedig érintik az igaz keresztények alapvető biztonságérzetét is. Az ateista általában úgy látja, hogy ő a nagy tág világ egyik kis eleme, és ha a világ összedől, az az ő halálát is jelenti. Teljes biztonságban sohasem érzi önmagát és ha kitüntetett szerepet akar, azért bizonytalan, keserves harcot kell vívnia. Ezzel szemben az igaz keresztény úgy érzi, hogy közte és a világmindenség Ura és fenntartója között létrejött egy közvetlen központi tengely, kapcsolat, amelyben ő teljes biztonságot élvez, olyannyira, hogy ha még az egész világ el is pusztulna, ő akkor is megmenekülne Istennel való szoros kapcsolata miatt.

4. "A vallás nevében rengeteg kegyetlen tettet követtek el"

Valóban voltak erre példák több vallásban is, amikor a vallási fanatizmus összefonódott a világi hatalommal. De ha az egész vallástörténetet és magukat a tanokat nézzük, akkor megint csak nem ez jellemző a nagy világvallások tiszta lényegére (egyikre sem). Persze egy békés, erkölcsös tanítást hirdető vallás esetében sokkal durvábban hat a tanok visszájára fordulása, de ne felejtsük el, hogy számos valláson kívüli eszme is rengeteg, sőt jóval nagyobb pusztításra adott okot az emberi történelemben. Rengeteg olyan találmányt köszönhetünk a tudománynak is (pl. atombomba, vegyi fegyverek, napalm, náci orvosi kísérletek, stb.), amik hihetetlenül kegyetlen pusztítást voltak képesek okozni, vagy egy kimondottan ateista ideológia, mint amilyen a kommunizmus volt, sokkal több áldozatot követelt, mint akármelyik vallási indítékú háború vagy rezsim. Az evolúció esetében pedig maga az elmélet támogatja azt, hogy az erősebbek nyomják el, irtsák ki a gyengébbeket, és hogy a halál a génfrissülés szempontjából hasznos dolog. Emellett az igaz vallásosság pont, hogy a békét, a gyógyulást, a humanitárius segítségnyújtást, a javak igazságosabb elosztását, vagyis a társadalom szempontjából számos hasznos tevékenységet támogat saját parancsolataiból kifolyólag. És természetesen ahogy az átlag vallásos ember sem egy szadista állat, ugyanúgy az átlag tudós és átlag ateista sem az, ezek csak emberi elferdülések, nem képezik feltétlenül egyik jó szándékú emberi eszmerendszer alapját sem.

5. "A természettudomány Isten nélkül is meg tudja magyarázni a világot"

Ez az állítás túlzott, sokkal inkább igaz az, hogy a mesterségesen lezárt rendszereket vizsgáló természettudományos magyarázatokhoz nem feltétlenül kell Isten, illetve hogy az összefüggéseket nem képesek a tudósok olyan magasabb szinten szemlélni, amelyben Isten egyértelműbben fellelhető. Mert ne feledkezzünk meg arról az egyszerű tényről, hogy minden tudománynak van egy behatárolt területe, vizsgálódási tárgya, és e határon kívül nincs alapja nyilatkozni bármiről is. A nyelvészet se tehet kijelentést arról, hogy vannak-e kvarkok, mivel a nyelv a tárgya, éppen ezért mivel a természettudományoknak a természet (és nem a természetfelettit is tartalmazó teljes létező világ) a tárgya, nem tehet kijelentést egy olyan lény létezéséről, aki - az e téren sokkal kompetensebb filozófia és teológia szerint - természetFELETTI. Minden tudomány a saját területéről nyilatkozzon, ahol valóban azt látjuk, hogy a legtöbb tudós világnézete alapján hisz vagy nem hisz Istenben és nem annyira a tények vizsgálatából szigorúan levonható következtetések alapján, de hívő és nem hívő is lehet jó természettudós. Abból pedig, hogy a természet folyamatainak magyarázatához nem feltétlenül kell Isten (bár mióta a tudomány "sötét anyagról", "sötét energiáról" beszél, azóta igen bizonytalan, hogy mennyit ismer a kozmoszból), nem következik az, hogy Ő nem is létezik, mert Istennel is megmagyarázható minden egy magasabb összefüggésrendszerben. A világ számos dolgára, józanul szemlélve, az Isten fogalom sokkal egyszerűbb magyarázatot ad, míg ha mindenáron ki akarjuk Őt hagyni, sokszor nagyon nyakatekert, bonyolult, önellentmondásos és hézagos magyarázatot tudunk csak adni. A tudomány pedig általában törekszik az egyszerűbb magyarázatokra – egészen addig, amíg ez az egyszerűbb magyarázat nem Isten. Ez pedig már diszkriminatív.

 6. "A vallási eszmék mémek, az Isten-mém vírus"

Ezek a gondolatok Richard Dawkinstől származnak, de más ateistáknál is előjön a gondolat, mely szerint a vallások nem egyebek, mint kulturálisan meghatározott, generációról generációra áthagyományozott eszmék, amelyek akár a fajokhoz hasonló természetes szelekción is átesnek. (A mém Dawkins szerint "a kulturális átadás egységének vagy az utánzás, az imitáció egységének gondolatát hordozza", Az önző gén, 192. o.)

Ezt az elméletet sokan támadták már tudományos berkekből is, olyannyira hogy A hódító gén c., az "önző"-nél kevésbé ismert munkájában maga Dawkins is korrigálja elméletét (109. o.), elismerve, hogy nem teljesen jó a mém analógiája a génnel, hiszen amíg a gén a „rejtett” genotípushoz tartozik, addig ő mémek alatt korábban a láthatóan megvalósult fenotipusokat elemezgette. Ezen elmélet fő kritikája az alábbi pontokban foglalható össze:

a) Nincs semmi ok azt feltételezni, hogy a kulturális fejlődés a darwini törvényszerűségeket követi, a szellemtörténetben számos teljesen tudatos visszatérés van korábbi eszmerendszerekhez (pl. klasszicizmus - antikvitás), sokkal inkább egyfajta "ingázást", olykor "devolúciót" figyelhetünk meg, mint "evolúciót".

b) Nincs közvetlen bizonyítékunk maguknak a mémeknek a létezésére, tehát tudományos szempontból nem is léteznek (legfeljebb hipotetikusan).

c) A mémek analógiája a génekkel önkényes és megkérdőjelezhető. Hasonló ezzel a helyzet, mint amikor önkényes analógiát állítottak a fény és hang között a tudósok egészen addig, amíg rá kellett jönniük, hogy míg a hang terjedéséhez szükség van közvetítő közegre, a fény enélkül is terjed. Ahelyett, hogy a gének és a mémek között hasonló párhuzamokat találnánk, a behatóbb vizsgálat egyre inkább azok eltérését mutatja ki - ha egyáltalán léteznek mémek.

d) Nincs szükség a mémeknek, mint magyarázatot segítő konstrukciónak a bevezetésére, hiszen a megfigyelt tények más modellekkel és mechanizmusokkal (akár közgazdasági, informatikai modellekkel is) sokkal jobban megmagyarázhatóak az eszmetörténetben. A memetika tudománya nemcsak felesleges, de haszontalannak is bizonyul.

(v.ö. Alister MacGrath: Dawkins Istene)

Az Isten, mint vírus analógia is teljesen hibás a megfigyelt tények alapján, hiszen egyrészt számos kutatás kimutatta a vallás és a testi/lelki egészség szoros összefüggését (mint mondtuk, a fanatizmus nem a normális vallásosság), a vírusok meg ugye nem fejtenek ki pozitív hatást, másrészt a vírusok közvetlenül megfigyelhetők, elemezhetők, terjedésük nyomon követhető, stb., amíg az eszme-vírusok esetében ez nem igazán megoldott. Mellesleg, ha a vallás egy mém (vagy mémrendszer), akkor az ateizmus vagy akár a tudományos gondolkodás milyen alapon nem az? Sőt, ha az ateizmus és a vallások történetét vetjük össze, pont az jön le, hogy a vallás mémje sokkal rátermettebb, kitartóbb, adott esetben alkalmazkodóbb, mint az ateizmusé, tehát nagyobb esélye van a túlélésre.

Már csak azért is, mert szerény véleményem szerint az ateizmusnak nincs genotípusa, ha ezalatt azt értjük, hogy valaki tudatalatt ateista (bár maga a háttérelmélet is erőltetett, így ez az analógia is az lehet). Ugyanis egyetlenegy olyan ateista evolúcióbiológiai cikket nem láttam még (akármilyen rövid is volt), amely ne hemzsegett volna megszemélyesítésektől és ne csempészte volna vissza az intelligenciát oda (a természetbe), ahonnan száműzni akarta, vagyis ne ruházta volna fel az élettelen anyagokat önzőséggel, stratégiákkal, távlati gondolkodással, tudatos önfejlesztéssel, gondoskodással, stb. - persze mindezt tudatalatti szinten. Egyszer kellene erről egy nyelvészeti-pszichológiai tanulmányt írni. Egy következetesen ateista elméletnek nem szabadna ezt a következetlen luxust megengednie magának, ezt a kölcsönmankót használnia, ha azt akarja, hogy komolyan vegyék, mert egyébként szimplán egy bújtatott természetimádó panteizmusról van szó.

 7. „Ami nem a tudományos kísérletezgető-modellező-bizonyító módszerrel szerzett objektív tudás, az nem is igaz.”

Itt először is egyszerűen a megismerés módszerének a különbségéről van szó. A tudomány így tartja célszerűnek saját anyagának megismerését, míg a (valódi) keresztény úgy ismeri meg Istent és a világot, hogy imádságban egyesül, szeretetközösséget alkot a Teremtővel, és az Ő megismerésén keresztül világosodik meg az Általa alkotott dolgok valódi természetét, rendeltetését, értékét illetően is. A keresztény is ugyanúgy vádolhatná az ateistát, hogy miért nem próbál szeretetben egyesülni vizsgálata tárgyaival, hogy így kapcsolatba lépve velük belülről (és ne közvetve) ismerje meg azokat, és ha nem így ismeri meg, akkor nem is igaz, amit mond róluk.

Másodszor pedig az ateista és a keresztény is ismeri a fantáziálgatás szintjét, ugyanakkor mindkettő meghaladja azt egy 2. szinttel, ahol a külső világot akarjuk megérteni. Itt a tudós a bizonytalanságból indul ki, hiszen érzi tudása hiányát és ezt a bizonytalanságot akarja csökkenteni azzal, hogy előfeltevéseket vetít ki, modelleket alkot, amiknek kísérletileg aláveti a vizsgált tárgyat és megnézi, hogy azok előfeltevéseinek megfelelően vagy attól eltérve reagálnak-e, és ebből következtet. Azért akarja bizonyítani a dolgokat, mert a kiinduló helyzete bizonytalan. Ebből a rendszerből, bármennyire is törekszik az objektivitásra, amelyet mások is meg tudnak ismételni, nem lehet eltüntetni a szubjektív előfeltevéseket, vagyis azt, hogy az előfeltevések, a modellek, a kísérlet megtervezése egy olyan elme szüleménye, aki bizonytalanságból indul ki és egyéni korlátai vannak, saját világnézettel. A keresztény is hasonló bizonytalanságból indul ki, amikor tudásra akar szert tenni, de tudását – ha jó keresztény – nem saját korlátozott szubjektív előfeltevései igazolásával vagy cáfolatával szerzi, hanem megnyílik egy biztos forrás, az Alkotó Isten előtt. A kapott kinyilatkoztatást befogadja és annak megértése, mélységébe hatolás egy olyan folyamat, ahol egy önmagánál nagyobb igazságba hatol bele, a bizonyosság jobb megértése felé halad miközben egyéni korlátai csökkennek. A jó (haladó) keresztény különbséget tud tenni saját fantáziája és olyan tapasztalatok között, amik szívig hatoló bizonyossággal, megvilágosodással töltik el, és a megbízhatatlan 1. szint (fantáziálgatás) és a bizonytalanságot részben csökkentő 2. szint (tudományos megismerés) felett ismer egy módszert és ismeretszerzést (3. szint), amely magasabb bizonyossággal rendelkezik, mint bármi olyan ismeret, amit testi érzékszervein keresztül szerezhet. Az ateista csak az első 2 szintet ismeri, ezért keveri a 3. szintet (mivel a 2. szintet tartja a csúcsnak, és a 3. szint attól eltérő) tapasztalatlansága miatt az 1. szinttel, vagyis tartja a korlátozott testi érzékszerveket meghaladó valós vallási tapasztalatokat fantáziálásnak, míg az igaz keresztény meg tudja különböztetni a kettőt.

Itt térünk rá a harmadik területre, amely az „objektivitás” hamis bálványa. Következetesen és józanul vizsgálva beláthatjuk, hogy a teljes objektivitás nem érhető el, mert ami a tárgyakról egyáltalán eljut az emberhez, az mindig különböző csatornákon, érzékszerveken, egyéni nézőpontokon keresztül jut el, amelyek torzítják a dolgokat és megőrzik a távolságot az elemző szubjektum és az elemzett objektum között. Pl. a látást befolyásolják a légköri torzítások, optikai csalódások, a szemek állapota, tudjuk, hogy a szemünkkel ténylegesen érzékelt képből (fejjel lefelé, csak bizonyos színtartományban, bizonyos felbontásban, amelynek a kicsiny közepe sűrűbb, mint a nagy perifériája, két eltérő szögű képből összerakva, a vakfoltnál 1-1- lyukkal) saját agyunk rak össze egy javított változatot, de valójában a kommunikációs zajok és a szubjektum és objektum távolsága miatt ugyanazt a tárgyat nem valószínű, hogy akár csak 2 ember is teljesen ugyanúgy érzékeli. Tudunk-e univerzális igazságokat az objektivitás elérhetetlensége mellett megfogalmazni, ha objektumokat vizsgálunk? Abszolút értelemben biztosan nem. Ezzel szemben az a módszer, ahogy a keresztény egyesül az egyetlen Istennel (vizsgálata tárgyával), akitől önmagánál nagyobb igazságok birtokába juthat, számos módon túllépi, kiküszöböli az „objektív” megismerés problémáit. Ebben az egyesülésben megszűnik a távolság a vizsgált és a vizsgáló között, ezért a kommunikációs „zaj”, torzítások is csökkennek. Ugyanakkor, amikor a vallás lélektani dolgokról beszél, egy olyan dolgot vizsgál, ahol a vizsgált és vizsgáló ugyanaz, vagyis teljes egészében megszűnik a nézőpont, a távolság torzítása. Ráadásul az emberi lélek mindenkiben alapvetően ugyanolyan, tehát – kapaszkodjunk – univerzális igazságokat gyakorlatilag csak (nemes értelemben vett) szubjektív dolgokról tudunk mondani! Vagyis amikor saját magunk lelkébe ásunk, az emberiség lelkét elemezzük, ahol vizsgáló és vizsgált ugyanaz, tehát nincs torzító tényező a megismerés csatornájában. A vallás éppen ezért, pusztán eltérő módszere miatt is, egyetemesebb, kevésbé torzított igazságokat képes megfogalmazni, mint a tudomány. Ami eltérések vannak a vallásban, azok nem a közvetítő közegek defektjei, relativitásai, hanem legfeljebb az egyén, a szubjektum lelki szemének épsége, felfogóképessége, illetve Isten akaratából fakadó kinyilatkoztatás mértéke és ideje. De ez így is sokkal kevesebb, mint amennyi torzítás van a tudomány fizikai megismerésének folyamatában.

Ezzel kapcsolatos még az az időnként hangoztatott ateista szöveg is, hogy "ha Isten megjelenne / ha Istent látnám, azonnal hívő lennék" - aminek viszont semmi alapja nincs. Ha megnézzük, a hívők túlnyomó többségének Isten soha nem jelent meg, mégis hisznek Benne, míg amikor Isten Krisztusként megjelent igen sok ember előtt, igen sok ember nem hitt benne. Pedig ott volt az orruk előtt Isten! Azért mondja ezt egy ateista, mert nem hiszi el, hogy a fizikai szemével érzékelt valóságon kívül bármi más létezik, tehát azt akarja, hogy Isten is ilyen elemként jelenjen meg - ami egy logikai következetlenség, hiszen Isten nem ilyen természetű. Ez az érv kicsit olyan, mint ha azt mondanánk, hogy akkor hiszem el, hogy hangok léteznek, ha hőmérővel tudom őket mérni. Ha valamit hőmérővel lehet mérni, az viszont már nem hang. De attól még a hang létezik, csak a mérőműszerünket választottuk meg rosszul. Ha Isten egy ateistának megjelenne fizikailag látható módon, akkor az ateista azt hinné, hogy Ő is csak egy fizikai objektum, és nem hinne a valódi transzcendens Isten létében, tehát nem válna valódi hívővé. Az igaz Istent pont hogy másfajta, ezért lelki módon kell megismerni - még akkor is, ha mindenhatóságából fakadóan akár látható formát is tud ölteni, de mindig több lesz, mint amilyen formában megjelenik, így megismeréséhez nem elegendő a látás.

8. „Nem létezik lélek.”

A lélek bizonyítása egy ateistának nem könnyű. Több dolog miatt is. Megnehezíti ezt a wellness kultúra is, ami a lélek tevékenységét alapvetően idegi vagy hormonális folyamatokban látja, vagyis a lelket az érzelmekkel azonosítja, holott ez nem így van, de az is megnehezíti, hogy a lélek valójában annyira össze van fonódva a testtel, hogy általában a lélek minden mozdulatát kíséri a test is (de visszafelé is hat ez az emberben), mert az ember a kettő együttese; illetve a lélek tulajdonsága, hogy hasonul figyelme tárgyához (mint a vallásos megismerésnél is utaltunk rá), és ha valaki állandóan az anyaggal foglalkozik, annak a lelke is elnehezül, felszínesedik, az anyaghoz hasonlóvá válik; végül pedig az a megismerő módszer, amit a tudomány alkalmaz és amit az ateista a megismerés egyetlen jó módszerének gondol, nem használható a lélek bizonyítására, amely kívül esik az ebben alkalmazott fizikai kísérleti objektumokon, mivel más természetű, ő maga a szubjektum, és legfeljebb azokat a fizikai megnyilvánulásokat lehet vizsgálat alá vetni, amik összefüggésben vannak a lélek folyamatival, de amelyek az anyagi rendszer elemei így is. A fizikai objektumok és a lélek tulajdonságainak egyik alapvető különbsége az, hogy a fizikai tárgyak azért mérhetők primitív, véges mérőeszközökkel, mert felszínesek, és ha bennük egyre mélyebbre hatolunk, akkor a középpontjukat elérve a "befelé" átfordul az ellentétes "kifelé"-be és kijutunk a tárgyból. Ezzel szemben a lélek esetében a fogalmak nem fordulnak át, vagyis ott bármeddig mehetünk befelé, az mindig befelé lesz... Más a lelki világ dimenziója, térstruktúrája (ott minden tágabb, végtelenebb, hitelesebb), ezért amely mérőeszközök alkalmasak az anyagi világ mérésére, azok teljesen alkalmatlanok a lelki világ vizsgálatára.

Az ateizmusban/materializmusban pont az a Sátán legfőbb taktikája, hogy olyan beszűkült módszert adott a tudósoknak az igazság felderítésére, amely sohasem irányul a lélekre: mindig csak fizikai objektumokat vizsgál és sosem foglalkozik az azokat vizsgáló, más természetű szubjektummal. A természettudományos módszer lehet, hogy jól működik az anyagi világ megismerésében, de semmilyen ésszerű logika alapján nincs okunk feltételezni azt, hogy ugyanez a módszer a nem anyagi természetű dolgok vizsgálatára/mérésére/bizonyítására is alkalmazható. Az, hogy az ateisták ezt minden józan logika ellenére ki akarják terjeszteni a lelki szférára is, és ez alapján mondják, hogy nincs lélek, csak gondolkodásbeli torzulás következménye! Pedig az objektív fizikai tudományos tényeket is az ateista tudós sohasem közvetlenül ismeri meg, hanem mindig eszközökön, csatornákon keresztül csak azokkal a (lélekben/elmében lévő) tudati képzetekkel foglalkozik, azokról gondolkodik, amiket a tárgyak által keltett ingerekből felfog. Az agyban lévő elektromos aktivitás is csupán ilyen ingerekből áll, azokból nem lehet közvetlenül rekonstruálni azokat a fogalmakat, amikben a lélek gondolkodik, az agyterületek aktivitása csak durvábban, a maga primitívebb szintjén és síkján követi le azt, ami felé az ember figyelme (testileg és lelkileg) fordul. Az elmében (ha önmagunk gondolatait vizsgáljuk közvetlen önmegfigyeléssel) pedig egyaránt vannak a külső fizikai világból és a spirituális világból származó fogalmak. Az elme különbséget tud tenni ezek között, és tudja kezelni például azt is, hogy ha sosem látott még ideális kör alakú tárgyat a fizikai valóságban, de attól még tudja ezeket a tárgyakat alakilag egy fogalmi ideális körhöz hasonlítani. Alapvetően az emberi nyelv is az elmében lévő érzékelt fogalmaknak adott nevet, ahol egyaránt vannak fizikai és lelki természetű fogalmak, de alapvetően egyetlen olyan fogalom sincs, aminek nincs valamilyen valóság-alapja! A "babig" érv az Isten-fogalom ellen például teljesen képtelen érv, mivel a "babig" szó teljesen másképp keletkezett, mint a nyelvek minden más szava, amely mindig a valóságnak valamilyen közösségileg eleve érzékelt egységének fogalmi leképezésén és annak egy hangsorhoz történő rendelésén alapult.

Érdemes megnézni még esetleg azt is ebben a témában, hogy valójában a testünket is csak addig tartjuk a magunkénak, amíg összefüggő egységet alkotnak annak tagjai, amint elhullik egy hajszálunk vagy levágjuk a körmünk, vagy akár tagjainkat veszítjük el, azok a továbbiakban már csak tárgyak, nem „mi” vagyunk. Ez az egyik legalapvetőbb jel arra, hogy az ember énje valójában nem a teste, mert a testétől könnyen el tud idegenedni, ha már nincs benne az éltető lelke. A klinikai halálból visszatértek tapasztalata is megerősíti, hogy az ember akár az egész testétől képes elválni, miközben önmagát továbbra sem veszíti el, vagyis a lelke a valódibb önmaga, ahol a tudat, gondolkodás, megismerés, stb. fészkel. De a polihisztor korábbi MTA elnök Vízi E. Szilveszter is feltette a kérdést, hogy ha az emberi test sejtjei többször is teljesen lecserélődnek élete során, akkor hogy lehet, hogy az emberi öntudat, emlékek, attitűdök, stb. mégis eléggé állandóak az emberben?

Mégis ameddig az ateista a priori módon tagadja, hogy bármi létezne az anyagi valóságon túl (pedig, mint láttuk, ennek a látásmódnak a logikátlan kialakításában is már egy lelki természetű ellenfél működött közre), addig a figyelme az anyag felszíni folyamatait fogja csak valósnak vélni, holott az csak a jéghegy csúcsa.  De ha másért nem, hát talán azzal gyengíthetjük ezt a korlátot, hogy ha megnézzük az összemberiség teljes történelmét, a valaha is élt embereknek minimum kb. 95%-a hitt a lélek, a profántól különböző trnaszcendens minőség létezésében, ezt alapvető evidenciaként kezelte, ami nem szorul bizonyításra, mert nem bizonytalan. Már csak statisztikailag sem valószínű, hogy az emberiség túlnyomó többsége lenne tök hülye, miközben a XX.-XXI. századi ateisták / materialisták szűk rétegének lenne csak igaza. Ez is inkább arra enged következtetni, hogy az ember alapvető természete szerint képes a nem anyagi valóság érzékelésére, és e képesség torzulása egy deviancia. Ha legalább hipotetikusan elfogadná az ateista a lélek létezését, akkor egy idő után ő maga is találhatna bizonyítékot rá, mert egyszerűen az értelme kinyitja a bezárt ajtót.

Tehát ha esetleg sikerül egy ateistának elmagyarázni, hogy a hangok (lélek) attól még léteznek, hogy hőmérővel (anyagi mérőeszközök) nem lehet őket érzékelni, kimutatni, adhatunk nekik egy módszert, ahol van némi esélyük eljutni saját lelkükhöz. Mivel a lélek nem anyagi természetű, ezért annak vizsgálatához fordítsák el az egész anyagi világtól a figyelmüket. Keressenek ingerszegény környezetet, csukják be a szemüket és figyeljenek önmagukra. Ha ezt teszik, első körben a gondolataikat fogják jobban hallani. Ez már egy lépés előre, mivel a gondolatok tulajdonképpen a lelki ingerek. Először ezeket figyeljék meg, hogyan keletkeznek, mi az útjuk, ahogy játszadoznak az elmével, stb. Ha ez már jól megy nekik (és pl. felfedezik, hogy nem minden gondolatuk származik saját magukból), akkor próbálják a lelki ingereket is kizárni. Próbálják elméjüket lecsendesíteni, figyelmüket kizárólag önmagukra fordítani, a gondolatoktól is elszakadva. Ez akár több év munkája is lehet, de csakis így találhatják meg saját lelküket, amely maga a - gondolatoktól is különböző - megfigyelő szubjektum, valódi énjük. Akkor érezhetik, hogy valóban a lélekre találtak, ha megtalálják a korábban említett "térstruktúrát", amely szerint bármeddig is mennek beljebb és beljebb a lélekben, sosem fognak kifelé jönni, hanem végtelen mélységet találnak. A lélek ilyen dimenziója valójában nagyobb az egész univerzumnál. Ekkor érthetik meg, hogy miről is szólnak a vallások és valóban létezik az anyagi világot meghaladó, attól különböző lelki világ is.

9. „Az evolúció hozott létre mindent”

Az evolúciós elmélettel azt hiszik az ateisták, hogy egy egész arzenálnyi fegyvertárat tudnak kilőni a keresztényekre, pedig ez az egyik legérdekesebb téma (inkább pszichológiai, mint biológiai szempontból), ugyanis ha józanul állunk a kérdéshez (és ezen a téren ez elég ritka mindkét oldalon sajnos), és elválasztjuk a tényeket az elméletektől, akkor azt látjuk, hogy a tudomány által tapasztalt tények alapvetően nem állnak szemben az – egyszerűbb nyelven megfogalmazott és más dolgokra hangsúlyt helyező – keresztény tanítással, emellett viszont pont a köréjük szőtt tudományos elmélet lesz nyakatekertebb és értelmetlenebb, mint a keresztény magyarázat! Merthogy mind a tudományos eredmények, mind a keresztény Teremtéstörténet (és a többi vallás teremtéstörténetéhez képest a zsidó-keresztény történet különösen hangsúlyozza ezt!) arról szól alapvetően, hogy a Föld kialakulása szakaszokban történt meg, ahol volt olyan szakasz, ahol csak rendezetlenül, élettelenül kavargott minden, aztán először a szervetlen világ rendeződött el földmozgásokkal, a csapadék körfogásával, a légkör kialakulásával, stb., aztán előbb a primitívebb szerves élőlények, a növények jelentek meg, majd egyre fejlettebb állatok, és csak a legvégén az ember. Gyakorlatilag ugyanarról szól a kettő a felszíni tények terén!

Aki pedig egy kicsit is ismeri a bibliai és általában a keleti időérzékelést, az tudja, hogy a nap nem feltétlenül 24 órát jelent, mert ez akár rengeteg év is lehet Isten számára (mint maga a Biblia is utal rá), tehát a hatnapos teremtéstörténeten nem kell fennakadni, másfelől az se feltétlenül gond, hogy a vallási tárgyú Biblia csak a 4. napra teszi az égitestek kialakulását. Már addig is megfigyelhető volt, hogy Isten nem pusztán a semmiből hozott létre dolgokat, hanem egyfajta őskáoszt vagy az újonnan megteremtett dolgokat is közben rendezgette, szétválasztotta, helyet jelölt ki nekik, vagy felhasználta a korábbi anyagot is felsőbbrendű lények megalkotására („teremjen/hozzon a föld…!” illetve még az embert is a már meglévő földből alkotta meg), tehát a 4. nap a Föld körüli égitestek elrendezéseként, a Naprendszer és a Hold végső kialakítását és az égitestek pályáinak belövéséként is értelmezhető. Ugyanakkor 2 fontos járulékos tanítást ad ez, miszerint Isten számára az Ő népe van mindig a mindenség közepén, az Ő figyelme mindig erre fókuszál, minden más (az egész űr) számára csak periféria; másfelől pedig nincsenek földönkívüli lények, mert az égitestek alapvető funkciója az idő és hely jelzése – amelynél többet a tudományos csillagászat sem mond vagy alkalmaz. Persze mindez nem arról szól, hogy a mindenható Isten ne lett volna képes akár 6 x 24 óra vagy egy szempillantás alatt megteremteni az egész világot (pláne akkor, amikor még nem létezett nő :) ), mert aki ismeri Őt, az tudja, hogy erre is képes, hanem arról szól, hogy a mi teremtett téridőnknek Isten tervei szerint van egyfajta kifejlése, kibontakozása, ahogy Isten parancsára megjelennek és elrendeződnek benne az Ő bölcs gondviselésének irányításával a dolgok. Mellesleg, az egész világban valójában érdekes, hogy szinte minden afelé irányul (még az evolúció-elméletben is), hogy az ember létrejöjjön, vajon miért pont minden efelé irányul és ennek kedvez?

A tapasztalt tények magyarázata viszont igen mókássá válik, ha józanul megvizsgáljuk tudatalatti szinten is, hogy miben hisznek az evolúcióbiológus vagy ateista fizikus tudósok. Merthogy a jelenlegi tudományos álláspont nagyjából arról szól, hogy az egész mindenség, ami ki tudja honnan és minek jött létre, egyetlenegy kis pontban sűrűsödött össze először, ami valami miatt felrobbant és szétszóródott, de a kezdeti robbanás lendülete nem lassult, hanem valami ismeretlen sötét energia azt gyorsítja is, és így jött létre intelligencia nélküli vakvéletlen következtében az az ámulatba ejtő világ – oly módon, hogy a véletlen hibákat gyakorlatilag felruházták olyan tulajdonságokkal, amelyek inkább az intelligens fejlődés sajátjai –, amelynek titkaiba a mi kialakult és deklaráltan legmagasabb intelligenciánk is csak apránként tud behatolni, mint önmagánál nagyobb rendszerbe. Józanul szemlélve, ez a magyarázat semmivel sem értelmesebb, mint az, hogy pl. egy mitikus madár pottyantott ki egy tojást az ősóceánba, ami kettétört és lett belőle az ég és a föld, vagy hogy a Földet mindenképpen a vállain kell tartania egy izomkolosszusnak, aki egy úszó óriásteknős hátán térdepel...

Ráadásul – mint már említettük – pszichológiai szinten az evolúcióelméletben is vissza van csempészve tudat alatt a természetbe az az intelligencia, amelyet az ateisták száműzni akartak. A megszemélyesítésektől hemzsegő evolúciós cikkek jelzik, hogy tudat alatt az ateista evolúció-hívő inkább a panteista természetimádókhoz hasonlóan gondolkodik, vagyis az anyagot, a természetet teszi meg egyfajta istenségnek. Vagy ha nézünk egy egyszerű példát, igyekeznek a természetes szelekció elméletével úgy megmagyarázni a törzsfejlődést, hogy az úgy tűnjön, egy intelligens isten nélkül is működik magától, csak éppen minden meglévő faj viszonylag intelligens mögöttes irányítással alakult ki (mivel a tudósok intelligens módon próbálják magyarázni a nem-intelligenst!), és ha egyetlenegy állat kifejlődését kell megmagyarázni, azt olyan elméletekkel teszik, ahol tetten érhető, hogy csak úgy tudnak gondolkodni, hogy már a természetes szelekció ELŐTT a mutációk úgy történtek, mintha azt egy intelligens tervező ebbe az irányba terelte volna! Valójában intelligensnek tartják a természetet, még ha annak fő eszköze a mutáció is. De ez a rejtett intelligenciát tartalmazó világkép csak tudatalatti, tudatosan igyekeznek palástolni látens panteista világképüket. Mert hogy pl. ha száműzünk mindenféle intelligenciát a természetből, akkor még egy egyszerű zsiráf se jut el addig, hogy azt a természetes szelekció ki tudja választani, mert – ha más génmódosulást nem is veszünk figyelembe – egy mutáció kell a nyak megnyúlásához, egy másik a szív megnövekedéséhez és olyan szuper vérkeringéshez, hogy a zsiráf ne ájuljon be, ha ilyen nagy magasságot kell áthidalnia a fejével annak fel-le mozgatásával. Az már egy intelligenciát tartalmazó ésszerű magyarázat részükről, hogy a vakvéletlen valahogy abba az irányba terelődött, hogy valahogyan egyszerre vagy mondjuk lépésenként, egymást megfelelően bevárva mutálódott a két tulajdonság. Csakhogy ilyet csak egy intelligens tervező képes irányítani, egy intelligencia nélküli természet vagy létrehoz egy szimplán hosszú nyakú egyedet, ami az első ragadozótól megijedve felkapja a fejét és ájultan esik támadója fogai közé mielőtt továbbörökíthetni génjeit (nem beszélve arról, hogy társai valószínűleg már hamarabb kiközösítik a mutáns egyedet, ami egyéb negatív hatással van génjei továbbörökítésére nézve), vagy létrejön egy aránytalan nagy szívű állat, aminek ha beindul a szíve, valószínűleg még magzati korában elpattannak a hajszálerei és elvetél. Ennyi. Ahhoz, hogy a nagy nyak, a nagy szív, a hatékony vérkeringés egyszerre mutálódjon egyetlen egyedben (vagyis nem laza évezredes eltéréssekkel, hanem másodpercre egyszerre), amit aztán a természetes szelekció mechanizmusa eljuttathat olyan stádiumba, hogy új fajként továbbörökítse génjeit, egy olyan intelligens irányítás szükséges, amelyet bár tudatosan tagadnak az evolúcióbiológusok, freudi elszólásaikban mégis tetten érhető, mivel a nem intelligens törzsfejlődésre tudatalatt ilyen intelligens mozzanatokat csempésznek bele magyarázatként. Ha nincs az embernél magasabb intelligencia, akkor az ember irányításán kívül csupa értelmetlen dolognak kellene történnie. De nem ezt látjuk, mert a mi intelligenciánk is csak lassan fogja fel a természet törvényeit, találgatva, kísérletezgetve. Viszont ha mögöttes intelligenciát feltételezünk, akkor nem szükséges orrba-szájba erőltetni a mutációt sem, mert enélkül is alkothat az Alkotó új fajokat, akár a semmiből (vagy szimplán a "földből") is. A mutáció józanul szemlélve egy ritka genetikai defekt, aminek elhanyagolható esélye van arra, hogy egy sikeres új fajt hoz létre, akárhogy is próbáljuk ezt erőltetni. De már minden élet alapja, a DNS kialakulása is teljesen esélytelen dolog intelligens tervezés nélkül, józanul szemlélve a valószínűség-számításokat. Ha pedig egy értelmes, mindenható teremtőt feltételezünk a világ megalkotása mögött, akkor még nagyon irányított mutációra sincs szükség az élőlények megteremtéséhez, bármilyen egyszerűbb módszerrel is meg tudja azokat alkotni, de persze nincs kizárva az sem, hogy akaratlagosan okoz olyan génmódosulást, ami az Ő gondviselése miatt előnyhöz juttatt egy élőlényt - és ezt a tudósok felszínesen mutációnak könyvelik el, és a valójában igen értelmes és kellő időben jött génváltozást az értelmetlen evolúció számlájára akarják írni - minden értelmes belátást félredobva.

Ugyanakkor, az evolúcióbiológa és az intelligens tervezés hívei sokszor lényegtelen részleteken pörögnek. A természetben fel lehet mutatni mind hihetetlenül frankón működő, mind olyan "technikai megoldásokat", amelyeknél tudnánk jobbat is elképzelni a mi szemszögünkből, vagy pillanatnyilag még nem jöttünk rá az értelmére. A vallás azonban sohasem hirdette azt, hogy a jelen világ lenne tökéletes, korlátlan, a jelen emberi test lenne a legjobb és Isten ne vetette volna korlátok, átok alá a világot. Pont azt hirdeti, hogy nem ez Isten gyermekeinek a valódi otthona, ez a világ és a mi testünk korlátozott, elvész és majd a feltámadás utáni Új Ég és Új Föld lesz a tökéletes. Az ateisták érvelnek azzal, hogy egy tökéletes Alkotó hibátlan világot teremtett volna, a vallás viszont azt mondja, hogy kezdetben az Alkotó egy jó világot hozott létre, de Isten ránk, emberekre bízta annak további alakulását, és nem Isten, hanem leginkább mi szemeteltük azt tele és az Ellenfél hintette el benne a konkolyt. Jelenleg nem teljesen olyan a világ, mint ahogy kijött az Alkotó kezéből. A jelen világról a vallás igenis azt hirdeti, hogy bűnnel, korlátokkal, defektekkel teli. Az emberi lélek betegsége a legnagyobb gond benne, miért lenne az anyag tökéletesebb a léleknél, pláne akkor, ha az anyag mindenképp tűzre vettetik, de a lélek túlélheti azt? Isten intelligenciáját nemcsak az tükrözi, hogy alapvetően elképesztően jónak, működőképesnek, szépnek, erősnek teremtette a világot, hanem az is, hogy amikor az ember elrontotta a világot, Isten megengedte, hogy ez olyan korlátokat, defekteket okozzon az egész világban, amely miatt az ember alaptapasztalatként érzékeli az elromlást, hogy lehetne ennél jobb világ, szeretné meghaladni azokat, amiket korlátokként érzékel (vajon miért?), és sóvárog egy olyan világ után, amely az ő saját istenképiségének megfelelőbb otthon, és motiválva van, hogy tegyen olyan erőfeszítéseket, hogy eljusson ebbe a világba.

Az ateisták meg szoktak feledkezni erről az empirikus alaptapasztalatról, illetve ők maguk is hirdetik tudattalanul, csak éppen nem járnak utána a végső okának, miszerint az ember korlátokként, defektekként érzékel olyan dolgokat a világban, amelyeket éppenséggel semleges tényként is elfogadhatna. Még ha magára is erőlteti a korlátok elfogadását, ez már egy utólagos kényszer-reakció és nem az ember első zsigeri reflexe velük szemben, és azok elfogadása diszkomfort-érzést okoz az emberben, nem egy természetes dolog. Az ember alapvető vágyai, elméjében lévő ideái mindig túlmutatnak a fizikai világban tapasztalt dolgoknál, azért él meg hiányként, defektként, kielégületlenségként a jelen világban lévő dolgokat, mert önmagában a világnál magasabb ideák, vágyak léteznek. Az, hogy az ember önmagában hordoz egy az anyagi világot meghaladó minőséget, vágyakat, szinte minden vallás alaptapasztalata, amikre különböző reakciókat adtak, és az ateisták is észrevehetnék ezt, ha nem hessegetnék el maguktól ezt a tényt. Egy másik témában majd szólunk még ezekről a vágyakról, amik csak a jelen világon kívül tudnak maradéktalanul kielégülni az emberben, de ez is egy lényeges érv az empirikus síkon folyó hívő-hitelen párbeszédben.

És csendesen még megjegyezném, hogy a tudományos szenzáció-hajhászás is sokat torzít a tények józan megítélésén, mivel különösen a dinoszauruszok terén csak addig lesz tutti egy ágrajz, amíg nem találnak egy újabb csontot... Nincs olyan dínós cikk, ami ne rajzolná át valahol az addig tuttinak hirdetett törzsfejlődési vonalat, pedig egyszerűen csak nem úgy kellene hozzáállni, hogy én most megmondom a frankót mi volt ötmillió éve, hanem egyszerűen és józanul beismerni, hogy ilyen hosszú időszak távlatából az ember csak nagyon nagy bizonytalansági tényezőkkel tud bármit állítani.

Nagy körvonalakban tehát mind a tényszerű tudomány, mind a Biblia hasonló dolgokat állít a világ keletkezéséről, de a kereszténység erre józanabb, egyszerűbb, értelmesebb, őszintébb, valószerűbb és önellentmondásoktól mentesebb magyarázatot ad azzal, hogy a természetben tapasztalható intelligencia nyomait egy hozzánk hasonló, de nálunk magasabbrendű értelmes lény tevékenysége eredményének nevezi. A tudomány magyarázata ugyanerre nagyon nyögvenyelősen erőltetett és bizonytalanságokkal teli (hogy mást ne mondjak).

10.  „Istenre nincs kétséget kizáró bizonyíték”

Érdekes módon ezzel a kijelentéssel az ateisták indirekten nem cáfolják, hanem pont megerősítik a keresztény Isten alapvető transzcendens létét és a teremtés lényegét. Merthogy az, hogy az ember egy olyan világban él, ahol egyáltalán kifejlődhet az ateizmus (még ha tudati beszűkülésként is), azt bizonyítja, hogy Isten szándékosan olyan világot teremtett, amikor a mi világunkat megalkotta, ahol Ő nem érzékelhető közvetlenül, amihez képest Ő egy láthatatlan transzcendens létező. Nahát, itt gyakorlatilag ugyanazt mondja az ateista tudomány és a kereszténység! De felmerül akkor a kérdés, hogy Isten miért teremtett ilyen világot? Erre már korábbi cikkekben is kitértünk, mivel amikor Ő az angyali világ után társat akart alkotni és nem szolgákat, akkor azt egy olyan világba alkotta meg, amelynek természete távolabb van Isten természetétől, hogy Ő ne nyomuljon kéretlenül elénk, hanem kettőnk egyesülése, egymásra találása önkéntes, valódi szabad szeretet-döntésen alapuljon. Ez kedvez a társ-viszonynak a szolgai helyett; ha Istent közvetlenül érzékeljük, érzékeljük az Ő hihetetlen hatalmát is, így viszont a mi hatalmunk könnyebben kibontakozhat és önkéntesebb lehet az Istennel való kapcsolat. Még ha az ember nem is volt elszakítva Istentől kezdetben, mégis mivel természete szerint nem pusztán az isteni mennyei, hanem a lelki és testi, láthatatlan és látható világhoz is tartozott, ezért megvolt a lehetősége, hogy Istennel szoros kapcsolatot alakítson ki, vagy elrejtőzzön, eltávolodjon Tőle, bezárkózzon saját világába. Ha mégis lenne a jelen világunkban minden kétséget kizáró közvetlen bizonyíték Isten létére, amely előtt kényszeredetten fejet kell hajtania mindenkinek, akkor felmerül a kérdés, hogy Isten akkor miért szórakozik itt egy olyan világ megteremtésével, ahol Ő láthatatlan, amikor simán tudna olyan világot teremteni, ahol Ő közvetlen evidenciaként érzékelhető. Sokkal értelmesebb tett az, hogy megteremt egy egyértelműen az Ő természetétől távolabbi világot, amelyet át kell hidalnunk hittel, szeretettel, bizalommal, hogy egyesülni tudjunk valódi önkéntes szeretetben. A kétséget kizáró evidencia kényszerítő erejű lenne, tehát mégsem lenne önkéntes az egyesülés, és Isten tudathasadásosan nyomulna is meg nem is. Ráadásul akkor Isten elfogadása nem lenne több, mint egy matematikai levezetés megértése. Ő ehelyett inkább egy diszkrét arányt tart meg, ahol az emberre egy páratlan kozmikus döntést bízott. Ő Maga irányított úgy, hoyg ne 100% kétséget kizáró bizonyíték legyen Mellette, hanem ez mindig egy személyes DÖNTÉS legyen. Istenre nem bizonyítékot kell találni, hanem Isten mellett dönteni kell. Ezt maga Isten intézte így. A keresztény hitvédőnek tehát nem azon kell fáradoznia, hogy atombiztos Istenbizonyítékot találjon, mert Maga Isten sem akar ilyen kényszerítő eszközt alkalmazni, hanem az ateisták alapvetően valós tapasztalatának (Istentől való eltávolodás) az értelmét, okát kell megadnia, hogy Isten nem kényszeríti önmagát az emberre. Az Istenhez hasonló ember számára viszont egy idő után hiányozhat a valódi társ…

A bejegyzés trackback címe:

https://daypologetics.blog.hu/api/trackback/id/tr176563217

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.