Vallásközi párbeszéd
2014. július 20. írta: Yoan

Vallásközi párbeszéd

Manapság a globalizáció idejében a vallásközi párbeszéd különösen fontos lett a hétköznapokban is, és erre - tapasztalat szerint - a legtöbb hívő nincs felkészülve. A pozitív gyümölcsöket hozó vallásközi párbeszédet ugyanis lehetetlen úgy végezni, hogy csak felszínesen, átlag szinten ismerjük saját vallásunkat és a másik vallást. Ezért gyakran megzavarodik a hívő, és vagy bárgyú mosollyal befogad idegen elemeket saját világnézetébe, még jobban összekuszálva saját világképét, vagy megijed és primitív önvédelmi reakcióként szidalmazni, sátánozni kezdi azt is, ami jó és amire lehetne építeni a másik fél lelkének megmentése érdekében, és így biztosan elriasztja embertársát attól, hogy az Igaz Isten felé közeledjen.

A vallásközi párbeszédhez alapvetően az kell, hogy az ember annak lássa a vallásokat, amik azok ténylegesen. Ennek a jele nagyjából az, hogy amikor elkezdünk a különböző vallásokkal foglalkozni, a kezdeti felszíni ellentétek után sok hasonlóságot kezdünk bennük felfedezni - ami azonban csak a kezdet, ugyanis ez a 2. szint még mindig csak a felszínnél egy kicsit mélyebb karcolgatás, de sajnos sokan megállnak ezen a híg, ingoványos ponton. Ha ezután is tovább kutatjuk a vallásokat, a hasonlóság mélyebb vizsgálatával ismét felfedezzük a közöttük lévő alapvetőbb különbségeket, jobban kikristályosodik, hogy mi az, ami hasonló, mi az, ami különböző, és végül arra is rájövünk, hogy mi miért ilyen a vallásokban - és elérkezünk arra az univerzális látásmódra, amely - és itt a meglepetés - az egyetemes keresztény tanítás! Tehát a keresztény hitvédők megnyugodhatnak: ha nem előítéletesen viszonyulnak más vallásokhoz, hanem elfogadják azt, hogy alapvetően a többi vallás is valóságos lelki tapasztalaton alapszik, és aztán összevetik ezt Isten kinyilatkoztatott tervével, akkor kikristályosodik, hogy miért van - főleg az emberi és erkölcsi dolgokat érintően - több hasonlóság a vallásokban, míg az Istent és a világ sorsát érintő dolgokban miért vannak nagy különbségek - és miért az az igaz, amit a keresztény hit hordoz.

A mai divatos szinkretista áramlatok terjesztik azt a hazugságot, amelyben a keresztény Egyház egyetemességét a maguk összebarkácsolt katyvaszának álegyetemességével akarják elvitatni, hangoztatva azt a téves (vagy szándékosan hazug) felszíni látásmódot, hogy a kereszténység is csak egy vallás a sok közül a maga szűk korlátaival. De kellő vizsgálat után megláthatjuk, hogy a szinkretista (pl. New Age vagy Bahai, hinduizmus vagy annak szinkretista hajtásai, stb.), az a keresztény alapigazságokkal, dogmákkal nem tud mit kezdeni, és csak úgy tudja beerőltetni azokat saját rendszerébe, hogy átértelemezi őket, pont a lényegüket szedi ki és egy megtévesztő álfaragvánnyal akarja bebizonyítani a kereszténység részleges, relatív voltát. De az ő álegyetemes rendszerükbe csak a keresztény tanítás torz karikatúrája képes beleférni, ami már nem a keresztény tanítás, csak annak hamisítványa. Ezzel szemben a kereszténységnek nem kell hazugságokat mondani más vallások tanításairól, nem kell azokat eltorzítani ahhoz, hogy azokat saját isteni egyetemes rendszerében elhelyezze és képes legyen a pogányoknak saját tanításukat meghaladó valódi örömhírt hirdetni. Ha végiggondoljuk, ez a jelenség alapvetően alátámasztja, hogy a kereszténység nem csupán egy vallás a sok közül, hanem valóban egyetemes örömhírrel szolgál akár minden más vallás híve számára is.

Nézzünk meg egy egyszerű dolgot, ami viszont lényeges, hogy az ember mennyire jut el Istenhez. Nos: a kereszténységen kívül melyik vallás hirdeti, hogy a fizikai testtel is rendelkező ember és Isten között testi-lelki szoros kapcsolat jöhet létre (ráadásul egy olyan ősstruktúrában részesülve, ami még a teremtés előtt létezett Istenben)? Hát a helyzet az, hogy tulajdonképpen semelyik nem hirdet ilyet! Mert ehhez a legfelsőbb Istennek kell megtestesülnie véglegesen, és megalapítani az Eucharisztia szentségét, hogy az emberek részesülhessenek a megtestesült Isten testében és vérében, majd feltámasztani az embert romolhatatlan testben és az Új Égben és Új Földön örök életben együtt lakozni velük. Sőt, ehhez a teremtménynek részesülnie kell a "kapott élet" legtökéletesebb formájában, a gyermekségben, amely csak akkor valósul meg a legtökéletesebben, ha a Szentlélek Isten újjászüli az embert, aki egyesül a Fiú Istennel, amely révén az Atya Isten nem képletes, hanem tényleges gyermekévé fogadja. Hosszú lenne végigsorolni azt, hogy mit tanítanak ezzel kapcsolatban az egyes vallások, de annyira szoros testi-lelki kapcsolat sehol sincs Isten és ember között, mint a kereszténységben! Nem kell hazudni más vallásokkal kapcsolatban tehát ahhoz, ha azt mondjuk: az ember (mint testi és lelki dimenzióval rendelkező lény) az Atyához csakis Krisztusban juthat el, és más vallások nem kínálnak ilyen szoros egységet közöttünk, mert tényleg nem.

De sorolhatnánk tovább is: hirdeti más vallás azt, hogy Isten emberré lett, hogy az ember megistenülhessen? Hirdeti azt, hogy Isten szenvedett és meghalt értünk, hogy mi éljünk? Hirdeti azt, hogy Isten megbocsátja a bűneinket? Nem, keressük és keressük, de szó szerint ilyet egyik sem hirdet... Pedig ez a keresztény tanítás és örömhír alapja, nem az, hogy egy X-edik tanító a szeretetről mesélt Galilea környékén az I. században... A kereszténynek nem kell valójában attól félni, hogy bármelyik más vallás riválisa lesz - ha megérti, hogy milyen egyedi Örömhírt bízott rá Isten.

A vallások nagy része véleményem szerint ennek ellenére valós lelki tapasztalatokon alapszik, azokban az ember találkozott önmagában vagy önmagán kívül egy olyan szent minőséggel, amely meghaladta a világban tapasztalt profán minőséget. Ezért törekedett saját kulturális és személyes lelki szintjének keretei között a szentebb minőség felé. Alapvetően szerintem minden vallás pozitív emberi törekvés Isten felé, éppen ezért nem kell más vallásúakat lesátánozni és hasonlók. Más dolog az, hogy ezeket a részleges, Krisztus előtti (vagy tőle távoli, őt félreértő) emberi törekvéseket a Sátán az isteni Kinyilatkoztatás UTÁN mégis felhasználhatja, hogy megzavarja és megtévessze azokat, akik már az isteni kinyilatkoztatás teljességének hordozói. De a vallásközi párbeszédben a kereszténynek akkor is azt a módszert kell alkalmaznia (ha jól érti saját vallását!), amire a Biblia mutat utat. A más vallások képviselői között is vannak olyanok, akik őszintén keresik az igazságot, és esetleg a kereszténységet egyes keresztények jogosan elmarasztalható magatartása miatt nem kedvelik túlzottan, és ez esetben sajnos bennünk van a hiba, de ezek az emberek fogékonyak bármilyen jóra, és valóban lelkileg előre tudnak haladni akár más vallásban is. Vannak viszont olyanok is, akik kifejezetten keresztényellenes okból csapódnak más vallásokhoz, de azokban se feltétlenül a jót, az előrehaladást keresik, hanem csak azt, amivel ellent lehet mondani, kötözködni a kinyilatkoztatott igazságnak. Hasonlóak hozzájuk azok is, akik viszont egyfajta "egyszemélyes vallást" hoznak létre önhatalmúan és gőgösen felülemelkedve többezeréves hagyományokon, saját ízlésük szerint válogatva össze elemeket, és így igazából nem fejlődnek, csak annyi a céljuk, hogy hamis megnyugvásuk legyen: ők bevettek egy egyéni vallási multivitanim-tablettát és ettől szerintük rendben van a lelkük. Tehát az egyes vallások képviselőin belül is vannak eltérő, egyszerűen emberi utak, szándékok, amikre a vallásközi párbeszéd hétköznapi szintjén is érzékenynek kell lennie a jó hitvédőnek.

A Biblia, ha megnézzük, soha nem ostorozta a választott népen kívüli, más vallásokhoz tartozó emberekben azt, ami jó, ami Isten felé törekvés. Ábrahám Melkisedek papkirálytól nyert áldást, József és Dániel teljes tiszteletet mutatott a pogány uralkodókkal szemben, akik ilyen szelídségben és bölcsességben ismerték fel a bennük lakozó Istent, számos más pogány is felismerte a választottakban, hogy az igaz Istennel járnak, Krisztus a választott nép elé állította megszégyenítő példaként pogányok (pl. a római százados vagy a kánaáni asszony) hitét, Pál Apostol megdicsérte a pogány athéniak vallási buzgóságát, és a saját vallásukban lévő kapun keresztül fogta meg a kezüket és vezette az igaz hit felé őket, stb. Mi is találkozhatunk azzal, hogy adott esetben más vallás hívei erkölcsi szinten magasan leköröznek minket keresztényeket, és erre az igaz keresztény reakció nem az, hogy akkor így vagy úgy, de csakazértis befeketítem valahogy a másik embert, mert ezzel Isten bimbózó művét rombolhatjuk le az emberben, amivel az igaz útra vezette volna, ha mi nem riasztjuk el ettől, hanem inkább ilyenkor én a keresztény szégyenülök meg és iparkodok, hogy akire Isten teljes Igéje van bízva, szintén jó erkölcsű és erős hitű legyek.

Amit a Biblia bírált viszont, az az, hogy amikor valaki, akire az igaz Isten rábízta kinyilatkoztatását, eltévelyedett és keverte ezeket a tanításokat a primitívebb, részlegesebb pogány tanításokkal, téves látásmóddal. Ilyen volt pl. a bálványimádás (a transzcendens Isten helyett) vagy a varázslás (az Igaz Istennel való személyes imádságos párbeszéd helyett). Azt kell látni, hogy a pogányság egyfajta sötétségben jár, részleges tudással, nem látják azt a teljes képet, amelyet a Megtestesült Isten Ige nyilatkoztatott ki, de nem feltétlenül vannak teljesen távol sem Istentől. A keresztényeknek tehát nem elvenni kell a más vallásúakkal való párbeszéd során, hanem gazdagítani, megvilágosítani a másik felet - amennyiben tényleg megértették, hogy miben hordoznak ők valóban a pogányoknál magasabb igazságokat Istentől kapva (és nem saját érdemükből). Ez a szeretet és bölcsesség műve, ez a ránk bízott feladat.

Nézzünk meg erre egy példát nagy körvonalakban. A hindu-buddhista világkép egy politeista világból indul (a politeista világképek pedig a Szentháromságról írt cikkben írtakkal összhangban alacsonyabb "minőségű" isteneket képviselnek, mint az Igaz Isten). A lelki fejlődést erőteljesen befolyásolja a karma/kamma törvénye, amely dióhéjban arról szól (és populáris szinten is ezzel szembesül az ember), hogy a tettek az univerzum önszabályozó alaptörvénye alapján visszahatnak a cselekvőre, a rossz tettek tartozást generálnak, amelyet előbb-utóbb meg kell fizetni. A hindu reménye az, hogy évezredek során talán kiegyenlíti ezt a tartozást. A buddhizmus ebből a vasmarkú törvényből akar szabadulni. Érdekes módon a megvilágosodott Buddha királyfi önmaga lelkére leásva talált egy olyan minőséget, amelyhez szükségtelen volt a gagyibb hindu istenekkel foglalkozni, sőt gyakorlatilag Buddha az istenek tanítójává is lett. Ezt a szent minőséget tartotta az ember valódi énjének, amelyhez képest az egész profán világ jóval alacsonyabb hamisított minőséget képvisel, és azt az utat, amelyben az ember megmaradhat a felfedezett minőségével egységben, egyéb kinyilatkoztatás híján abban látta, hogy az ember megszabadul a profán szamszára világára irányuló vágyaktól, tettektől és így nem keletkezik tartozása sem, és eljuthat/megmaradhat a Nirvána állapotába(n). A kereszténynek meg kell ijednie ebben az esetben, hogy jajj, hát akkor a buddhizmus is üdvözít, eljut abban is az ember Istenhez? Miért, mond olyat a buddhizmus, hogy üdvözülsz és eljutsz Istenhez? Nem. A buddhizmus annyit mond - és itt jön az érdekesség, hogy ez viszont torzítás nélkül simán belefér a keresztény világképbe is! - hogy Buddha felfedezett egy a világnál magasabb szent minőséget önmagában, mint emberben, és ezért saját módszereivel igyekezett a profán változékony világtól eltávolodni efelé a minőség felé. A kereszténység szintén azt hirdeti, hogy az ember a legfelsőbb tökéletes létező, Isten képére és hasonlatosságára lett megalkotva, az ember valódi énje ezért gyakorlatilag túlmutat önmagán. Az Egyházatyák tanítása szerint a bukáskor az ember elveszítette az Istenhez való hasonlatosságát, de alapvető istenképisége megmaradt. Ha tehát egy olyan ember, aki nem ismeri Isten kinyilatkoztatását, egyszerűen leás lelke mélyére, felfedezheti ezt az istenképiséget, de mivel nem tudja pontosan, hogy mi az, és hogy az Valakinek a képére lett alkotva (hiszen Istenről csak a torz politeista hindu képe van), akkor nem pont ugyanaz történik vele, mint Sziddhárta Shakjamuni Gautama királyfival (másnéven az első Buddhával) megvilágosodásakor a fa alatt? Felfedez egy magas minőséget, egy isteni, változatlan képet önmagában, amihez képest a világ alacsonyabb minőség, és ez a nagy felfedezés már elegendő ahhoz, hogy új vallást alapítson. Ezután már szépen belefér nagy körvonalakban a többi is, ami szintén megfelel a keresztény látásmódnak is, miszerint ne vágyjunk az elmúló dolgokra, ne tegyünk rosszat másoknak, stb. De saját emberi lelke mélyén kívül Buddha továbbra sem ismerte az Igaz Isten terveit, sem nem a Szentháromságot, sem nem Krisztus bűnbocsánaton és hiten alapuló útját - mivel néhány évszázaddal a kereszténység előtt élt. A buddhista világkép tehát egyrészt egy alapvetően univerzális és valódi emberi tapasztalatnak a birtokában van, viszont Istennel kapcsolatban igen hézagos ismeretei vannak (de egyébként túlzottan nem foglalkozik se a saját hindu isteneivel, se azzal, hogy mi az alapvető oka annak, hogy kettős minőség van a világban, a nyugatra exportált buddhizmus pedig gyakran megfér még az ateizmussal is).

A buddhizmus tehát alapvetően egy bizonyos pontig jut el, amely pontig Buddha helyén és idejében el lehetett jutni (azzal a módszerrel, amit ő használt), de azóta már magasabb igazságok lettek kinyilatkoztatva az emberiségnek, úgy mint Isten bűnbocsánata, amely hindu szemszögből nézve elengedi a karmikus tartozást és a személytelen könyörtelen törvény helyett a világmindenség Urával létrejövő bensőséges szeretetteli személyes kapcsolatra ad lehetőséget. Felkínálja azt, hogy nem több elképzelt életen át fejlődsz kétes kimenettel ezer visszaesés lehetőségével, hogy ismét visszatérj a szenvedés és halál világába, amíg csak a legapróbb vágyat is ki nem tépted gyökerestül önmagadból, ami erre a világra irányul, hanem a jelen életed után bűnbocsánatot nyerve Istentől ne egy következő életre vagy világkorszak-ciklusra, hanem az egész változékony elmúlást megszüntető örök életre támadj fel romlatlan testben, stb. Krisztus nagyobb, biztosabb és könnyebb szabadulást hirdet a hinduknak, mint amit Buddha hirdetett (de a saját keretei között Buddha sem mondott rossz dolgot), ezt kell megérteniük a keresztényeknek. És ezért nem szabad a keresztény tanoknak keveredniük pogány tanokkal, mivel a kereszténység nem emberi felfedezéseken, elmélkedéseken, törekvéseken, megérzéseken, ködös látomásokon alapszik, hanem világos isteni kinyilatkoztatáson.

A pogány vallások csak úgy tudják önmagukba integrálni a keresztény tanokat, hogy Krisztus személyét, mint a Szentháromság 2. megtestesülő isteni személyét vitatják, hamisítják, ami már nem az eredeti keresztény tanítás. A muzulmánok gyilkos haragra gerjednek, ha nem tartjuk Mohammedet prófétának (általános értelemben véve a prófétaságot, mint pl ahogy Pál Apostol is használja a görög filozófusokra, felőlem lehet ő is próféta), de már fordítva nem fogadják el Krisztust annak, aminek a kereszténység hirdeti: Isten Fiának. Ennél jobban nem lehet indirekten bizonyítani, hogy kinél is van az Igazság, hogy ki hordoz mások tanait meghaladó igazságokat, és ki az, aki saját igazát csak úgy tudja bizonygatni, hogy hazudik a másik féllel szemben. Ha pogány tanba akarjuk belefaragni a keresztény tanítást, az torzulni, erőtlenedni fog, nem lesz az eredeti keresztény tanítás, míg ha keresztény világképbe helyezzük el a pogány tanítást, az az utóbbi megtisztulását és nagyobb örömhírrel történő meghaladását fogja eredményezni anélkül, hogy kétségbe kellene vonnunk azt, hogy alapvetően valódi tapasztalaton alapszik más vallás tanítása is.

A hitvédő vallásközi párbeszéd során tehát meg kell értenünk saját vallásunkat és azt is, hogy ahhoz képest más vallások miért térnek el, de pontosan meg kell értenünk, hogy mit hirdetnek, mi az, amit végső soron kínálnak az embernek. Ebben az összehasonlításban a kereszténység fog kikerülni győztesen, hiszen Istennek minden ember számára van Örömhíre. A keresztény embernek ezt az örömhírt kell eljuttatni határozottan, csorbítatlanul, szelíden, segítőkészen és bölcsen azoknak, akiket saját korlátaik akadályoznak eljutni eddig az Örömhírig. A vallások keletkezésükkor (vagy amikor azokban nagy alakok bukkantak fel, mint pl. Platón is) az adott közeghez képest előremozdulást jelentettek lelki téren, nekünk ezt kell továbbvinnünk magasabb szintre emelve, megszabadítva az embereket a gátló tényezőktől (úgy, hogy mi magunk sem válunk ilyen gátló tényezővé!). Mert a vallások lehetnek eszközök, hogy az első lépésre indítsák az embert az úton, de a cél az Egyház, amelyben a hívő a Megtestesült Élő Isten testének tagjává válik. Ebből visszalépni nem érdemes.

A bejegyzés trackback címe:

https://daypologetics.blog.hu/api/trackback/id/tr506527579

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.